A múlt század 70-es évei vége óta erősödő evangelikalizmus, ill. az ún. keresztény fundamentalizmus radikális ágai elutasítják az európai bibliatudományban talán máig uralkodó történeti-kritikai módszert. Nem egyszer azt is hallhatjuk, hogy a “sátán eszközének” tekintik arra, hogy a “valódi hitet” megrontsa, és van aki odáig is elmegy, hogy felteszi a kérdést: Hozott-e bármi újat a bibliatudomány, a bibliai teológia a teológiában – a rendszeres teológiához képest? Legelőször tisztázni kellene az ún. történeti-kritikai módszer mibenlétét, mivel a 18. században megjelenő és a 19. században szárba szökő bibliai teológia kritikusai általában ezzel a koncepcióval nem tudnak mit kezdeni. Ehhez segítségül hívom a Wikipedia német oldalait, ahol viszonylag röviden és velősen, de nem szakszerűtlenül írják le ezt a módszert (bár elmondható lenne ugyanez a Wikipédia minden címszaváról). Egy részlet a Historisch-kritische Methode szócikkből:
“A történeti-kritikai módszer egy a 18. és 19. században kifejlődött módszertani apparátus, amelyet történeti szövegek vizsgálatára fejlesztettek ki. Mindenekelőtt a bibliai exegézisből ismerhetjük. A célja az, hogy egy (bibliai) szöveget a korabeli történelmi kontextusa alapján értsen és végül magyarázzon, melynek során különleges fontossággal bír a szöveg vélt elő- és keletkezéstörténete és annak a történeti események szövedékében való elhelyezése. A kritikai-történeti módszer fontos disciplínája a szövegkritika, a szövegelemzés, a redakciókritika, az irodalomkritika, a formakritika és a tradíciókritika. A történeti-kritikai módszer az evangélikus és a katolikus egyházban a bibliamagyarázat sztenderd módszere mind a mai napig.
1. ÁLTALÁNOS
A tudományos munkát az jellemzi, hogy az magát nem eredményei alapján határozza meg, hanem azáltal, hogy minden szóba jövő tényt inter-szubjektíven követhető módszerekkel vizsgál meg és adott esetben hamisnak is ítélhet. Mindaddig, amíg igény van a tudományosságra, addig szükség van az alkalmazott módszerekkel kapcsolatos számvetésre is. A felvilágosodás óta általánosan gyökeret vert az a felfogás, hogy egy szöveg azon értelmét kellene megtalálni, amelyet a szöveg megfogalmazója a saját történelmi környezetében akart kifejezésre juttatni, mielőtt bármilyen további és messzemenő interpretáció következnék. Ez az a megközelítési mód, amely a történeti-kritikai módszer magját alkotja.
A történeti-kritikai megjelölés ezen hermeneutikai módszerek két alapfeltevésének kombinációjára utal:
- Történeti a módszer, mert abból indul ki, hogy a megvizsgálandó szövegállapotnak saját története/történelme van. Így pl. egy monda hagyományozódhat szóban évszázadokon keresztül és eközben számtalan változást is elszenvedhet. Lehet, hogy a mondát két különböző író is lejegyzi. A nyomtatott változat több kiadást is megér, melyek során korrekciós vagy más okból többször is belenyúlnak a szövegbe. A szöveg, amely aktuálisan egy mondagyűjteményben jelenik meg, ebben a formában már nem eredeti, hanem már története van.
- Kritikai a módszer, mert abból indul ki, hogy léteznek olyan általánosan belátható kritériumok, amelyek felhasználhatók a történeti szövegállapot vizsgálatához. Ez semmiképpen nem azt jelenti, hogy minden egyes tudósnak vizsgálódásai során ugyanarra az eredményre kell jutnia. Viszont minden egyes vizsgálati lépésnek mások számára is követhetőnek kell lennie; hogy azt valóban követik-e, az az adott érv minőségétől függ. A részletek különböző értékelései – mint más diszciplínákban – különböző eredményeket érlelnek ki.”
A szócikk a 2. szakaszban a módszer történetét és felhasználásának módját írja le az evangélikus, a római katolikus és az ortodox egyházban. Kérem a kedves Olvasót, hogy most tekintsen el ennek leírásától! Ehelyett inkább a 3. szakaszra ugranék, ahol az apparátusban foglalt módszerek vannak leírva:
“3. A TÖRTÉNETI-KRITIKAI MÓDSZER LÉPÉSEI
A történeti-kritikai módszer az evangélikus és római katolikus egyházban ma a bibliamagyarázat szabványos módszerének tekinthető még akkor is, ha az exegetikai szakmai vita a 70-es évek óta egyre erőteljesebben fordul más magyarázati szemléletmódok irányába (ld. bibliai exegézis). A történeti-kritikai módszernek a bibliai szövegre való alkalmazása azt feltételezi, hogy a bibliai exegézis »egy darab történelemtudomány« (Rudolf Bultmann) is egyben, vagyis a Biblia szövege történelmileg formálódottnak tekintendő és nem vehető tiszta kijelentésként szó szerint. A bibliai szakaszok történelmi kontextusukban való magyarázata például észleli, hogy Jézus zsidó volt, vagy hogy a »szemet szemért, fogat fogért« szabály abban az időpontban az önuralom kifejezett parancsát jelentette.
A történeti-kritikai módszer a ma ismert szöveg keletkezéstörténete alapján orientálódik. Bizonyos tetteket vagy szavakat (pl. Jézuséi) először szóban gyűjtötték össze és hagyományozták, később pedig egyes iratokban foglalták írásba. Ezeket az iratokat egy több évszázados időszakban újra és újra leírták, melynek során nemcsak nem szándékos helyesírási és fordítási hibák kerültek a szövegekbe, hanem tudatosan elvégzett változtatások (redakciók) is. A történeti-kritikai módszer megkísérli ennek a fejlődéstörténetnek a rekonstruálását, hogy az eredeti szöveget/igét újra közelíthesse történeti kontextusához.
A leírásból eredő hibák és a kiegészítések kiszűrése céljából először szövegkritikát kell végezni, melynek végén feltételezhetően a helyreállított eredeti szöveg áll. Ezt azután meg lehet vizsgálni a kijelentés szándékára irányuló szövegelemzéssel. A nagyobb kontextusban a redakciókritika vagy redakciótörténet módszere segítségével az egész irat célját vagy szándékát is meg lehet kísérelni feltárni. A következőkben meg kell próbálni a különféle rendelkezésre álló szövegváltozatok feldolgozását. Ez az irodalomkritika segítségével sikerülhet. A formakritika és a hagyománytörténet ezután céljául tűzi ki, hogy következtethessen a rekonstruál írásos forrásokból a szóbeli hagyományra. Ehhez segítségül hívják a motívumtörténetet és vallástörténetet annak érdekében, hogy megvilágíthassák a kérdéses ige történeti kontextusát. Minden történeti kritikai megközelítés lezárását az összefoglaló magyarázat jelenti.“
A szócikk írója ezután részletesebben leírja az egyes módszerek eljárásmódját, amit itt most szintén nem részleteznék. Ezzel szemben fontosabbnak tartom a történeti-kritikai módszer kritikájáról szóló 4. szakaszt:
“4. A TÖRTÉNETI-KRITIKAI MÓDSZER KRITIKÁJA
- Az elmélet-gyakorlat problémája: Tudományos oldalról gyakran kritizálják, hogy a papok vagy lelkészek a gyakorlatban nagyon ritkán alkalmazzák a történeti-kritikai módszert annak ellenére, hogy az igehirdetés vagy bibliaóra minden előkészítésének a bibliai szöveg tudományos magyarázatából kell kiindulnia. Sok »gyakorló« viszont arra panaszkodik, hogy a történeti-kritikai módszer nem jelent túl nagy segítséget a prédikáció előkészítésében. Az elmélet-gyakorlat problémáját némelyek a klasszikus exegézis válságának tekintik: egyrészről a bibliai exegézis a magyarázat igen kifinomult módszerével rendelkezik (a történeti-kritikai módszer), másrészről a nem egyetemi gyakorlatban alig használják azt, nyilvánvalóan azért, mert ebben a kontextusban még más kérdés és igény is felmerül a bibliamagyarázattal szemben. Bár a kortárs exegetikai vitában sok minden mozgásba lendült, az 1970-es évek óta gyorsan növekszik a bibliai exegézis során alkalmazott módszerek száma. Mindenesetre a teológusok exegetikai képzése továbbra is dominánsan csak a történeti-kritikai módszert foglalja magában, mivel a többi módszernek még meg kell alapoznia saját magát.
- Távolságtartás: A történeti-kritikai módszer alkalmazása a magyarázóban kialakít egyfajta történeti távolságtartást a bibliai szöveg viszonylatában. A történeti-kritikai módszer nem képes egymagában azt feltárni, hogy a Biblia szövege miként juthat jelentéshez napjainkban. Ezen felül a történeti-kritikai módszer az idő- és erőforrás igényes aprómunka miatt elfordíthatja a tekintetet az egészről. Viszont nem is tekintjük a történeti-kritikai módszer feladatának, hogy a keresztény életet közvetlenül alapozza meg, hanem hogy a bibliai szöveg történeti jelentését találja meg, dolgozza ki, melynek során a magyarázók a hermeneutika fényében reflektálnak kritériumaikra és módszereikre. …”
Ezeken felül persze vannak még a tudományon belül megfogalmazott kritikai pontok a történeti-kritikai módszerrel szemben. Sőt létezik ebben a tekintetben ateista kritika is a bibliamagyarázat ezen módszerével kapcsolatban. Mindezeket összevetve sem hiszem, hogy elvetendő módszer lenne a történeti-kritikai módszer a bibliatudományban, és pláne nem kellene szélsőséges indulatokat kiváltson más keresztényekből a módszer puszta létezése sem, mivel helyesen és következetesen alkalmazva a hitet megalapozásához nyújthat komoly segítséget. Nem véletlen, hogy evangelikál irányultságú régészek tömegével dolgoznak a Szentföldön!!!
Ebben a témában megjelent blogon egy másik cikk is Szabados Ádám tollából.
Illetve szeretnék ajánlani egy kiváló könyvet is, amely a Kálvin Kiadó gondozásában jelent meg: Árt-e a hitnek a bibliatudomány? Hadd álljon itt a könyvből néhány idézet:
“…Mintegy kétszáz éven át (ca 1580-1780), amely idő alatt a »protestáns ortodoxia« nyomta rá bélyegét a protestáns egyházakra; egyetlen egy teológiai szakkönyvet sem írtak a »Biblia keletkezése« témakörében. A bibliai kánonnal csak mint lezárt egységgel foglalkoztak. Maguk a reformátorok is közömbösek maradtak e téma iránt. Ez változott meg a történeti gondolkodásmód felerősödésével, amely gondolkodásmód fokozta a protestáns teológiában azt a meggyőződést, hogy a bibliai szövegek eredeti jelentésének kutatása a teológia fontos és megkerülhetetlen feladata. A Bibliát a maga kora felől kell megérteni, csak ezt követően lehet szakszerűen alkalmazni a jelenre.
…A »bibliatudományi« tanszékek iránt egyre nagyobb igény támadt.Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy ilyen tanszékek felállításának csak akkor van értelme, ha azok a dogmatikai tanszékektől teljesen függetlenül működhetnek. A dogmatika és az egyházi tan nem nyilváníthatta ki előre, hogy , hogy a bibliai szövegek történeti kutatásának milyen eredményeket kell felmutatniuk. Mindaddig, amíg az egyház tanítása akarja a bibliakutatást irányítani és kézben tartani, addig az egyház önmagát teszi úrrá a Biblia és a tudomány fölött. Egy-egy bibliai szöveg eredeti értelmét akkor is tiszteletben kell tartani, ha az nem tetszik az egyháznak, mert nem illik a dogmatikai tanok építőkövei közé, vagy mert sérti az egyház érdekeit.
A 19. század első évtizedeiben az új értelemben vett »bibliatudományt« önálló diszciplínaként kezdték művelni, különválasztva az »ószövetségi« és »újszövetségi« tudományokat. Ennek a modern »bibliatudománynak« az volt – és maradt mindmáig – a feladata, hogy kutassa a bibliai szöveg eredeti jelentését, és azt elhatárolja a későbbi értelmezésektől. A szöveg eredeti értelmének a kutatását lehetővé tette, hogy a későbbi értelmezéseket mint ilyeneket kezeljék. A modern bibliatudomány célja az volt és maradt, hogy hogy a Biblia sajátos, eredeti mondanivalója szólaljon meg, akkor is, ha idegenül és kellemetlenül hat. A modern bibliatudomány éppen ezért elsősorban hagyománykritikai, egyházkritikai, dogmakritikai, kegyességkritikai és önkritikus tudomány. Mindezt a bibliai szöveg javára, és ennyiben pozitív szándékkal. A bibliatudós egzegéta a bibliai szöveg védőügyvédjének tekinti magát minden szakszerűtlen igénnyel szemben, bárki támassza is azt. A döntő lépés, amely a cél felé vezet: saját korának összefüggésében megérteni a Bibliát.
…
Az új bibliatudományi módszerek kifejlődése hosszabb időt vett igénybe, és művelőinek meg kellett tanulniuk megfelelően használniuk e módszereket. A tanulási folyamat során előfordultak botlások és tévedések. Ez a dolog természetéből következik, mindig, ha az ember valamilyen új területre teszi be a lábát. A bibliatudomány fejlődési és tanulási folyamata mindmáig nem zárult le. A kialakult módszerek messzemenően megfelelnek a más tudományágak, elsősorban a történettudomány által használt módszereknek. Ez annyit jelent, hogy a modern bibliatudomány elvileg ugyanazokat a módszereket használja, amelyek egyébként is használatosak az antik kor és az antik irodalom kutatására. Ez nem a Biblia semmibevétele, hanem a Biblia történeti dimenziójának komolyan vétele. Nem tagadása annak az egyedülálló lelki-szellemi szerepnek, amelyet a Biblia szent könyvként a zsidók és a keresztyének életében betölt.
…
Ha a bibliatudósok arra az eredményre jutnak, hogy a Biblia szövegének valamelyik történeti vagy földrajzi adata nem valós, az nem a Biblia kritizálása, hanem csupán egy megállapítás. Ha a Biblia valamely ilyen jellegű adata nem valós, akkor a bibliatudósnak kötelessége erre felhívni a figyelmet. Vagy hunyjuk be a szemünket a realitások előtt? A Biblia téves adataira utalást csak az tartja a »Biblia kritizálásának«, aki lehetetlennek tartja, hogy a Bibliában hibák forduljanak elő. A tudományos teológia számára az, hogy a Bibliában előfordulnak hibák, régóta olyan evidencia, amely senkit sem zavar. Ez a körülmény semmit sem változtat a Biblia értékén, minőségén és az üdvösségre szükséges dolgokban való hitelességén. Az a hatás, amelyet a Szentlélek tud egy-egy bibliai szövegnek nyújtani, ugyancsak nem függ ettől a szemponttól…” [158-162.]
BIBLICA THEOLOGIA 
Hozzászólás