Ézsaiás könyve 40. része

Ésa. 40,1–11. Örömhír a fogságban

Itt kezdődik Deuteroésaiásnak, a babiloni fogság névtelen prófétájának a könyve (ld. az Ésaiás könyvéhez írt bevezetést). Az 1–11. versekben Deuteroésaiás elhívatását láthatjuk. Hasonlóan a korábbi prófétákhoz, mennyei kijelentést kapott, és könyve prológusában auditioit olvashatjuk.

Az első szavak: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet”, az egész könyv jellegét fejezik ki. A vigasztalás nem csupán kedves, szívhez szóló szavakkal történik, Gen 34:3; 50:21; Ruth 2:13; Hós 2:16; hanem segítséget és szabadítást is jelent Ézs 49:13; 51:3.12; 52:9 (Westermann). Istentől jön a vigasztalás, Aki megbocsátotta népe bűneit, megelégelte a büntetést, ingyen kegyelmet gyakorolt Ézs 43:25; 44:2 (Fohrer). Ő ítélt úgy, hogy a babiloni fogság esztendeivel népe adósságát letörlesztettnek tekinti (cábá’ itt nem hadiszolgálat, hanem az adósságot letörlesztő szolgálat, rácáh nif. itt nem „kegyelmet nyert”, hanem „letörlesztetett”). Nem szabad a „kettős” büntetést számítani, prózai értelemben venni, inkább súlyos büntetést jelent Jer 16:18. A súlyos büntetésnek nagy „vigasztalás” felel meg. Deuteroésaiás feladata a vigasztalás, ő az Ószövetség evangélistája.

A 3. vers mennyei készülődésről számol be. Az Úr mennyei szolgáinak szól a parancs, hogy készítsenek utat a pusztában az Úrnak. Mennyei hatalmak építenek utat Babilóniából Jeruzsálembe! Az Úr dicsősége a nép bűne miatt a babiloni fogság idején elhagyta Jeruzsálemet, Ez 11:22.23; de most visszatér Ézs 52:8.12. Az útegyengetés valóban szükséges volt az ókorban királyok diadalmas bevonulása alkalmával. Sőt istenek bevonulásáról, kultikus processiójáról is maradtak fenn emlékek, melyekben szó van útkészítésről. Jellemző, hogy Deuteroésaiás nem a nép dicsősége helyreállításáról beszél, hanem Isten dicsősége megjelenéséről (Volz). Ezt fogja meglátni minden „test”, a pogány népek is. Hiszen Isten a történelemben cselekszik, képes arra, hogy elhárítson minden akadályt népe szabadítása útjából. Az ige az Újszövetségben is előfordul, Mal 3:1 közvetítésével, és Keresztelő János szolgálatára vonatkozik, Mt 3:3; Mk 1:3; Lk 1:76; 3:4–6. Az útkészítés itt már lelki értelmet nyer, a nép szívében levő bűn elleni harcot jelenti.

A 6–8. versekben, ha helyes a ve’ámar helyett vá’ómar-t olvasni („én mondom”), a próféta személye bukkan elő, egyetlenegyszer az egész könyvben. Szava válasz a személytelenül hangzó mennyei „hang”-ra, mely mögött (a 3. és 6. versben) maga Isten is rejtőzhet, de az ő parancsát kijelentő angyal is. A próféta válasza kétféleképpen érthető: úgy is, mint a csüggedés szava: nincs mit „kiáltani” (Westermann), úgy is, mint a feltétlen engedelmesség szava (Fohrer). A feleletben a sirokkó miatt hirtelen elszáradó virág képe a mulandóságot jelenti. De nemcsak általános, „időtlen” igazság ez (Volz), hanem Istennek a történelemben munkálkodó, Babilónia felett álló hatalmát is jelenti. Isten szava elég Babilónia elsepréséhez. Az igeverset Jak 1:10.11; 1Pt 1:24 idézi.

A 9. vers Siont-Jeruzsálemet örömhírnöknek mondja (a szó a héberben nőnemű participium). A város örvendezve látja majd a hazatérők seregét, és jelenti az örömhírt Júda többi városainak. (Ugyanebben a kifejezésben 52:7-ben már hímnemű participum áll, itt már a próféta az örömhírnök.) Népével együtt az Úr maga is jön. A 10. vers úgy beszél az Úrról, mint munkásról, aki hozza nehéz munkája bérét: a népet. Ez a kifejezés 62:11-ben és Jel 22:12-ben már azt a jutalmat jelenti, amit híveinek ad az Úr.

Az utolsó versben a minden földi birodalomnál hatalmasabb Istent úgy látjuk, mint pásztort, aki minden juhát egyenként ismeri, Jn 10:14. Az elfáradó bárányokat karjára veszi és „ölében”, ruhája (öv fölött levő) „ráncában” viszi, az anyajuhokat lassan tereli, hogy ki ne fáradjanak, Gen 33:13.14. Az egész világ Ura a gyengékkel, kicsinyekkel is törődik! Ézs 57:15; Mt 11:25; 1Kor 1:27–31.

Ésa. 40,12–31. Reménység a reményteleneknek

Ez a hosszabb igeszakasz nem lazán összefüggő töredékekből áll, hanem egységes. Megismerhetjük belőle Deuteroésaiás működésének egyik igen jellemző vonását: a vitát. Ebben az igeszakaszban egy vita érveit találhatjuk meg, melyeket azért sorakoztatott fel Deuteroésaiás, hogy Isten hatalmáról meggyőzze a babiloni fogságban levőket. Bár elég gyérek forrásaink, amelyekből a babiloni foglyok életét megismerhetjük, mégis tudjuk, hogy pl. Ezékielhez odagyűltek a vének, Ez 8:1; 14:1. Ilyen összejövetelek bizonyára főleg szombatonként voltak. Deuteroésaiás ilyenkor találkozhatott csüggedt emberekkel, akik népük reménytelen panaszait terjesztették az Úr elé. A fogságban tartott gyászistentiszteletekről tudósít bennünket Zak 7 is. Deuteroésaiás az első, aki a gyászistentiszteletek és a nemzeti panaszének helyett örömöt hirdet és az istendicséret, a himnusz hangjait szólaltatja meg (Westermann).

A 12–17. v. a teremtő Isten nagyságát magasztalja. Sorozatos szónoki kérdésekkel bizonyítja a próféta, hogy senki sem fogható a mindenséget (tengert, eget és földet) teremtő Istenhez. De nemcsak a hatalom hiányzik az emberből. Nincs meg benne az a bölcsesség sem, ami ilyen munkához szükséges. Az Úr azonban nemcsak teremtette a világot, hanem kormányozza is. Az Úr Lelke az Úr bölcsességét és erejét jelenti, Ézs 31:1–3; Róm 11:34; 1Kor 2:16. Az Úr nagyságát az emberek kicsisége is bizonyítja. Jelentéktelenek a népek, még a nagy világbirodalmak is, a hatalmas Isten előtt. Ha egy vödör vízből hiányzik egy csepp, észre sem veszi az ember. Éppen így Isten is könnyűszerrel el tud ejteni egy népet. Áldozatokkal sem lehet szándékát megváltoztatni. Libánon büszke cédrusai nem lennének elegendők Isten oltárára, s vadjai az áldozatra. Isten a világ Ura és a népek Ura is.

A 18–20. versekben a bálványokat gúnyolja a próféta. Ide tartozónak gondolják 41:6–7-et is. Újból szónoki kérdéssel kezdi érvelését: Minek képzelitek Istent, milyen képmást készíthetnétek róla? Az első parancsolatról van szó. Babilóniában rengeteg drága bálványszobrot láthatott a próféta. Gyilkos gúnnyal mondták imádóik, hogy Babilónia istenei legyőzték Izráel Istenét. Bizonyára voltak olyan zsidók, akiknek meg is ingott a hite. A próféta nem kis bátorsággal viszonozza a támadást. Elmondja, hogy a bálványoknak csak annyi erejük van, amennyit az emberektől kapnak. Ember készíti a bálványszobrokat, ember láncolja le, hogy el ne lopják, ember rögzíti talapzatához, hogy ne inogjon. A bálvány „inog”, nincs saját ereje. A bálvány erőtlensége még jobban kiemeli a világot teremtő és bölcsen kormányzó Isten hatalmát, ApCsel 17:29.

A 21–26. versekben részben a bölcsességirodalom, részben a himnusz stílusában fordul hallgatóihoz a próféta. Hivatkozik arra a hagyományra, amelyet „kezdettől fogva” ismer Izráel. Először az emberek felett uralkodó Úrról beszél, aki olyan magasról nézi az embereket, hogy kicsinek látszanak, mintha sáskák lennének, Num 13:33. De nemcsak az egyes emberek kicsik Előtte, hanem a hatalmas világbirodalmak és uralkodóik is. Rövidre mérte ki uralkodásuk idejét, „elfújja” őket! Ezekben a szavakban azt fejezi ki a próféta, hogy Isten a történelemnek is Ura. Érvelését avval folytatja, hogy a csillagokat is Isten teremtményeinek mondja. Ez számunkra természetes, akkor azonban szinte szentségtörésnek számított: a csillagokat isteneknek gondolták Babilóniában! Itt a hadvezérhez hasonlítja a próféta az Urat. Ahogyan a hadvezér seregszemlét tart, és minden katonának ott kell lennie, úgy nem mer hiányozni a csillagok közül egy sem, ha az Úr nevükön szólítja őket. A csillagistenek hasonló detronizálása történt meg Gen 1-ben. Deuteroésaiás itt is úttörő, a Papi irat az ő nyomain jár.

A 27–31. versekben kiderül, miért hangzottak el mindezek a súlyos érvek. Azért, mert a babiloni foglyok hite megrendült. A nemzeti panaszénekekben fejeződött ez ki. Azt gondolták, nem törődik ügyükkel Isten. Nem tud és nem akar segíteni népén. Megítélte bűnei miatt, és ebbe bele kell nyugodni, nincs kiút. De a próféta valódi evangéliumot hirdet „Jákóbnak”, „Izráelnek”. Így nevezte magát a nép az északi országrész pusztulása után (722). Ez azt fejezi ki, hogy a megmaradtak az egész nép képviselői. A fogságban azonban elfáradt, erőtlenné lett a nép. Mielőtt Isten a történelem Uraként szabadítást adna, először a csüggedésből akarja kimenteni népét. Deuteroésaiás hite valóban sashoz hasonlít, mely szédítő magasságokban repül. Isten azt akarja, hogy a többiek hite is ilyen legyen.

isaiah-scroll1

(szerző: Karasszon Dezső; forrás: Jubileumi Kommentár)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s