Évszázadokon keresztül az egyházat megosztotta az a folyamatos gyakorlat, hogy sem a sabbat, sem a vasárnap (az Úr napja) nem tekinthető a keresztény szombatnak. Ez nagy mértékben összetett vita, mivel ennek során fontos átgondolni a bibliai kánonban szereplő összes szövetséget.
Minden keresztény egyetért abban, hogy a szövetségek a bibliai történet fontos részét képezik. A különbség legfeljebb abban lehet, hogy egyik szövetség miként viszonyul a másikhoz.
Ez a vita nem új. Az ősegyházban az apostolok Krisztus szolgálatával »birkóztak« (ApCsel 10–11; Róm 9–11; Ef 2,11-22; 3,1-13), különösen is a judaizálók tévtanításaival (ApCsel 15; Gal 3-4). Manapság arról folyik a vita, hogy mi volt új abban, amit Jézus tanított, miként teljesednek be az ószövetségi ígéretek Jézus Krisztusban, miként lehet az újszövetségi népre alkalmazni a szombatnap parancsát.
Azok, akik hisznek a szombat megtartásában, általában három ponton érvelnek:
(1) a sabbat teremtési rendelkezés és így minden időben minden emberre érvényes;
(2) a sabbat megtartásának a kötelezettsége újra az ószövetségi (polgári és ceremoniális törvényekkel szemben) Tízparancsolatban (morális törvény) megismétlődik, ami azt jelenti, hogy ez a Krisztus visszajöveteléig érvényes előírás;
(3) bár a sabbat minden korszakban tovább folytatódik, szombatról átcsúszott vasárnapra.
Akik – hozzám hasonlóan – amellett érvelnek, hogy a szombat Krisztusban beteljesedett, a következő három pontot hozzák fel ellenérvként:
A szombat nem teremtési rendelkezés
Az Ádámmal kötött teremtési szövetség nemcsak alapvető az összes többi alárendelt szövetség számára, hanem azt az igazságot is megalapozza, hogy a szövetségek Krisztusban és az új szövetségben érik el a beteljesülésüket. Az egyik ilyen igazság, hogy Isten megpihent a hetedik napon, vagyis a teremtés hetének betetőzése (Gen 2,1-3), mely által Isten a munka és a pihenés mintáját rendszerét hozza létre. Figyeljük meg, hogy ezt a bizonyos pihenőnapot nem »sabbatnak« nevezik; nem létezik olyan parancs azzal a jelenséggel kapcsolatban, hogy azt Ádámnak és Évának be kellene tartania, ahogy az a rendelkezésekkel kapcsolatban tipikusnak tekinthető, ill. nem láthatunk ezzel kapcsolatban semmilyen »reggel és este« jellegű leírást, ahogy azt az előző hat nappal kapcsolatban olvasható. Miért is fontos ez?
A szöveg és a kánon szempontjából Isten »megpihenését« helyesebb úgy értelmezni, hogy az a teremtésének való szövetségi örömébe való belépés, ráadásul Ádámmal, vagyis velünk együtt. Ez a hangsúly csak később, az Ex 31,17-ben jelenik meg, ahol az jelenik meg, hogy Isten megnyugodott és »megpihent«, ami annak a képzetét kelti, hogy amikor Isten a munkájára tekintett, örvendezett benne, élvezte azt, örömet érzett felette. A megpihenésben Isten egy megáldott állapotot hozott létre és amelybe meghívta az embert is az abban való részvételre. Az isteni modell szerinti minta szerint Ádámnak uralma alá kellett hajtania a földet, és úgy kell pihennie, ahogy Isten is megpihent [a teremtés munkája után]. Ilyen módon az eszkhaton is be van építve az eredeti teremtésbe (1Kor 15,45-46). A Szentháromság-Isten bennünket magának teremtett, és az a végső célunk, hogy szövetségi kapcsolatban legyünk ővele, és Isten helyettes uralkodóiként uralkodjunk vele a dicsőséges teremtésen. Viszont tragikus módon – szövetségi főnk – Ádám engedetlen volt Istennek, és bűnt és halált hozott ebbe a világba (Gen 2,15-17; 3,1-19; Róm 5,12-21). Ádám nem volt képes uralma alá hajtani a földet és így nem tudott belépni Isten nyugalmába. Hála Istennek, ő megígérte, hogy helyreállítja a »nyugalmat« az eljövendő Üdvözítőről való gondoskodással (Gen 3,15), aki utolsó Ádámként teljesíteni fogja mindazt, amit az első Ádám elhibázott (Zsid 2,5-18). Ahogy a szövetség halad előre, a szövetségi »nyugalom« helyreállíttatik, de a Krisztusban való végső beteljesülés és a népével való szövetséget megalapozó kapcsolat felé előre tekintő módon (Ef 5,32).
A sabbat az ószövetségben, vagyis a mózesi törvényben adatott
A sabbat parancsa először Izráel népének adatott és nem a pátriárkáknak. Ez is olyan tény, ami megerősíti, hogy a szombat nem teremtési rendelkezés (Ex 20,8-11, Deut 5,12-15). Az Ószövetségben a szombat szövetségi jelnek számít (Ex 31,12-17), amiként a szivárvány a noaita (Gen 9,12-17), a körülmetélés pedig az ábrahámi (Gen 17,9-14) szövetség esetében. Amikor Isten kimentette Izráelt egy hatalmas kivonulásban, a sabbat adatott a népnek (Ex 16,21-26). Isten teljes szeretetet és odaszánást kíván Izráeltől, és a sabbatnak való engedelmesség által Izráel megtapasztalhatja a teljes fizikai »nyugalmat«, ill. bizonyíthatja az Istenéhez való lojalitását. Fordított esetben, a sabbat-paranccsal szembeni engedetlenség minden bűn megtorlását eredményezné (vagyis halált; Ex 31,14), mivel nem erősíti meg Isten jogos igényét (Gen 2,15-17; Róm 6,23).
Bár nem ez volt a szombat egyetlen célja, mégis valami sokkal nagyobbat is tanított, kijelentett és megjövendölt. Valójában a szombatnak két oka van. Először is visszatekint Istennek a teremtés utáni megpihenésére, ami arra emlékezteti Izráelt, hogy szerződéses viszonyban áll Istennel (Ex 20,11), és hogy a bűnnek a világba való belépése dacára Isten az új szövetség létrehozásával helyreállítja azt, ami elveszett a teremtésben (Gen 3,15; Zsid 3,7–4,11). Másodszor, a szombat visszatekint a megváltás munkájára is (Deut 5,12-15), ami annak a nagyobb szabadulásnak a mintája/tüposza lesz, ami Krisztusban érkezik el (Ézs 11,1-16; 40,1-5; 49,1–55,13). Az Ószövetség igen sokféle módon – a szombatot is beleértve – tipizálta és mutatott előre az eljövendő nagyobb »nyugalomra«.
Tehát, miért is jelenik meg a sabbat a Tízparancsolatban? Mert az a régi mózesi szövetség jele (Ex 31,12-17). Nem érvényes ez a parancs manapság is erkölcsi törvényként? Három okból is nemmel válaszolok erre:
(1) a Szentírás a mózesi szövetséget olyan egységként látja, amely Izráelnek adatott és speciális szerepet tölt be Isten tervében, és teljes szövetségként Krisztusban teljesedik be (1Kor 9,21; Gal 5,3; Zsid 7,11k; Jak 2,8-13);
(2) a Biblia azt tanítja, hogy Isten terve szerint az egész ószövetség csak ideiglenes volt (Róm 10,4; Gal 3,15–4,7);
(3) az Ige azt tanítja, hogy a keresztények többé nincsenek »a törvény alatt«, mint szerződés hatálya alatt, mivel mi az új szövetség alatt vagyunk (Róm 6,14-15; 1Kor 9,20-21; Gal 4,4-5; 5,13-18) – mindazonáltal a mózesi törvény (a szombat-paranccsal együtt) számunkra is Szentírásként funkcionál (2Tim 3, 15-17).
Amikor a Tízparancsolatot alkalmazzuk, először arra kell gondolnunk, hogy ezek a parancsok a mózesi törvény hatálya alatt is funkcionáltak. Azután azt is át kell gondolnunk, hogy miként érvényesek ezek a parancsok ránk a krisztusi beteljesülésben. Vitathatatlan, hogy a tíz parancs közül kilenc az Újszövetségben is hangsúlyt kap mivel az Isten és a felebarát szeretetének nagy parancsát tükrözik vissza, ami azóta igaz ránk és a felebarátunkra egyaránt, amióta Isten megteremtett minket. Ez viszont nem azt jelenti, hogy úgy alkalmazzuk magunkra a Tízparancsolatot, hogy nem vesszük figyelembe a Krisztusban való beteljesedést. Kifejezetten a sabbat-parancsot tekintve először el kell azt helyeznünk annak szövetségi helyszínén, és meg kell figyelnünk, hogy miként funkcionált Izráel számára parancsként vagy jelként (ami ránk már nem alkalmazható), de a Krisztusban adott nagyobb üdvösségi nyugalom tüposzaként is (ami biztosan alkalmazandó ránk!). Ilyen módon a keresztények »engedelmeskednek« a szombatnak azzal, hogy a tipizált és megjövendölt módon lépének be a nyugalomba – a megváltás nyugalmába a Krisztusban.
A sabbat teljesülése Krisztusban és az új szövetség
Ennek további megerősítését látjuk az Újszövetségben. Az evangéliumokban Jézus megalapítja a királyságot, ratifikálja az új szerződést és önmagában beteljesíti azt, amit a sabbat tipizált és előre megmutatott (az Ószövetség minden tipologikus mintájával együtt). Akkor, amikor az üdvtörténet megmentő figurája (Mt 11,13), Jézus arra hív bennünket, hogy »nyugalmunkat«/»üdvösségünket« őbenne találjuk meg (Mt 11,28-30; Jn 5,1-30). A mi Urunk sokféle módon állítja helyre a sabbat-parancsot, de már a benne való beteljesedés fogalmaiban. Miért is? Mert ő a testet öltött isteni Fiú (Jn 1,1; 14–18), a dicsőség Ura, és igen, a szombat ura (Mt 12,1-13). Krisztusban, az utolsó Ádámban a munka beteljesült az ő szövetségi engedelmessége által. Benne jött el végül az üdvösség és Isten végső nyugalma – messze fenségesebb módon – valósult meg a Krisztus életével, halálával és feltámasztásával elindított új teremtésben (Zsid 2,5-18; lásd még 2Kor 5,17).
Ahogy Isten új szövetségi népe megalapíttatik, igencsak nehéz lenne az Újszövetségben a sabbat újra alapításával kapcsolatos bármiféle parancsot találnunk (Róm 14,5-6; Kol 2,16-17), vagy akár a szombat megtörése bűnének akár csak az említését is. Valójában nincs semmilyen a szombat megtartásával kapcsolatos említés vagy azzal való foglalkozás a jeruzsálemi zsinaton (ApCsel 15,22-29). Talán a legfontosabb bizonyíték ennek eltörlésével kapcsolatban a Zsidókhoz írott levélben található, ami a »nyugalom/sabbat« témáját a legszélesebb módon tárgyalja (Zsid 3,7–4,11). A 95. zsoltárt felhasználva a szerző amellett érvel, hogy az Ószövetség egy nagyobb nyugalom felé tekintett, ami tipizálva volt, de sohasem valósult meg. Még Józsué is, aki bevezette a népet a »nyugalomba«, sohasem adta meg a végső »nyugalmat« (Zsid 4,6; lásd még Józs 21,43).
Keresztényként tehát azzal engedelmeskedünk a szombat-parancsnak, hogy tartózkodunk a munkánktól, bizalmunkat Krisztusba vetjük, elkezdjük azt megélni, amit újszövetségi népnek nevezünk, és várjuk az ő dicsőséges visszajövetelét.
Mi a helyzet az Úr napjával?
Ez akkor azt jelenti, hogy az új szövetségben nincs az istentisztelet számára elkülönített nap? Nem. Egy csomó bizonyíték van arra az Újszövetségben, hogy a hét első napja, a feltámadás vasárnapja tekintendő az Úr napjának (ApCsel 20,7; 1Kor 16,2; Jel 1,10). Valójában a feltámadás a nyolcadik napon történt, azon a napon, amikor az új teremtés elkezdődik és amelyen – később Pünkösdkor – a Lélek kitöltetik. Ezen a napon gyűlik össze az egyház istentiszteletre. Valójában az a szerző, aki arra buzdítja a keresztényeket, bizonyosodjanak meg arról, hogy beléptek az új szövetség valóságába (Zsid 3,7–4,11), ugyanaz, mint aki azt parancsolja nekik, hogy gyülekezetként gyűljenek össze (Zsid 10,25). Miért előírásszerű számunkra az Úr napja? Mivel az azt az újszövetségi mintát követi, hogy a gyülekezetek gyűljenek össze a feltámadott Úr ünneplésére.
Mindazonáltal az Úr napját nem szabad »keresztény sabbatnak« tekintenünk. Az Ószövetségben a sabbat Izráelt számára speciális módon szolgálta – az Újszövetségben az Úr napja azt jelzi, amire a sabbat mutatott előre: a nagyobb üdvösségi nyugalom, ami eljött Krisztusban. Az Újszövetségben nincsenek speciális rendelkezések a nappal kapcsolatosan azon kívül, hogy buzdítják Isten népét az összegyülekezésre. Ténylegesen attól függően, hogy a világban hol élünk, dolgozhattak vasárnap (nem minden ország engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne dolgozzanak vasárnap, amit sok nyugati ország élvez). De függetlenül attól, hogy hol élünk, a keresztényeknek össze kell gyűlniük, hogy ünnepeljék, imádják a Szentháromság-Istent az Úr napján, mint annak a bizonyítékát, hogy részei vagyunk a Krisztusban való új teremtésnek, vágyva az új földön és új égen megvalósuló üdvösség nyugalma teljességére.
Addig is Isten népeként összegyűlünk, hogy minden idők egyházával imádjuk, dicsőítsük és kiáltsuk: Jöjj, Uram Jézus!
Szerző: Stephen Wellum
Fordította: Halász Zsolt
BIBLICA THEOLOGIA 
Hozzászólás