ÉZSAIÁS 65. RÉSZ

 

Ésa. 65,1–16a. Kultikus bűnök Izráelben.

Több kísérlet történt a perikopa szereztetési idejének a meghatározására. Duhm a samaritánus schismára gondol. Úgy érti ezeket a verseket, hogy a fogságból hazatértek először nyitott szívvel fordultak a samaritánusok felé, de az elszakadás után, túlzó módon, a bálványimádáshoz hasonlítják ellenfeleik vallását. Ezt az elméletet támogatni látszik a 10. vers, mely a Sárón és az Ákór völgye közötti területről úgy beszél, mint ami nyájak legelője lesz: ez éppen Samária. Volz a hellénista misztériumvallások hatására gondol és a titkokba beavatott extrakegyesek gőgjét látja az 5. versben. Arra is hivatkozik, hogy ezek valóban kriptákban is tartottak összejöveteleket. Engesztelő áldozatul disznót mutattak be. Gad és Meni neve is az ebből a korból származó emlékekben szerepel leggyakrabban. Volz azonban óvatosan megjegyzi, hogy ez nem jelenti azt, mintha ilyen hatások előbb nem érték volna Izráelt. Úgyhogy von Rad és különösen Westermann nyomán mégis Tritoésaiás korára gondolunk. Ezt tartalmi érvek támasztják alá. A 8. vers úgy beszél Izráelről, mint olyan szőlőfürtről, melyben van még néhány jó szem is, ezért nem szabad eldobni. A romlás tehát Izráelen belül történt. A fogság előtti próféták, sőt még Deuteroésaiás is, egységesnek látták a népet, az egész népnek szóló ítéletet vagy ígéretet hirdettek. Tritoésaiásnál kezdődik az Izráelen belüli szakadás: ítélethirdetés Izráel bűnöseinek, ígérethirdetés Izráel kegyeseinek, választóvonal Izráelen belül. Főleg Jeremiás és Ezékiel hatására azt hirdeti Tritoésaiás, hogy mindenki személyesen (a „keblébe”, 7. v.) kapja meg tetteinek a jutalmát vagy büntetését. Egyúttal csattanós cáfolat ez az igeszakasz Fohrernek arra a tanítására is, hogy igazi próféták csak a fogság előtt éltek, mert ők még mertek ítéletet hirdetni, a fogság után már csak epigonokkal, a prófétaság hanyatlásával, kizárólag üdvprófétálással találkozunk. Íme, a fogság után is folytatódik az „igazi” prófécia. Hiszen újra szükség volt feddésre és ítélethirdetésre a deuteroésaiási „vigasztalás” után is, mert a hazatért nép hitét újból a bálványimádás veszélye fenyegette, az országban maradt keverék-nép részéről éppen úgy, mint a szomszéd népek részéről.

Az 1., 2. vers arról szól, hogy Isten mindent megtett népéért. Kiterjesztette kezét népe felé, hívogatta magához, Péld 1:24; Jer 7:24–28. Próféták által és szabadító tettek által egyaránt megnyilvánult a gratia praeneniens, Ám 2:9–11. Isten „közel volt” népéhez, „megtalálható” volt Deut 4:7; Ézs 55:6. De a nép nem fordult Istenhez, nem hívta segítségül Isten nevét. – Ezeket a verseket Róm 10:20.21 is idézi. Pál az 1. verset a pogányokra vonatkoztatja.

A 2. versben már kezdődik a prófétai feddés, jellegzetes jeremiási és deuteronomiumi szóhasználattal: a nép bálványimádással „bosszantotta”, sértette Istenét. Az „arcába” szó a szemérmetlen nyíltsággal folytatott bűnre mutat, Gen 16:12; Ex 20:2. A 3., 4. vers a fogság előtt is ismert bűnöket sorolja fel: a kultuszhelyek kertekben, ligetekben voltak. A „tégla” szó kevésbé érthető, valószínűleg szövegromlással van dolgunk. Talán hordozható oltárokról van szó. A 4. vers halottidézésről, álomjóslásról (incubatio) és idegen vallások áldozati lakomáin való részvételről szól. A disznó tisztátalannak számított, Lev 11:7; Deut 14:7–8; Mk 5:12–13. Az 5. vers szerint a bálványimádók fokozott mértékben szentnek érezték magukat, a többi embert már az is veszélyezteti, ha a ruhájukhoz érnek: ezáltal ők is „szentté” válnak, a bálványok hatalmába kerülnek. A szentség érintés által is terjed az ókori keleti ember elképzelése szerint, 1Kir 19:19; Ez 44:19; 46:20; Hag 2:12.13; Mk 5:27–28.

5b–7 a bálványimádókat fenyegető ítéletről szól. Az Úr „orrából” kijövő tűz és füst a theofániából ismert kifejezés, amely Isten haragját jelenti, Zsolt 18:4. Ez a harag azonban nem azonnal éri utol a bűnösöket: fel van írva a bűn, Zsolt 69:29; Dán 7:10; Jel 5:1–9. Isten számon tartja az „atyák”, az előző nemzedékek bűneit is. Megfizet mindenkinek a „keblébe”: a keleti ember ruháján övön felül volt az az öblös „zseb”, ahova értékeit tette, Ruth 3:15; Lk 6:38. Azt jelenti ez, hogy mindenki személy szerint kapja meg a neki járó büntetést.

A fejezet bevezetésében már volt szó arról, hogy a 8. vers szerint Izráelben együtt vannak a jók és a gonoszok. Isten nem sújtja általános pusztítással népét, nem bünteti az igazat a gonosszal együtt, Gen 18:23. A szent „mag”, a gyülekezet hívő része „örökölni” fogja az országot kelettől nyugatig: Sárón nyugaton van, az Ákór völgye pedig Jerikó mellett, az ország keleti részén. Az ígéret nem szól a bálványimádóknak. Gadot Szíriában tisztelték, mint a jó sors, a szerencse istenét, Jós 11:17; 15:37. Meni, vagy Manat arab területen imádott balsors-isten volt. A 12. vers szójátékot űz Meni nevével: Isten karddal „számolja” meg a pogány sorsistenek tisztelőit. Ő határozza meg sorsukat! A 12b megismétli az 1. verset.

A 13–16 versekben még élesebben fejeződik ki az ellentét a hívek sorsa és a bálványimádók sorsa között. Megszűnnek a tisztátalan áldozati lakomák, megszégyenülnek a bálványimádók. Még a „nevük” sem marad meg, legfeljebb átokformulában. De az Úr szolgáit boldog jövő várja. Örökké tartó lakomához hasonlít az életük, 25:6–8; Mt 8:11; 22:1–14; Jel 19:9. Új „nevet” kapnak, bensőséges kapcsolatban lesznek Istennel, 62:2; Jel 2:17. Csak Tőle várnak áldást, Benne bíznak, és mint az Ő hívei Rá „esküsznek”, 2Krón 15:14; Ézs 19:18; 45:23.

 

 

Ésa. 65,16b–25. Új teremtés.

Megszűnnek, feledésbe mennek az „első” dolgok, a múlt és a jelen nyomorúságai: (Ézs 43:18-ban az „első” dolgok még Isten nagy és csodalatos tetteit jelentették!). Isten újat teremt (a bárá’ ige háromszor fordul elő a 17. és 18. versben). Az új teremtés középpontjában az örvendező új Jeruzsálem áll. Isten maga is örülni fog Jeruzsálemmel együtt, 62:5. Nem lesz többé sírás és jajkiáltás. Olyan magas lesz az életkor, mint hajdan, Gen 5. Ha valaki nem éri el (hátá’ jelentése itt: hiányosnak lenni, nem érni el) a száz évet, azt úgy tekintik, mint valami bűnöst, akit utolért a megérdemelt átok: hiszen az emberi életkort a bűn rövidítette meg, Zsolt 90:9. A 21. vers megismétli a 62:8–9-ben levő ígéretet: nem lesz ellenség tulajdona többé az ország. Az évszázados fákhoz fognak hasonlítani az emberek, 61:3. Az édesanyák nem a bizonytalan jövő számára szülik gyermekeiket. Mindez nem emberi úton valósul meg, hanem az Úr áldása által. A nép állandó kapcsolatban lesz Urával: ima és imameghallgatás szent dialógusában, Jób 14:15; Ézs 58:9.

Ezekben a versekben nem a világ végéről, elmúlásáról van szó. Az új teremtés ezen a földön valósul meg. Az üdvösség itt még nem túlvilági keretek között jelenik meg, hanem úgy, amint azt egy sokat szenvedett ország egyszerű emberei várták. Ezzel szemben a 25. vers, amely Ézs 11:6–9-ből vett idézet, már átmenet a későbbi apokalyptikus értelemben vett új ég és új föld gondolata felé, 2Pt 3:13; Jel 21:1–2.

 

Dr. Karasszon Dezső (Jubileumi Kommentár)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s