ÉZSAIÁS 66. RÉSZ

 

Ésa. 66,1–4. A templom és a kultusz kritikája.

Már a fogság előtti időben is babonás hiedelmek fűződtek a templomhoz, Jer 7:4. Azt gondolták Jeremiás ellenfelei, hogy Jeruzsálem bevehetetlen, mert ott a templom. A próféta a templommal szemben a szociális igazság és tiszta istentisztelet fontosságát hangsúlyozta. A fogság után épült második templomhoz és az ott bemutatott áldozatokhoz is hamarosan túlzott reményeket fűztek: mintha a templom lenne a biztosítéka az üdvidő eljövetelének, Hag 2:19. Ezzel szemben a zsoltárokra és Izráel prófétai hagyományaira támaszkodva azt hirdeti Tritoésaiás, hogy Isten nincs kötve a templomhoz, 2Sám 7:5–7; 1Kir 8:27; ApCsel 17:24. Neki az ég a trónja, Zsolt 11:4; 99:5; 103:19. Ő alkotta a mindenséget. Az áldozat elutasításában perikopánk a Zsolt 50-hez hasonló. Sőt egyenlőségjelet tesz a legitim és illegitim áldozatok közé: ölés valamennyi, hasonlók a varázsláshoz. Isten ítélete vár azokra, akik ezt „választották”. Ezzel szemben Isten abban gyönyörködik, aki alázatos: „remegve tiszteli igéjét”. Az írott és hirdetett igének kell a középpontban állania, s ennek a gyümölcseképpen engedelmességet vár az Isten, 4. v.; 65:1–2. A 3. verset úgy is lehet érteni, hogy a fogság után olyanok is voltak Izráelben, akik a templomi áldozatokon is részt vettek, meg az illegitim kultuszokon is, 17. v. Semmi sem mutat viszont arra, hogy a jeruzsálemi templomon kívül másik, „ellen”-templomot akartak építeni és csak az ellen szólna a próféta. Az itt hangzó kritika radikális, igazi prófétai kritika (Fohrer, Westermann).

 

Ésa. 66,5–6. Hívei mellé áll az Úr.

Sehol sem lehet olyan világosan látni Tritoésaiás könyvében a hívők és hitetlenek közötti ellentétet, mint ezekben a versekben. Egyik oldalon ott állnak azok, akik „remegve tisztelik az Úr igéjét”, várják az ígéretek beteljesedését. Velük szemben „testvéreik”, honfitársaik ugyanannak a gyülekezetnek a tagjai, akik gyűlölik és kirekesztik őket hitük miatt. Ők ugyanis már nem hisznek abban, hogy jön az eschatologikus fordulat. Éppen gúnyolják a híveket, mint régen az ítélethirdető Ésaiást gúnyolták ellenfelei 5:19; később pedig az őskeresztyéneket csúfolták 2Pt 3:3.4. Kihívóan mondták, hogy szeretnék már látni a hívek örvendezését, diadalát. De a templomból (a jeruzsálemi templom már áll, a perikopa 515 utáni) megjelenik ítéletre az Úr: ellenségei „megszégyenülnek”, mert tetteik szerint fizet az embereknek, 59:18.

Azt látjuk itt, hogy a hívek kisebbségben maradtak, ellenfeleik kezébe került a hatalom. Hasonló helyzet tükröződik a zsoltárok között található panaszénekekben. A híveknek nem lehet más reményük, mint Isten. Ő ad diadalt nemcsak a külső ellenséggel szemben, hanem a gyülekezet hitetlen részével szemben is.

 

Ésa. 66,7–16. Jeruzsálem boldog jövendője.

Jeruzsálemet Deuteroésaiás mintájára a gyermektelen nő képében ábrázolja Tritoésaiás, 49:17–21; 54:1. Már Ézs 37:3 is megállapította, hogy nem elég a nép saját ereje a „szüléshez”. De Isten megindította a „szülést”, amikor Babilóniából hazavezérelte népét. Igaz, ezzel még nem teljesedett be minden ígéret. De Isten nem hagyja abba, amit elkezdett. „Szülési fájdalmak” nélkül, háború és erőszak nélkül lesznek „fiai” Jeruzsálemnek: hazajönnek a diasporában élők!

Ezért a próféta már a jelenben is örvendezésre szólítja fel a kegyeseket, 61:10; 65:18; a „gyászolókat”, 57:18; 61:2. A 11., 12. vers arról szól, hogy Jeruzsálemben bőség lesz, folyamként árad a „jólét” (sálóm), odakerül a népek „kincse” (kábód), 60:5–11; 61:6. Izráelt úgy „dajkálják”, mint a csecsemőt, 49:22–23; 60:4.16. A 13. vers, a Bibliában szokatlan módon, az édesanyához hasonlítja az Urat. Itt is látjuk, hogy a „vigasztalás” nemcsak szép szavakkal történik, hanem szabadító tettekkel is, 40:1. Sőt ide tartozik, mint az érem másik oldala, az az ítélet is, amit végrehajt ellenségein az Isten, amikor megjelenik. A 15. vers a theofániát rajzolja meg: Isten tűzben jelenik meg, Zsolt 50:3; 97:3–5; Ézs 10:17; 30:27; hadi szekerei a viharfelhők, Deut 33:26; Zsolt 18:10–11; 68:18; 104:3. „Minden testet” megítél, az ítélet univerzális!

 

Ésa. 66,17. Idegen kultuszok ítélete.

Ez a vers 65:1–5.11-hez hasonló állapotot tükröz. Lehet, hogy tévesen került ide, néhány írásmagyarázó a 3–4. vershez tartozónak gondolja. Azokról szól a vers, akik a kertekben folyó illegitim kultuszok számára „szentelik és tisztítják meg magukat”. Összejöveteleiket Ez 8:10–12-höz hasonlóan a „papjuk” (vagy papnőjük) vezeti, ő van „középen”. Tiltott állatokat mutatnak be áldozatul, Lev 11:10.29.41. A bálványimádókra pusztulás vár.

 

Ésa. 66,18–21. Pogányok is meglátják az Úr dicsőségét.

Ezek a prózában írt versek univerzalizmus tekintetében tovább mennek, mint Deuteroésaiás és Tritoésaiás. Az Ebed-Jahve-énekekben már megtalálhatók a missziói gondolat kezdetei, 42:1–4; 49:1–6. Ott azonban még nem világlik ki az, hogy milyen módon jut el az üdvösség a „szigetekig”, a távoli népekig, illetve hogyan jutnak bűnbánatra azok, akik a szolgát félreismerték, 53. rész. Itt éppen erre a kérdésre kapunk feleletet. A 18. versben az az ígéret hangzik el, hogy az Úr személyesen jön el (’ánóki bá’), hogy összegyűjtsön „minden népet és nyelvet”. Az összegyűjtés módja az, hogy az Úr Izráel szomszédjainak „menekültjeit”, az ítélet után megmaradtakat küldi misszionáriusként a távoli népekhez, amelyek még nem hallottak Istenről. Sajnos nem egészen világos, milyen „jelet” ad az Úr: nekik mutat-e csodát, őket teszi „jellé”, vagy egyszerűen mindenfelé útjelzőket állít, hogy odataláljanak a népek Jeruzsálembe. Az univerzális gondolat itt sajátságosan megszűkül. Jeruzsálem lesz a világ középpontja. A pogányok az Úr szent hegyére zarándokolnak. Áldozati ajándékul a szokásos ajándékoknál értékesebbet hoznak: hozzák a diasporában élő zsidókat, természetesen nem azért, hogy feláldozzák őket, hanem azért, hogy együtt legyen az egész Izráel. Az így megszűkített univerzális gondolat újra hallatlanul kitágul a 21. versben: eszerint a népek közül is alkalmaz Isten papokat és lévitákat a jeruzsálemi templomban. Nemcsak azok lehetnek papok és léviták, akik a féltve őrzött nemzetségi táblázatokban szerepelnek.

A perikopának már a nyelvezete is késői szereztetési időre mutat. A „népek és nyelvek” az Ószövetség legkésőbbi irataiban és az Újszövetségben található kifejezés. A 19. versben szereplő népek listája Gen 10; Ez 27; 38–39-ben található. Tarsis Spanyolország, Put vagy Punt Libya, Lud Lydia, Mesek és Tubál (tibareusok vagy tabareusok) a Fekete-tengertől délre lakó hegyi nép, Jáván Görögország, Rós ismeretlen. Rós és Mesek szövegjavítás „íjászok” helyett, Ez 38:2 és 39:1 alapján.

 

 

Ésa. 66,22–24: Örök üdvösség és örök kárhozat.

Ha nem is fordul elő Jeruzsálem neve ezekben a versekben, mégis Jeruzsálemről van szó. Itt valósul meg az új ég és új föld. Nem az eschatologikus fordulatnak, mint egyszeri eseménynek a megjövendölésével van itt dolgunk, hanem tartós, maradandó állapotok rajzával. Isten népének „magva és neve” megmarad Jeruzsálemben. A templomban szüntelenül folyik az istentisztelet. Isten népe ünnepel, a többi népek („minden test”) állandóan zarándokolnak Jeruzsálembe.

De éppen ilyen állandó, örökké tartó lesz Isten ellenségeinek szenvedése is. A Hinnóm-völgyben a szemetet és állatok hulláját szokták elégetni. Ide kerülnek mindazok holttestei, akik fellázadtak az Úr ellen. Állandóan égeti őket a tűz, rágja őket a féreg, örök gyötrelem lesz a sorsuk. A világtörténelem két helyre redukálódik: egyik a hegy, másik a völgy (Westermann).

Már a zsinagógákban is az volt az előírás, hogy a 24. vers után újból fel kell olvasni a 23. verset. A keresztyén kommentátorok is sajnálják, hogy Ésaiás könyve ilyen sötét fenyegetéssel végződik. Azonban az ítélet gondolata már a hasonló tartalmú Zak 14:16–19-ből sem hiányzik. De Ézs 66:22–24 túlmegy Tritozakariáson, aki még csak évenkénti zarándoklásról írt, és enyhébb büntetést jövendölt az engedetleneknek.

Az Újszövetségben is folytatódik az ítélet gondolata, közelebbről a Gyehennáról szóló jövendölés, Mk 9:43–48. Enélkül a kegyelem nem lenne igazán kegyelem.

 

Dr. Karasszon Dezső (Jubileumi kommentár)