Lexikon: IMÁDSÁG

Az imádság akkor történik, amikor az egyén önmaga mélységi dimenziójába és transzcendenciájába bele merül, abban egész lényével részt vesz és észreveszi, hogy teljes egészében és átfogóan megszólítják, erre a megszólítottságra pozitívan válaszol és magát teljes jelenlétben nem vonja ki a szubjektív, megkerülhetetlen, személyes és isteni titok általi érintettség alól. Az imádság előbb körülírt dialogikus jellegén felül az Istennel való szívbeli összeköttetésen kívül szóbeli megfogalmazásokat is tartalmaz. Az imádság a zsidóságban, ahogy később az egyházban mind egyéni, mind kollektív módon megnyilvánul. Megjelenési formái a kérő imádság, hálaadó imádság, Isten dicsőítése (doxológia) és imádság, ami a bűnösség beismerése után a megbocsátás kérését, esetleg panaszt tartalmaz. Az imádságban Isten népének minden egyéni lét- és egzisztenciális problémája, teljes bizalommal és teljes kiterjedésében kerül Isten elé. Így a legkülönfélébb imádságok léte előfeltételezi azt a stabil hitbeli meggyőződést, hogy Isten az emberi élet legbanálisabb részleteihez is pozitívan viszonyul. Az évkör és az évszakok bizonyos napjai azt mutatják, hogy az imádságnak az az értelme, hogy Istent mindig jelenlévőként (akit nem csak az eljöveteléért kérünk) fogjuk fel. Az ember testi-lelki és közösségi létezése a kísérő gesztusokban és az imádkozó kultuszi közösségben fejeződik ki. Az ima mindezen sajátosságai alakítják az imádságot érintő újszövetségi szövegeket is. A zsidó Jézus zsidó módjára imádkozott (zsinagógai istentisztelet; zsoltárok; csendes és közösségtől való visszavonultság; felkiáltva és panaszolva). Ahogy ő szólítja meg Istent (»Atya«), az Izráelben teljesen szokványos volt. Különösen kiemelendők azok az imádságra való tanítások, amelyeket a tanítványoknak (Lk 11,1–13) szóltak, illetve az ima közben tanúsított külsőségesen demonstratív magatartásra vonatkozó kritikaként hangzottak el (Mt 6,5-8). Külön exegetikai és teológiai problémát jelent az a kérdés, hogy a korai keresztény közösségek mikortól fordultak imádságban Jézushoz. A hívő zsidók és a muszlimok naponta többször is imádkoznak, ill. közösségi imákat is tartanak. — Már az egyházatyák kora óta mind a mai napig köröz a teológiai gondolkodás az imádság biztos meghallgatásának (Lk 11,9k és paraleljei) témája körül, mivel jelen van (mindig is jelen volt) a meg nem hallgatás tapasztalata. Annak a gyakran jelen lévő nehézsége, hogy az Istenhez való imádkozásba belebocsátkozzunk és a dolgokat őelőtte kimondjuk, találkozik azzal a bibliai bátorítással, hogy az imádkozásra a Szent Lélek tanít bennünket és ott lép közbe imádsággal, ahol az emberi szavak már nem elégségesek (Róm 8,26k). Még ha a sokféle élettapasztalat kétségeket hív is elő bennünk a kérő imádsággal kapcsolatban, az imádság sok szempontból értelmes és szükséges marad számunkra, mivel azt tanítja nekünk, hogy a gondjainkkal és örömeinkkel együtt is észleljük a külvilágot, tekintetünket vessük az emberiség problémáira, ismerjük meg magunkat egyre jobban, fogalmazzuk meg hangosan is kívánságainkat, szükségeinket, félelmeinket és motivációinkat, az életet »hozzuk rendbe«, igazítsuk magunkat a szabályszerűségekhez és ezzel a megbízhatóság követelményéhez, jussunk nyugalomra, győzzük le a kedvetlenséget és/vagy a bosszúságot. Nagy jelentőséggel bír mind a baráti/testvéri körben, mind az utánunk jövő generációval való közösségben nemcsak az előre megfogalmazottan, hanem a szabadon kimondott imádság is (házikör/házi közösség). Azok esetében is fontos ez, akik az élet- és tapasztalatidegen, »tárgyiasult«, túlesztétizált, »túlképzett« életstílusban előre meghatározott imákban nem képesek eligazodni.