Ebben a fejezetben jól látható, milyen gazdag prófétai tradícióanyagra támaszkodik Tritoésaiás. A régi próféták irataiból is idéz. Mégis döntő módon mesterének, Deuteroésaiásnak a hatása alatt áll. Egyúttal azonban jól mutatja ez a fejezet azt a szabadságot és prófétai önállóságot is, mellyel Tritoésaiás a gazdag tradícióanyagot kezeli. A báhar – választani és a háféc – akarni, szeretni, gyönyörködni szavak Deuteroésaiásnál még kulcsszavak voltak, Istennek Izráelt kiválasztó kegyelmére vonatkoztak. Tritoésaiásnál már sajátosan halvány értelemben fordulnak elő: Isten megmondja, hogy milyen böjtöt „választ”, 5., 6. v., a kegyesek pedig „szeretik” Isten „útjait megismerni” és „szeretnek” Istenhez „közeledni”, 2. v. Az utóbbi szót teljesen profán, sőt elítélő értelemben is használja a próféta: héfäc az a „kedvtelés”, 3., 13. v., amelyet kerülnie kell a kegyes embernek a böjt és a nyugalom napján. Természetesen mást jelent a „perzselt táj” is Deuteroésaiásnál, mint Tritoésaiásnál. Ott még arról volt szó, hogy valóságos pusztán vezeti át népét az Úr, itt már állandó vezetésről van szó, lelki értelemben. A példákat még lehetne szaporítani. Valamennyi azt bizonyítja, hogy Tritoésaiás nem epigonként kezelte a régi prófétai tradíciót. Az új helyzetben szabadon, helyesen és nagy elődeihez méltóan végezte prófétai szolgálatát. Az 58. rész négy versszakból áll. Az első versszak kivételével a versszakok még szerkezet szempontjából is közel állnak egymáshoz: mindenütt feltételes üdvígérettel van dolgunk. A prófétai intelem megtartása esetén beteljesedik az ígéret.
Ésa. 58,1–5. Az első versszak. Prófétai ítélethirdetésként kezdődik, idézet Hós 8:1-ből és Mik 3:8-ból. Sajátságos módon azonban elismerést is tartalmaz. A nép naponta „keresi” Istent, Ám 5:4–6; rendszeresen részt vesz az istentiszteleteken. Valószínűleg ilyen alkalommal hallotta meg a prófétai igehirdetést is. Az istentiszteleteken Isten „útjainak” a megismerésére törekedtek, Isten törvényét kutatták, Istenhez „közeledtek”, Zsolt 73:28. (Kevésbé valószínű Isten „közeledését” genitivus subiectivusként értelmezni és Istennek eschatologikus jövetelére gondolni. A kontextus a nép érdemeiről szól.) Mindez reménytelen! S itt a próféta a nép szavait idézi, 3a. Ezek a szavak Istent vádolják. Isten nem vette észre a nép böjtjét és önsanyargatását, melyet a babiloni fogságban és azóta is gyakorolt, Zak 7:3; 8:19. Nincs eredménye! Hiszen még nem jött el az üdvidő, nem teljesedett be minden ígéret, tele van a nép élete nehézséggel, romokban hever az ország, 12. v. Már Deuteroésaiás is ismételten visszájára fordította a nép Istent vádoló panaszát, rámutatva a nép bűneire, 42:18–25; 45:9–13; 48:1–11; 49:14–26; 51:12–16. Most Tritoésaiás teszi ugyanezt. Az a böjt, amit a nép Istennek bemutat, nem magában véve hibás. Hibás és eredménytelen azért, mert külsőséges. Az önsanyargatás napján is folytatják kedvtelésüket, szorongatják robotosaikat. A törvény még a rabszolgák és jövevények „fellélegzéséről” rendelkezett, Ex 23:12. Most azonban „hajszolják” szombaton is robotosaikat. A „hajszol” szó az exodus-tradíció ismert szava: az egyiptomi hajcsár nógész Ex 3:7; 5:6. Az igazi böjt, az igazi istentisztelet nem párosulhat embertelenséggel! Perlekedés, civódás, erőszak az akadálya annak, hogy a böjt Istennek tetsző legyen. Ameddig ilyen a böjt, nem „kedves nap” a böjt napja Isten előtt. (A „kedves” idő Deuteroésaiásnál még a szabadulás napját jelentette 49:8.) Tritoésaiás nemcsak szó szerinti idézetekkel, hanem tartalmi szempontból is a régi nagy próféták nyomdokain jár. Ők is azt hirdették, hogy a kultusz nem kedves Istennek, ha a kegyesek a mindennapi életben embertelenek. A tartalmi egyezés mellett azonban a különbséget is meg kell látnunk: itt már nincs szó áldozatról, hanem a hirdetett ige áll az istentisztelet középpontjában.
Ésa. 58,6–9a. A második versszak. Az emberszeretet törvényét adja elénk. A középpontban a felszabadítás parancsa áll. A népet Isten Egyiptomból is, Babilóniából is megszabadította. Ebből az következik, hogy minden ember szabad (hofsi) legyen, Deut 15:15; 24:18; minden igát „törjenek szét”. Nemcsak törvényhozás útján kell ennek megvalósulnia, hanem önkéntesen is. Ebben a versszakban az egyént tartja szem előtt a próféta, a hívek lelkiismeretét tisztogatja és ébresztgeti. A felsorolás, Mt 25:31–46-hoz hasonlóan, az irgalmas szeretet gyakorlására int. Különösen jellemző az utolsó parancs: „Tested elől ne rejtőzzél el”. A „test” itt testvért jelent. Nemcsak Izráel népén belül testvérek az emberek, hanem az egész emberiség egy nagy „test”, Jób 31:15; ApCsel 17:26. Az „elrejtőzés” Deut 22:1–4 szerint olyan bűn, amit titokban lenne módunk elkövetni embertársunk ellen. De a prófétai intés a tanú nélkül elkövetett bűnt is tiltja. Hasonlót tanít Jézus a titkon végzendő jó cselekedetekről, Mt 6:1–4. Az intéshez tartozó ígéret az üdvidő eljövetelére vonatkozik. Felragyog az üdv fénye, meggyógyul minden seb és állandóan megvalósul az az áldás, amit Deuteroésaiás a második exodusra vonatkozólag ígért, 52:12; az Úr kapcsolatban, dialógusban marad híveivel, 30:19; 65:24.
Ésa. 58,9b–12. A harmadik versszak. Már nem az egyénnek, hanem a közösségnek szól. Megismerhetjük itt a fogság utáni gyülekezet belső életét, jellegzetes bűneit: az „ujjal mutogatást és rontó beszédet”, azaz a gúnyolódást és rágalmazást. A zsoltárok között található ún. egyéni panaszénekekben is sokszor olvashatunk erről. Az ígéret is a közösségnek, a nemzetnek szól: továbbra is „vezeti” népét a „perzselt tájon” az Úr, mint a második exodus alkalmával 41:17–19; 44:3–4. Megöntözött kerthez hasonlít majd az ország és megsegíti népét az Úr abban, hogy a főváros után az egész ország is felépüljön. Itt tehát a gyülekezet belső problémái után az országos bajokba is bepillantást nyerünk. A próféta nemcsak erkölcsöt prédikál. Nemcsak azt mondja, hogy az ország felépítéséhez belső összetartás is szükséges. Túlmegy ezen: az ország felépülését Istentől jövő ajándéknak mondja. Mindenekelőtt Istennek kell engedelmeskedni. Az áldás nem marad el, Mt 6:33.
Ésa. 58,13–14. A negyedik versszak. Hasonlít az előzőkhöz formai tekintetben: itt is feltételes üdvígérettel van dolgunk. De különbségek is vannak. Az előzőkben, a régi próféták nyomdokain járva, a hétköznapok istentiszteletéről, a közélet és a magánélet tisztaságáról, a szeretet és irgalmasság gyakorlásáról volt szó, mint egyetemes emberi kötelességről. Itt pedig a szombat megtartása áll előttünk. Igaz, hogy a fogság előtt is ismerte Izráel a szombatot, mégis a fogságban és a fogság után vált a szombat a zsidóság egyik legfőbb szokásává, ami a többi népektől megkülönböztette őket. Sőt a vallásos életnek is ez lett a fokmérője, nélkülözhetetlen kelléke. Megfigyelhetjük, hogy a szombat itt nem pihenőnap elsősorban. Nem az ember pihenéséért vagy kedvteléséért van, hanem szent nap (az Úr „szentje”, 13. v.). Mégis, magasabb fokon, az embernek is „gyönyörűsége” lehet benne. Világosan szemben állnak itt egymással a földi-emberi kedvtelések és az „Úrban” nyerhető öröm, Zsolt 16:11; Fil 4:4. Aki lemond kedvteléséről és hasznáról a nyugalom napján (utai cselekvéséről, 13. v.), sőt óvakodik a gonosz beszédtől, a rágalmazástól és embertársai megvetésétől, azt az Úr a „föld magaslatain járatja”. A kifejezés eredetileg a theofániához tartozott: az óriásként elképzelt Isten a hegycsúcsokon lépkedve siet népe segítségére. Már az exodus-tradíció a népre vonatkoztatta ezt, Deut 32:13; 33:29. Itt a szombatot megtartó gyülekezetnek szól az ígéret: Isten nem engedi „mélységekbe” gyülekezetét, óvja és vezérli, zavartalanul és boldogan élhetnek Kánaán földjén, „Jákób örökségében”.
szerző: Dr. Karasszon Dezső
forrás: Jubileumi Kommentár
BIBLICA THEOLOGIA 
Vélemény, hozzászólás?