ELHÍVNI / ELHÍVÁS / HIVATÁS

hívás_elhívás_hivatás

A LXX (Septuaginta; a zsidó Biblia görög nyelvű fordítása) a héber chara szót a kalein, vagy még erőteljesebben az ekkalein (Deut 20,10) szóval fordítja. A profán nyelvben alapvetően hívni, nevezni jelentéssel bír. Az ÚSz-ben gyakran a magához hívni, meghívni értelemben használják. Amikor Isten kapcsán mondják ki a kalein-t, akkor a »hívni« szó a legteljesebb értelmében »elhívni«-ként hangzik el, miáltal a hívás célja, szándéka és kötelező jellege emelkedik ki.

I. Ki az, aki elhív?

Maga Isten az, akinek a hívása az emberre vonatkozik, és ezzel olyan döntés elé is állítja őt, amit senki sem kerülhet meg. Isten a beszéddel és a hívással a bűneset óta közte és az emberek között fennálló csendet töri meg, és ezzel az ember elé áll: Gen 12,1kk (Ábrahám), Ex 3,1kk (Mózes), Hós 11,1 (egész Izráel). Az ÚSz-ben egyesül az Atya-Isten hívása a Fiúéval. A Jó Pásztorhoz illően hirdetve (Jn 1,43; 10,27) és fenyegetve (Mt 23,37) hívja Jézus az embereket.

II. Mire hív Isten?

A benne való hitre, a vele való közösségre, a neki való szolgálatra. A hit a válasz Isten Jézusban végzett üdvművére, amit – teljes egészében – gyakran az »elhívás« szóval szoktak körülírni. Isten beszéde vár az ember válaszára. Ennek a válasznak az előfeltétele a meghallás, a tartalma pedig az engedelmesség (a görögben igen jellegzetes az akouein = »hallani, hallgatni« ige kompozituma a hypakouein = »engedelmeskedni«). Az Istenben és a Fiában való hit a mennyei Atya akarata (Jn 14,1) és ajándéka (Mt 16,17), gyakran az ő teljhatalmú szava munkálja ki azt (Lk 5,5c). A hit bizalom azzal szemben, aki egyedül érdemes a teljes bizalomra. Ennek a bizalomnak a Mester követése a következménye. Az ilyen hit egyben közösség is a Mesterrel (Jn 15,1kk) és szolgáló közösségéé válik »hálából és szeretetből« (Löhe).

A hitre, közösségre és szolgálatra való hívással akarja Isten az embert megmenteni. Isten ezáltal az embert

  • az eltorzult világból a helyes rendbe,
  • az Istentől való távolság idegenségéből a hazába, az atyai házba (Lk 15,11-32),
  • a szomorúságból és a hamis örömből a valódi örömbe (Lk 15,24; a mennyegző képe a Mt 22,1kk-ban),
  • az Istennel és az emberekkel való harcból a valódi békébe (Kol 3,15),
  • a mulandó életből az örök életbe,
  • a szegénységből a gazdagságba (pl. Ef 3,16),
  • a társadalomból az ő közösségébe, az ő birodalmába hívja.

III. Kit hív Isten?

Isten minden embert hív (ekklesia = »közösség« a kaleinből ered; szó szerinti jelentése »kihívottak«), mert ő minden ember üdvösségét akarja (1Tim 2,4). Az ő kegyelme egyetemes. Ha nem is mindenki akarja meghallani – ő senkit sem kényszerít (Mk 10,22) -, akkor is komolyan gondolja mindenki üdvözülését. Tartjuk magunkat a Szentírás azon szakaszaihoz, amelyek Istennek az egész világ számára nyilvánvaló üdvakaratáról (kiválasztás) beszélnek (Jn 3,16), és amelyek ezt az üdvakaratot nem egy kiválasztott nép (Izráel) meghatározott körére, vagy kiválasztottak különleges körésre korlátozzák. Hogy aztán miért történik, hogy emberek valóban elvesznek (Lk 14,18.24), mivel a meghívást elutasítják, vagy éppen az ideiglenes elfogadás után újra elesnek (ld. Zsid 6,4-6), az talány volt és marad, ami majd csak az örökkévalóságban kapunk választ.

IV. Mi által hív Isten?

Isten képes az embereket sokféle úton-módon megszólítani:

  • közvetlenül (Ex 3,1kk),
  • álomban (Mt 1,20),
  • látomásban (Ézs 6,1kk),

A legtöbbször azonban embereket használ (Lk 14,17) erre a szolgálatra. Isten hívásának a továbbadása minden egyes keresztény, Isten népe minden egyes tagjának legfőbb hivatása: »…hogy hirdessétek…« (1Pét 2,9). Isten az életvezetések által is hívhat, ahogy az atya hívja elveszett fiát a magasabb értékkel (Lk 15,14). Istennek az emberiséggel kapcsolatos teljes történelme egyetlen hívás a megtérésre való bűnbánatra.

V. Milyen gyakran hív Isten?

Isten könyörületessége nagy, sőt végtelen (Zsolt 103,8). Újra és újra próbálkozik az emberrel (Róm 2,4). Újra és újra szól (Zsid 1,1k). Aki meghallja a szavát és akinek a szívébe hatol (ApCsel 2,37), van még lehetősége a bűnbánatra, a megtérésre, a kegyelemre (Zsid 12,17). De sohasem tudhatjuk, hogy Isten órája mikor ütötte számunkra az utolsót. Egyszer – mint a fáraó esetében is (Ex 6-12) – késő lehet! Ez Isten utolsó komoly hívása.

ezsaias_elhivasa
Ézsaiás elhívása

VI. Milyen a hívás jellege?

Jézus mindenkit elhív tanítványnak, de nem mindenkit hív “főállású” szolgálatra. Ahol ilyen eset áll fenn, az Úr a közösségen belül nyilvánvalóvá teszi azt (ApCsel 6,6; 14,23 és 20,28; Tit 1,5), ami az elhívott személy gyakorlati buzdítását, támogatását is jelenti (ApCsel 13,2). Sem nyilvánvaló szükséghelyzet, sem származás, sem tehetség, sem emberi lelkesedés, vagy a puszta vonzódás nem jelent elhívást. Az elhívást előfeltétele lehet a tehetség és a képzettség (ApCsel 7,22), de nincs hozzá kötve (Jer 1,7-10). Az elhívás, különösen amikor az közvetlenül Istentől jön (Ézs 6,1kk; Ez 1,3-3,15; Lk 5,10; Jn 21,15-17; ApCsel 9,3-6; 26,12-18), először mindig az elhívott ellenállásást váltja ki (Jer 1,6; Jón 1,1-3; Mózesnek öt kifogása is volt: Ex 3,11.13; 4,1.10.13). Végül azonban Isten akarata győz minden megfontolás és a nyilvánvaló engedetlenség felett (Jón 3,2.3).

VII. Hivatás

Amikor egy ember elismeri Jézus úr voltát, akkor nem tarthat vissza semmit ettől az Úrtól: egész létezésével, gondolkodásával és tetteivel azé az Úré, akinek a követéssbe állt. Jézus az élet minden területét üdvössé teszi, még a munka és hivatás “profán” területeit is. Isten az embereket az ő jelenlétébe hívta (Róm 4,17), ajándékokat és képességeket adott nekik (1Kor 4,7), amiket ő használni , és amelyekkel ő terjeszkedni akar (Lk 19,11-27). Isten az embert nem mélázgatónak, hanem tevékenynek akarja látni (Gen 1,28; 2,15).

Tehát a keresztény Jézus tanítványaként és Isten teremtményeként Urát szolgálja. Ez a szolgálat minden olyan hivatásban és munkakörben megvalósul, amely bűn nélkül gyakorolható. Nem létezik olyan hivatás vagy munkakör, amely “önmagában” jobban tetszene Istennek, mint mások. Ezt Luther a klerikusok és szerzetesrendek róm. kat. előnyben részesítésével (ld. a papi rend szentségként való kezelése) szemben joggal hozza fel (1Kor 7,20). A keresztény tudja a keresztény hivatásában Istent szolgálni, abban Isten parancsait és rendelkezéseit megtartani, és a szeretetet gyakorolni.

VIII. A foglalkozási válság

A modern társadalom szerkezetében sokak számára a foglalkozás értelme önmagában van, öncélként megfosztja az embert attól, hogy a munka és annak a tökéletes teljesítése örömet és boldogságot kellene okoznia. A célt szolgáló eszközzé válik. A pénzkereset lehetőségévé. A tulajdonképpeni élet a munkaidő végeztével kezdődik. Ekkor a munka és a hivatás elveszti méltóságát, elvész a magunk által létrehozott mű által okozott öröm és büszkeség.

Különösen komoly problémát hozott létre a gondolkodás nélküli lelketlen munka (pl. a futószalag mellett). Az embernek arra kellene törekednie, hogy a fiataloknak olyan hivatást adjanak, ami képességeiknek, adottságaiknak és készségeiknek megfelel, pl. a fiatal nőknek olyan hivatást kellene választaniuk, ami segítő és anyai karakterüknek (Gen 2,18) jobban megfelel, mint a holt anyagon való munka – az emberekkel való foglalkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s