Ézsaiás 54. rész

Ésa. 54,1–10. Az „elhagyott asszonyt” visszafogadja az Úr.

Deuteroésaiás könyvének tartalmi és formai szempontból egyaránt egyik csúcspontja ez az igeszakasz. Az 1. vers a himnuszok hangján ujjongásra szólítja fel a megszemélyesített, nőalaknak elképzelt Jeruzsálemet. A háttérben a nemzeti panaszének áll: Jeruzsálem „meddő”, mint hajdan Sára volt, Gen 16:1; Gal 4:27. „Elhagyta” férje, 7. vers, a fogságban megszűnt a „házasság” Isten és a nép között. De a panasz ujjongásra fordul: lesznek még Jeruzsálemnek „fiai”, hazamennek a foglyok és úgy elszaporodnak, hogy új és nagyobb „sátrat” kell építeni, 49:18–21; 51:1–3; Zak 5:2–9. A terjeszkedés békés jellegű lesz: a nép elfoglalhatja ősei földjét, sőt szomszédai területeit is, melyek ellenséges pusztítás miatt lakatlanok.

A 4–8. v. külön egység. Az egyéni panaszénekekből ismert üdvígérettel kezdődik: Ne félj! A panasz újból csak a feleletből látható: Izráelt „elhagyta” Isten, megvetett feleséggé vált. Itt prófétai (hóseási, jeremiási és ezékieli) tradíciókra épít Deuteroésaiás. De Isten szívében változás történt. Visszaemlékezik „ifjúkori” feleségére, Péld 5:18; Jer 2:2.3; Mal 2:14; arra, hogy hogyan választotta ki Izráelt, de arra is, hogy mennyi „szégyen” érte Izráelt. A szégyen a szenvedés „belső oldala”. Az egyiptomi fogság az „ifjúságod szégyene”, a babiloni fogság „özvegységed gyalázata”. Mindez elmúlt. Isten, aki nemcsak a világot, hanem népét is alkotta, „megváltja” népét a fogságból (lásd: 41:14-nél). A próféta olyan nagynak látja ezt az irgalmat, hogy ehhez képest a fogság csak rövid pillanatnak tűnik, Zsolt 30:6. Nem örökre „rejtette el arcát” népe elől, Zsolt 30:8; 104:29; 143:7. De szeretete és irgalma örök!

A 9–10. v. Izráel történetén túlra, az özönvízhez nyúl vissza. Párhuzamos az özönvíz története a babiloni szabadítással abban a tekintetben, hogy a kegyelem ingyenes, nem érdemből való, Gen 8:21. De párhuzamos abban is, hogy mindkettő univerzális érvényű, az egész emberiségnek szóló. Majd a himnuszokból ismert módon – melyek a teremtő Istent dicsérik, aki olyan bölcsen teremtette a földet, hogy az nem inog, Zsolt 93:1; 96:10; 104:5 – a hegyek és halmok szilárdságához hasonlítja Isten a maga szeretetét és irgalmát. „Béke-szövetséget” köt népével, azaz nemcsak egyszeri szabadítást ad, hanem mindig népével marad.

Ésa. 54,11–17. Az új Jeruzsálem.

A csodálatos üdvígéret mögött a népnek az elpusztult Jeruzsálemet sirató panaszénekei állnak (JSir). Erre felel Isten azzal, hogy Jeruzsálem pompás formában fog újjáépülni. Falait drágakövek és féldrágakövek díszítik, az alapoktól fel a pártázatig. Építőit (a 13. v.-ben a „fiaid” szót „építőid”-nek értjük; a különbség csak a pontozásban van; vö. 49:17) az Úr tanítja, mint a szent sátor és a salamoni templom mestereit, Ex 31:2–3; 36:1; 2Krón 2:13–14. Feltűnő azonban, hogy Deuteroésaiás nem beszél templomról, éppen úgy, mint Jel 21. Mégis bizonyos, hogy az előzőekben leírt nagy pompa Istennek szól, Jeruzsálem Isten városa lesz. Megvalósul a régi prófétai jövendölés az „igaz” városról, Ézs 1:26. Isten oltalmazza városát és népét. Hiszen Ő a fegyverek Ura is: meg tud hiúsítani, ha népe ellen támadnak. Sőt ha csak rágalmazzák népét, azt sem tűri el az Úr: perbe száll a rágalmazókkal, és elmarasztalja őket.

Itt is a Sion-tradíciókkal van dolgunk. Eszkhatologikus reménység és a földi valóság komolyan vétele találkozik itt: a csodálatos várost előbb fel kell építeni, és felépülése után még megtámadhatja az ellenség. De az Úr vele lesz! Ez valóban az „Úr szolgáinak öröksége”, 17. v.

szerző: Dr. Karasszon Dezső
forrás: Jubileumi Kommentár