ÉZSAIÁS 62. RÉSZ

Ésa. 62,1–12. Ígéret Jeruzsálem boldog jövőjéről.

Ebben a részben két perikopa van, 1–5. és 6–12. Ezek egymáshoz formai és tartalmi szempontból egyaránt hasonlók. Azonos kifejezések: „nem hallgatni” 1. és 6. v., „amíg” 1. és 7. v., az új név, melyen Jeruzsálemet nevezik, 2., 4. és 12. v. A tartalom is azonos: mindkét perikopa az ország újjáépüléséről s a nép boldog életéről szól.

Formai tekintetben Westermann kutatásai alapján a nemzeti panaszénekre adott válasznak tekinthetjük ezt a fejezetet. A panasz maga itt nem hangzik el, tartalmát csak a válaszból ismerhetjük meg: még elhagyott és puszta az ország, 4. v., a nép felett még idegen helytartók uralkodnak, akik elveszik a termés színe-javát, 8., 9. v., és a Babilóniából hazatértek kicsiny serege várja a diaspora-zsidóság hazatérését, 10. v.

A panaszének jellegzetes vonása Isten türelmetlen sürgetése: „ne hallgass, ne nyugodjál”, Zsolt 28:1; 83:2; Ézs 64:11. A feleletben ugyanezzel a szóval hangzott el a biztatás: Isten nem hallgat, nem tétlen, Ézs 42:14; 57:11. Nem nyugszik addig, míg fel nem ragyog Jeruzsálem „igazsága és szabadulása”. A kifejezés theofániára mutat. Isten megjelenésének az egész világ tanúja lesz. Az új név, amit Jeruzsálem kap, még titok, éppen úgy, mint Jel 2:17; 3:12-ben. A negyedik versben levő nevek, mint Duhm helyesen megjegyzi, nem valódi nevei Jeruzsálemnek, hanem a város új és boldog állapotát fejezik ki. Az új név azonban nem új helyzetet jelent, hanem ennél többet: új, bensőséges kapcsolatot az Úrral (Volz). A mai olvasó képzavarnak érzi, hogy a 3. vers Jeruzsálemet Isten kezében levő koronának mondja. Az ókori keleten szokás volt az isteneket úgy ábrázolni, hogy fejükön hordják fővárosuk bástyakoronáját. Egy babilóniai szöveg szerint Borsippa Bél isten koronája. Az Úrról azonban nem lehet ilyet állítani. Ezért mondja tartózkodóan a 3. vers, hogy az Úr Jeruzsálemet kezében tartja. Ez azt is kifejezi, hogy az Úr oltalmazza a várost. A 4., 5. versben Hóseás, Jeremiás, Ezékiel és főleg Deuteroésaiás nyomán a házasság hasonlatával él Tritoésaiás. Az „elhagyott” nőhöz hasonló országot újra magához veszi „férje”, az Úr, örülni és gyönyörködni fog benne, 54:1–6; 60:15b, Zof 3:17. (Azubá és Hefcibá tulajdonnevekként is előfordulnak, 1Kir 22:42; 2Kir 21:1).

A 6. versnél fel kell vetni a kérdést: ki az alany? Azért is fontos ez, mert a felelet az első vers alanyának a meghatározását is eldönti. A Targum és a középkori zsidó írásmagyarázók Istent tartják a vers alanyának. Példájukat számos keresztyén írásmagyarázó is követi. De tekintélyes tábora van azoknak is, akik mind az első vers alanyának, mind a 6., 7. vers alanyának a prófétát tartják. Eszerint a próféta az, aki maga is imádságaival sürgeti Istent, hogy hozza már el az „üdvösség idejét”, és ugyancsak a próféta rendel „őröket” Jeruzsálem falaira (természetesen csak képletes értelemben, hiszen a próféta nem a város helytartója), hogy Istent emlékeztessék ígéreteire. Ebben az esetben az „őrök” a prófétával együtt imádkozó kegyeseket jelentenék. – Sőt olyanok is vannak az írásmagyarázók között (Duhm és az 1954-ben kiadott De Bijbel in Niuwe Vertaling), akik felemás megoldást választanak: az 1. versben még a próféta beszél, a 6. versben pedig az Úr.

A kérdést Zak 1:12 dönti el. Itt az Úr angyaláról van szó, aki könyörög Jeruzsálemért. Mennyei lények „alkotják Jeruzsálem láthatatlan őrségét” (Duhm). Ugyanezeknek a mennyei lényeknek szólt a parancs még 40:1–3-ban is! Jeruzsálem üdvössége a mennyben készül, emberfeletti erők munkálkodnak rajta – az Úr parancsára. Már Ézs 6:3 arról szólt, hogy a mennyei lények responsoriuma, egymásnak felelgető éneke, Isten szentségét zengi. Itt a Jeruzsálem jövőjéért szóló szüntelen könyörgésről olvasunk. Erre a könyörgésre maga az Úr ad parancsot. Bizonyos is az, hogy ez a könyörgés meghallgatásra talál: hiszen az Úr is szívén viseli népe sorsát, 1. vers, 42:14.

A boldog jövő nem világuralom, csak – önállóság. Nem uralkodnak többé idegenek az országban, Deut 28:33.51; Neh 5:15. De fontosabb ennél az a gondolat, hogy az ország Isten dicséretének a helye lesz. A nép Isten házában örvendezik. A 9. vers utal arra a három nagy ünnepre, melyet Deut 16 előír.

Az utolsó versek a deuteroésaiási idézetek egész sorát tartalmazzák: 40:3.9–11; 52:10–12. A megszólítottak a jeruzsálemi zsidók. Nekik kell utat készíteni a többiek számára, akik a diasporából hazatérnek. Nekik kell jelet adni a hazatérésre (10. v., a „zászló”, 5:26; itt természetesen nem harcba hívó jel). 40:10-től eltérően itt a bér és jutalom azt jelenti, hogy Isten népe kap jutalmat: szent nép lehet, Ex 19:6; Ézs 61:6. A megváltás, 41:14; itt már nem csupán a történelem egy eseménye, hanem végleges üdvösség a nép számára: soha többé nem „hagyja el” népét az Úr.

A mennyei lények állandó könyörgésének az Újszövetségben Jézus Krisztus közbenjáró esedezése felel meg, Róm 8:34; Zsid 7:25; 1Jn 2:1. Akik ennek a szolgálatnak a gyümölcseiben részesülnek, maguk is azzal tartoznak, hogy Krisztus követőiként és munkatársaiként imádkozzanak Isten országa eljöveteléért, Mt 6:10; és minden emberért, 1Tim 2:1.

 

szerző: Dr. Karasszon Dezső
forrás: Jubileumi Kommentár

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s