Ézsaiás 56. rész

Ésa. 56,1–8. Idegeneknek is szól a kegyelem.

Itt kezdődik Tritoésaiás könyve (lásd az Ésaiás könyvéhez írt bevezetést). Tritoésaiás könyvének később keletkezett részei közé tartozik ez a perikopa. Az első két vers formai szempontból prófétai intés (1. v.) és a bölcsességirodalom stílusában írt „boldognak mondás”, Deuteroésaiás üzenetéhez abban hasonlít, hogy a szabadulás idejét közelinek mondja, 49:8. Az „igazság”, amely nyilvánvalóvá lesz, Isten igazsága. De ez megköveteli azt, hogy az ember is „igazságot cselekedjék”, megtartsa a törvényt – és ne szentségtelenítse meg a szombatot. A szombat a fogságban és a fogság utáni időben vált döntő fontosságúvá a zsidóság életében.

A 3–8. versben abból indulhatunk ki, hogy már áll a jeruzsálemi templom, tehát 515 utáni állapotokkal van dolgunk. A háttérben a zsidókhoz „csatlakozott” idegeneknek, Eszt 9:27; Zak 2:15; és eunuchoknak a panasza áll. A zsidóság egy része, annak szűkkeblű, nacionalista-papi körei ki akarták őket zárni a gyülekezetből, hivatkozva Deut 23:2–9-re. Ezzel szemben Tritoésaiás a prófétai tradíciót, az univerzalizmust képviseli, mint Deuteroésaiás 44:5; 45:14.23; 55:5. Az Úrhoz nem az tartozik igazán, akinek a neve a nagy származási jegyzékekben szerepel, hanem

1. aki megtartja a szombatot és ragaszkodik Isten szövetségéhez (törvényéhez),

2. aki szereti és szolgálja az Urat,

3. aki részt vesz a gyülekezet istentiszteletén: imádkozik és áldozatot mutat be.

Itt tehát az újszövetségi „lelki Izráel” felé mutat az ige: az új gyülekezet más alapokra épül, mint a régi! Isten jeruzsálemi temploma „imádság háza” minden nép számára, Mk 11:17. Az eunuch, aki nem remélhet gyermekáldást, elhelyezheti „emlékművét” (jad 5. v., 1Sám 15:12; 2Sám 18:18) a templom falában, megmaradhat „neve”.

Így szaporodik Isten gyülekezete. A második exodus, a Babilóniából történt hazatérés még nem minden. Isten folyamatosan gyűjti gyülekezetét, Jn 10:16: nemcsak a diasporában élő zsidókat, hanem – a Heidelbergi Káté ide is érvényes szavai szerint – „az egész emberi nemzetségből” valókat, „a világ végéig”.

 

Ésa. 56,9–12. Izráel vezetői felelőtlenek.

Itt egy hosszabb igeszakasz kezdődik – az 57:13-ig tartó „prófétai liturgia”. Tartalma erősen emlékeztet a fogság előtti állapotokra és a korábbi próféták ítélethirdetéseire. Ezért a magyarázók egy része arra gondol, hogy régi prófécia került bele Tritoésaiás könyvébe (Ewald nyomán Volz, Eissfeldt és Westermann). Gondolhatunk arra is, hogy a hazatérés után hamarosan kiújultak a régi bajok: a gazdagok, a vezetők már palotákban laktak, de Isten háza még romban állt és az ország népe nyomorgott, Hag 1:4–11. Ilyen állapotok között kellett elhangzania az ítélethirdetésnek (Jones, von Rad, Fohrer).

A 9. vers töredékes. Feltételezi, hogy először idegen népeket küld Isten, akik elpusztítják az országot. Mindenütt halottak hevernek. A próféta a mezei vadakat hívja lakomára. Az ítélet oka az, hogy Izráel vezetői (őrállói és pásztorai, Jer 6:17; Ez 3:17; 34:1–10; Hab 2:1) vakok és némák, alkalmatlanok a vezetésre. Csak a maguk hasznával és élvezetével törődnek. A 11. versben olvasható kifejezés: „mindegyik a maga útjára tért”, vallásos tévelygésre mutat. Erről 57:3–10 bővebben beszél. A 12. versben a dőzsölők által mondott bordal részletét olvashatjuk, Ám 6:3–6. Itt az is látható, hogy a vezetők elbizakodottak: nem hisznek az ítélő Istenben.

szerző: Dr. Karasszon Dezső
forrás: Jubileumi Kommentár

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s