Ézsaiás könyve 41. rész

Ésa. 41,1–7. Isten Kyros által ad szabadulást

Bár ez az igeszakasz nem említi Kyros nevét, mégis róla van szó. Ő az, aki egyik győzelmet aratta a másik után. A 2. vers cädäq szava is sikert, győzelmet jelent. Kyros hadjáratai lázba hozták a babiloni birodalom népeit. A próféta tudja a káprázatos hadi sikerek magyarázatát. Tudja, miért olyan Kyros, mint akinek nem is éri a lába a földet, 3. v. Azért, mert az Úr indította el őt napkeletről!

Mindezt perbeszéd formájában mondja el a próféta. A perbeszéd prófétai tradíció, már Ésaiás is élt vele. De ott Isten és saját népe között folyt a per. Itt pedig Isten és a bálványok között. A távoli népeket szólítja föl az Úr, hogy „hallgassanak hozzá”, közeledjenek hozzá és hallgassák meg szavát. Azután majd ők is elmondhatják érveiket, ha tudják. (Az 1. versben levő „erejük megújul” kifejezés valószínűleg téves ismétlődés 40:31-ből.) Természetesen túlnő a mondanivaló tartalma a perbeszéd keretein: hiszen Isten nemcsak peres fél, hanem döntőbíró is. Kyros azért győz, mert Isten eszköze. Általa Isten győz a bálványok felett. Ez félelmet kelt a bálványimádókban, de örömhír Isten népének.

A 6–7. v. a bálványok keletkezését mondja el, 44:8–20. A bálványt először kifaragják fából. Utána kalapáccsal, üllőn vékony fémlapokat készítenek és bevonják azokkal a szobrot. Az ókori Keleten közismertek voltak az istenek születéséről szóló mítoszok. De az igaz Isten nem keletkezett, nem született, el sem múlik soha, Jn 5:26; Zsid 13:8; Jel 1:8. Ezért Ő érdemel imádatot, nem Babilónia istenei! Ennek kell eldőlnie a hatalmas perben.

Ésa. 41,8–16. Izráel ellenségei megsemmisülnek

Ebben az igeszakaszban felismerhető Deuteroésaiás próféciájának jó néhány jellemző vonása. Az, hogy Isten Izráelnek és Jákóbnak nevezi népét, a prófécia vigasztaló és bátorító jellegéhez tartozik. Azt jelenti ez, hogy a fogságban levő nép nemcsak Júda maradéka, hanem egész Izráel maradéka. Ugyanilyen megtisztelő, hogy Izráel az Úr szolgája. Azt jelenti ez, hogy az Úr közelében állhat, mint az Úr különleges megbízottja. Sőt a próféta még Jákób-Izráelnél is messzebbre nyúl vissza a múltba: a jahvista tradíciókörből merít, mely Ábrahámot Isten barátjának mondja. A héberben a „barát” szó participium, amelyet egyesek passzív, mások aktív értelműnek gondolnak. Ez a kölcsönös szeretetet fejezi ki. A föld végéről, Úr-Kaszdimból hívta el az Úr Ábrahámot. Majd Egyiptomból hívta ki népét. Ugyanígy menti ki most is Babilóniából. Igen fontos Deuteroésaiásnál a kiválasztás fogalma is. Itt deuteronomiumi hagyományból merít a próféta. A kiválasztás azt fejezi ki, hogy az Úr nem természetes viszonyban van népével, mint a bálványok a bálványimádókkal. Ő szabadon döntött népe mellett, sok nép közül választotta. Deuteroésaiás stílusára különösképpen is jellemző a „ne félj” kifejezés gyakori használata. Ennek a kifejezésnek eredetileg az egyéni panaszénekekben volt a helye, ott, ahol a kérést meghallgató Isten válaszolt az imádkozónak, s a pap által segítséget ígért neki. Formai tekintetben tehát ún. papi üdvígérettel van dolgunk. Deuteroésaiás itt a kultikus tradícióból merít. De szabadon használja a meglevő formákat, hiszen itt nem az egyén panaszáról van szó, hanem a nemzet vigasztalásáról. A vigasztalás abból áll, hogy Izráel ellenfelei elbuknak. Valami különös, szándékos homályosság mégis marad a jövendölésben. Nem mondja ki ui. a próféta, hogy Izráel fogja megsemmisíteni ellenségeit. Nem népeket, csak hegyeket fog csépelni Izráel. Tehát nem Izráel hatalomra jutásáról, vagy éppen világuralmáról van itt szó, csak arról, hogy a hazatérés útjából elhárul minden akadály. Izráel nem is tudna maga diadalmaskodni. A nép „féreg”, 14. v. (A párhuzamos sorban is a hasonló értelmű rimmáh szót olvassák.) Ez nemcsak azt jelenti, hogy megvetik a többi népek, hanem azt is, hogy Isten éppen gyenge, megalázott állapota miatt sajnálta meg népét. Ilyen állapotban bizonyul Isten a nép megváltójának. Ez a szó a jogi nyelvből származik: azt a családtagot nevezték „megváltónak”, aki a meghalt rokon özvegyét feleségül vette, Ruth 4:5; aki az eladósodott rokont vagy vagyonát megvásárolta, Lev 25:23–25.48; általában: érte bosszút állt, ügyét képviselte, Jób 19:25. Így váltja ki népét Isten Babilóniából! – Az „Izráel Szentje” kifejezés Ésaiástól való. Itt tehát prófétai tradícióból merít Deuteroésaiás. Már az „Izráel Szentje” kifejezés sem csupán Isten bűnt büntető szentségét jelentette, hanem bűnbocsátó irgalmát is. Ezt köti össze Deuteroésaiás ismételten a „megváltó” kifejezéssel. A 16. versben újra a zsoltárok nyelvét használja a próféta. Ott a panasz és a meghallgattatás után „fogadalom” következett: a megsegített ember ígéretet tett arra, hogy a gyülekezetben fogja dicsérni az Urat. A megmentett, hazájába visszakerült Izráel is dicsérni fogja Istenét a népek között. Izráel szabadulása Isten dicsőségére szolgál.

Ésa. 41,17–20. Izráelt segíteni fogja az Úr a hazatérésben

Deuteroésaiás az exodus-tradíciókra támaszkodik a babiloni foglyok hazatérésének a megrajzolásánál. Ez a második exodus azonban felülmúlja az elsőt. A pusztaság, melyen át fog vonulni Izráel népe, átváltozik. Olyan lesz, mint az oázis. Mindenfelé bővizű források, sőt folyók és tavak keletkeznek, pompás fák nőnek. Itt már a Sion-tradícióból merít a próféta. Ide tartozik az az eschatologikus váradalom, hogy a földrajzi viszonyok is megváltoznak az üdv idején. De a nép is mássá lesz. Nem fognak majd zúgolódni, mint az első exodus alkalmával, hanem bíznak az Úrban és imádságaikban kérik hiányaik kielégítését. Bár erről az imádságról nem szól a szöveg (breviloquentia), szól az imádság kegyelmes meghallgatásáról, 17b. Isten, aki új honfoglalásra indítja népét, útközben is segít. De a végén is őt illeti dicséret: a hazatért nép és az egész világ megtudja, hogy Isten „keze”, Isten hatalma munkálkodott.

Ésa. 41,21–29. Az igaz Isten perel a bálványokkal

Deuteroésaiás itt a jogi nyelv kifejezéseit használja. A törvényszéki tárgyalás formájában harcol Isten a bálványokkal. Mint bíró szólítja fel őket érveik előterjesztésére: bizonyítsák be, hogy istenek. Ezt három módon tehetik meg: 1. ha megmondják előre a jövendőt: úgy jövendölnek, hogy be is teljesedik, 2. ha megmagyarázzák a múltat: megfejtik az elmúlt események értelmét, 3. ha bármit, „jót vagy rosszat” véghezvisznek a jelenben. Isten mindhármat megtette. Prófétái által jövendőt mondott. Ez be is teljesedett, amint éppen a babiloni fogság is mutatja. Ő fejtette meg a múltat is: a múlt Isten szabadító tetteinek a színtere. S most a jelenben is Ő cselekszik. Ő „keltette föl” Kyrost, Ő tette diadalmassá, népe szabadítójává, szólította nevén (25. v. korrekciója 45:3 alapján). De Isten szabadító tettét a szabadulás örömhíre előzte meg, éppen Deuteroésaiás által.

Deuteroésaiás egészen bizonyosan ismerte a pogány vallások tanításait a múltról és a jövendőről: mítoszaikat és jövendöléseiket. Azt állítja azonban, hogy ezeknek a történelemhez semmi közük, semmiféle igazságtartalmuk, történelemformáló erejük nincs. Deuteroésaiás nem abszolút monotheizmust tanít ontikus értelemben, hanem azt hirdeti, hogy egyetlen Ura van a történelemnek: Isten. Uralma folyamatos. Nemcsak a múltban uralkodott, hanem a jelen és a jövő is hatalmában áll. A hatalmi kérdés dől itt el Isten és a bálványok között: az, hogy kinek jogos az igénye arra, hogy imádják. Az a cél, hogy a nép ne legyen tovább csüggedt, ne ingadozzék az Isten hatalmába vetett hite, hanem reménykedve várja azt, amit Isten tenni készül.

(szerző: Karasszon Dezső; forrás: Jubileumi Kommentár)