A FUNDAMENTALIZMUS FELEMELKEDÉSE

John MacArthur

A vallási tolerancia istene nem a Biblia Istene. Az a sátán, aki mindaddig nem foglakozik azzal, hogy miben is hiszünk, vagy milyen őszintén hiszünk, amíg nem Isten igéjében hiszünk. Ha Istent az istentisztelet és istenimádat mindenféle formáját toleráló istenségként ábrázoljuk, akkor azzal a Szentírás Istenét utasítjuk el. Végülis az első parancsolata ez volt: Én vagyok az ÚR, a te Istened … ne legyenek más isteneid énelőttem (Exodus 20,2-3).

Ha hiszünk a Bibliának, akkor nem vallhatjuk azt, hogy más vallások is igazak lehetnek. A kereszténység – ha egyáltalán – kizárólagosan igaz. Krisztus követeléseiben benne foglaltatik, hogy egyedül ő kínál igazságot, és minden olyan vallási rendszer, amely eltér az ő igazságától, hamis (János 14,6; ApCsel 4,12).

Természetesen az ilyen szemléletmód ellentmond a modern kultúra relativisztikus értékeinek. A pluralizmust és a változatosságot magával az igazsággal szemben zárták ereklyetartóba. Nem mondhatjuk azt, hogy a mi hitünk az igaz és a többi hamis, mert azt visszafelé tekintésnek, divatjamúltnak, udvariatlanságnak tekintik. Más szavakkal: nem tiltják meg, hogy gyakoroljuk vallási hitünket; de csak annyit engednek meg számunkra, hogy azt személyes preferenciaként magunkban tartsuk.

Ezek nem új problémák; az egyházat a századforduló óta folyamatosan bombázzák ezekkel a témákkal. Ugyanez a vallási sztenderdek és hit terén tanúsított liberális gondolkodás iránti igény mindig is a liberális teológia szíve csücske volt, és valójában ez pontosan az, amit a “liberális” kifejezés eredetileg jelent. Ami a tolerancia iránti mai igényekben az új, az az, hogy azok pont az evangelikál táborból eredeztethetők.

A liberalizmus először – mintegy száz évvel ezelőtt – elkezdett a fő protestáns felekezetekben dominánssá válni. Az olyan iskolák, amelyek a bibliai igazság terén elkötelezettek voltak, elkezdték támadni azokat a főbb doktrínákat, amelyeknek éppenséggel a védelmére alapították azokat. Még a Princeton Theological Seminary is, amely hosszú ideig a református ortodoxia bástyájának számított, végül megadta magát a korszellemnek. Egy időre úgy tűnt, hogy az evangelikalizmust teljesen megsemmisíti és porba dönti a liberalizmus.

A liberálisok az evangelikalizmust divatjamúltnak, felvilágosulatlannak és reménytelenül intoleránsnak titulálták. Azzal érveltek, hogy a kereszténységnek elég széles spektrumúnak kell lennie ahhoz, hogy magához ölelhessen mindenféle hitet. Véleményük szerint a történelmi evangelikalizmus leszűkítő és kizárólagos természete nem megfelelően képviseli Krisztust; a tolerancia és a liberalizmus jobban illik a modern kereszténységhez. Ez az érv magától értetődő módon talált halló fülekre, és az egészséges doktrína elkezdett teret adni a kompromisszumoknak, a liberalizmusnak és a burjánzó hitetlenségnek is az egyházon belül.

Aztán elkezdődött egy figyelemre méltó mozgalom. Az evangelikálok az Atlanti-óceán mindkét partján írásokban és egy sor cikkben egyesítették nézeteiket az alapokkal kapcsolatban, melynek a címe The Fundamentals. Eredetileg tizenkét kötetben adták ki ezeket a cikkeket, amelyek egy olyan mozgalom alapjait rakták le, ami fundamentalizmusként lett ismert. Az utat olyan személyek taposták ki, mint J. Gresham Machen, James Orr és R. A. Torrey, akik a tiszta doktrínákat a liberalizmus, a magas kriticizmus, az evolúciós elmélet és a modernizmus elleni harcra használták.

A fundamentalizmus doktrinális alapja elég széles volt ahhoz, hogy magába fogadja az evangelikál anglikánusokat, a lutheránusokat, a presbiteriánusokat, a metodistákat, a baptistákat, a mennonitákat, a függetleneket és másokat is. Azok a témák, amelyeket ők “fundamentumokként” határoztak meg, olyan doktrínák voltak, melyeket mindannyian lényeges, elsődleges fontosságú és vitathatatlan igazságoknak tekintettek. Ezek – természetesen – a hit azon legfőbb fejezetei voltak, amelyek az evangelikalizmust elválasztották, jelentősen megkülönböztették a liberalizmustól. A fundamentalisták hitték, hogy ezek a doktrínák el is választják az igaz egyházat a hamis kereszténységtől.

Melyek voltak az általuk alapvetőnek (fundamentálisnak – a ford.) ítélt fejezetek, témakörök?

A legalapvetőbb fejezet a Szentírás tekintélye, inspirációja és tévedhetetlensége volt. A magas kritikusokkal szemben a fundamentalisták azzal érveltek, hogy a Biblia Isten szó szerinti szava, amely mind történetileg, mind tényszerűen pontos, és az a hívők számára a teljes és egyedül kötelező hit szabálya. Ezek a szabályok és elvek, természetesen, temérdek más témát is magukban foglalnak. Amennyiben megegyezünk abban, hogy a Szentírás Isten hiteles és tévedhetetlen szava, akkor nincs elfogadható legitim érvünk arra vonatkozólag sem, hogy vitassuk annak történeti kijelentéseit, mint például a teremtés leírását, Krisztus szűz fogantatása, testi feltámadása és a csodák. Ha hisszük, hogy a Biblia az egyetlen tekintély hit és gyakorlat dolgában, akkor nem helyezhetjük mellé a vallási spekulációkat és az egyházi tradíciót.

Szintén “fundamentumként” kezelték a következőket is: Krisztus istensége, a Szentháromság tana, Krisztus helyettesítő elégtétele a kereszten, feltámadás, megigazítás egyedül hit által,  üdvözülés kegyelemből egyedül hit által, a megszentelődés szükségessége, és minden olyan vallási kultusz elutasítása, mely zavarja vagy ellentmond bármely fundamentális tannak.

Röviden szólva, a korai fundamentalisták a ortodox tanokat használták az igazi kereszténység meghatározására a liberálisokkal szemben, akik csak azokhoz a témákhoz ragaszkodtak amelyek gyakorlati szempontból – nem teoretikusan – valóban számítottak, hasznosnak bizonyultak. Gyakran emlegetett liberális szlogen volt: A kereszténység életmód és nem doktrína.

Ilyen módon azokkal szemben, akik a “kereszténység” meghatározását szerették volna annyira kiszélesíteni, hogy az a hitmódok lehető legszélesebb spektrumát tudja magában egyesíteni, a fundamentalisták igyekeztek az objektív hit azon magját meghatározni, ami abszolút és vitathatatlan volt. A helyes tan azon veleje, amit ők elengedhetetlenek tartottak, minden valódi kereszténység első alapja. Minden olyan vallási irányzatot, amely elutasította a fundamentumokat, álkereszténynek vagy nem-kereszténynek tekintettek.

A fundamentalisták nem voltak képesek visszanyerni a legtöbb fősodratú felekezetet a tilosban járó liberalizmustól. Viszont elkezdtek olyan iskolákat, új felekezeteket és új gyülekezeteket alapítani, amelyek hűségesek voltak a történelmi bibliai igazsághoz. Ezek az intézmények az erőteljes növekedés és a spirituális befolyás évszázadát élvezhették, miközben a fő felekezetek gyülekezeteinek komoly létszámbeli visszaesést kellett elkönyvelniük.

Az, hogy Amerikában még mindig egészséges bibliai hitű gyülekezetek vannak, fundamentalista elődeink hagyatéka. Ha ők nem álltak volna őrhelyükön és nem védelmezték volna a keresztény hit fundamentumait, akkor az amerikai egyházi tájkép hasonlítana arra a megműveletlen földre, amit az olyan országokban láthatunk, mint például Németország. Az európai egyházak és gyülekezetek sohasem heverték ki a liberalizmus okozta álkereszténység pusztítását. [Ezt látva] az az erős benyomásunk támadhat, hogy mivé válhattunk volna, ha nem létezett volna olyan emberek meggyőződése és bátorsága, mint J. Gresham Machené.

Míg a liberalizmus elleni fundamentalista csata gyümölcstermése egészen a jelenig nyúlik, addig maga a fundamentalista mozgalom nem élvezhetett hosszú életet. Nem sokkal a csúcsidőszaka után elkezdett a mozgalom szétbomlani. A fundamentalizmus széttöredezettségének a megértése alapvető fontosságú a mai evangelikál tájkép megértéséhez. Következő alkalommal ezt vesszük szemügyre.

fordította: Halász Zsolt