ÉZSAIÁS 57. RÉSZ

Ésa. 57,1–2. Pusztulnak a kegyesek!

Ez a két vers az 56:9-nél kezdődő prófétai liturgia része. A próféta, Zsolt 12:2-höz hasonlóan, az igazak pusztulását panaszolja. A gonosz állapotok miatt (mippené rácá, 1. v.) háttérbe szorulnak azok, akik egyenes úton járnak. Nem is törődik velük senki. Még haláluk miatt sem bánkódnak.

De a próféta bánkódik, Ez 9:4. Tudja, hogy nem hiába terjeszti panaszát az Úr elé: az ítélet nem marad el, 12–13. v.

Ésa. 57,3–13. A bálványimádókat utoléri a büntetés.

Az 56:9-nél kezdődő prófétai liturgiának ez a része törvény elé idézést (3a), vádat (3b–11) és ítélethirdetést (12., 13) tartalmaz. Sok ponton emlékeztet a fogság előtti állapotokra. A bálványimádást Hós 1–3; Jer 3 és Ez 16 is paráznaságnak mondja. A bujazöld fáknál a fogság előtt is kultuszhelyek voltak, Jer 2:20; 3:6; Ez 6:13; Hós 4:12–14. Gyermekáldozatról gyakran olvashatunk, 2Kir 23:10; Jer 7:31; Ez 20:31. Ezek áldozóhalmokon és völgyekben egyaránt történtek. A tenyészet-enyészet vallásokban, a termékenység fokozására, kultikus prostitúció folyt. Erre vonatkozhat a 10. v. nehezen fordítható kifejezése: „életerődet megtaláltad”. Még a magánházak ajtófélfáin is phallikus szimbólumok voltak, 8. v. A „Király” is kánaáni istennév. Igyekeztek minél több Istent imádni, egészen a „se’ól-ig”, a halottak hazájáig: még a halottidézéstől sem riadtak vissza. Belefáradtak a „paráznaságba”, pedig beláthatták volna, hogy haszontalan.

A 11. v. elmondja, hogy mindez nem csupán erkölcstelen és haszontalan dolog, hanem vétek Isten ellen. Isten pedig „hallgatott és rejtőzködött” fájdalommal és türelemmel tekintett a bűnösökre.

De nem tart ez így örökre. Jön az ítélet. Isten – ironikus értelemben – kideríti a bűnösök „igazát”, amivel dicsekednek. Isten ítéletétől nem szabadítanak meg senkit a bálványok (qibbucaik helyett jobb siqqucaik-ot olvasni: bálványaid, utálatosságaid). A zsoltárok nyelvén szólva, elsodorja őket a szél. Az igazak pedig örökséget nyernek Isten szent hegyén, a jeruzsálemi templomban, Zsolt 16:5.6; 23:6; 27:4; 84:5.

Ennek a prófétai liturgiának a keletkezési idejére nézve fontos adat az, hogy ismételten is a zsoltárokból merít. Az 1. és a 13. versen kívül különösen a 4. vers jellemző, mely a zsoltárokból ismert csúfolódókról szól. A kegyesekkel (1. v.) szemben állanak az atyák hitét és Istent is csúfoló, kinevető hatalmasok. A szakadék Isten népének két része között van! Az ítélet nem a pogányokat éri, hanem a gyülekezeten belüli gonoszokat, Zsolt 1:6. Ehhez járul még a 11. versben az is, hogy Isten hallgatása, hosszútűrése Deuteroésaiásnál még azt jelentette, hogy Isten együtt szenved fogságban levő népével és várja; hogy üssön a szabadítás órája, itt pedig népe bűnei miatt tűr, s az ítélet idejére vár az Úr. Átértelmezett deuteroésaiási gondolattal van dolgunk. Deuteroésaiási szóhasználat az is, hogy a bálvány nem használ, 12. vers, nem felel azoknak, akik hozzá imádkoznak, 13. vers. Így tehát a szövegében is sok helyen homályos perikopát a fogság utáni bajok ábrázolásának tartjuk. A hazatért nép és különösen a vezetők, anyagi és politikai érdekből is, az országban maradt keveréknép és a szomszédok hatása alá kerültek. Ez ellen Tritoésaiás bátran fölvette a harcot.

Ésa. 57,14–21. Isten könyörül hívein.

Jól látható ebben a perikopában, hogy Tritoésaiás tanítványként merít Deuteroésaiás igehirdetéséből. De észrevehető az is, hogy Ő már más helyzetben és más értelemben használja az átvett gondolatokat. A perikopa a rövid felszólítás után üdvjövendölést tartalmaz.

A 14. vers 40:3–4-ből vett idézet. De itt már nem valódi útról van szó, hanem lelki értelemben vett útról, az üdvösség útjáról, Mk 1:3. A „botlások”, amiket el kell távolítani, itt már a szív bűneit jelentik, Zsolt 119:165; Ézs 62:10; Ez 14:4.7; 18:30. A 15. vers Ézs 6-ból meríti Isten szentsége gondolatát. A szent Isten azonban „kész a legkisebb kunyhóba is betérni” (Volz). Ő felemeli a szegényeket, 1Sám 2:8; Zsolt 113:5–9. Megtört, alázatos és gyászoló: ez a kegyesek neve a fogság után. Nekik szól a „vigasztalás”, 18. v. A kegyelem itt is ugyanaz a meg nem érdemelt kegyelem, amiről Deutero-Ésaiás is szólt: Izráel engedetlen volt a múltban, hűtlenül elfordult Istentől és a maga útján járt. Megérdemelte a büntetést: Isten elfordította tőle arcát, Ézs 54:7.8. A fogság idején emiatt sokat panaszkodott Izráel: istentiszteleti alkalmakon nemzeti panaszénekek hangzottak el. Ezekre nemcsak azzal felel Isten, hogy a vádat visszafordítja a nép fejére, bűnbánatra tanítja őket, hanem azzal is, hogy a további büntetés helyett „gyógyítást” ad, Ex 15:26; Jer 3:22; Hós 6:1; 14:5. Isten haragja csak pillanatnyi (bacavónó rägaec 17. v.), Zsolt 103:9; Jer 3:5.12. Isten nem várja meg, hogy teremtményeinek a „lelke elepedjen” Jób 10:3.8–12; Zsolt 77:4; megkönyörül rajtuk és „megnyugtatja” őket (va’aníhéhu 18. v.). Ez a deuteronomista szókincs jól ismert szava, Deut 3:20; 12:10; 25:19. Azt a nyugodt, külső ellenségektől mentes állapotot jelenti, amit Isten a honfoglalás után ad népének. Itt ez a kifejezés is lelki értelemben áll: Isten a meg nem érdemelt bűnbocsánattal „vigasztal”! Ilyen lelki „békességet” ad a közelieknek: a hazatérteknek és a távoliaknak: a még diasporában élőknek. Ők pedig az „ajkak gyümölcsét” viszik áldozatul Istennek: imádságaikkal, énekeikkel és hitvallásukkal dicsérik őt, Hós 14:3; Zsid 13:15.

A próféta meghúzza a határvonalat „Izráel és Izráel között” (von Rad). Izráelben gonoszok is vannak. Magatartásuk az ősi mitikus ellenséghez: a tengerhez hasonló, mely szennyet és iszapot dob ki a partra. Az ilyen magatartással kizárja magát az ember az üdvösségből.

szerző: Dr. Karasszon Dezső
forrás: Jubileumi Kommentár