ÉZSAIÁS 63. RÉSZ

Ésa. 63,1–6. Ítélet Edóm felett.

Ez az igen szemléletes drámai erejű rövid prófécia hasonló a 34. fejezethez. Ott is arról olvasunk, hogy Edóm ítélete világítéletté válik. Edóm az ősi ellenség, mely az „anyaméhtől fogva” harcolt Izráel ellen, Gen 25:22.23.26; Róm 9:13. Így Edóm az ellenség típusa. Az Edómot érő isteni ítélet ezért szélesedik ki Isten ellenségeinek ítéletévé, 6. v., apokalyptikus végítéletté, 34:1–4.

A névtelen próféta valódi látomásról számol be. Az Urat látta, mint harcost, amint Edóm felől közeledik. A próféta a várfalról szólítja meg a közeledőt: Ki az? Majd a kapott felelet után így kérdez: Miért vörös az öltözeted? (Westermann). A dialógusban maga az Úr mondja el, hogy eljött a bosszúállás napja, 34:8; 61:2; Jer 50:28; 51:6.11.24. Isten haragjának a borsajtójáról szól JSir 1:15; Jóel 3:13; Jel 14:19.20; 19:15. Az, hogy Isten egyedül hajtja végre az ítéletet, 3.5. vers, 44:24; 59:16 Isten egyetlenségét mutatja: a teremtés is, a megváltás is és az ítélet is Isten kezében van.

Isten népének nem kell részt vennie az ítélet végrehajtásában. Elég hinnie abban, hogy az Úr elhozza a „megtorlás” (ge’úlím) esztendejét: mint gó’él bosszút áll népéért, 41:14. Ezért Isten népe számára szabadulást jelent az ítélet, Isten számára pedig dicsőséget: hiszen újból bebizonyosodik, hogy igazat beszélt, véghezvitte, amit megjövendölt, 1c, 43:12; 44:6–7; 45:18–19; 46:10; 48:5.

Ésa. 63,7–19. Panaszének Jeruzsálem pusztulása miatt.

Itt kezdődik az a nagyobb perikopa, mely egészen a 64. rész végéig tart. Westermann szerint ez a Biblia leghatalmasabb panasz-zsoltára. Műfaj szempontjából nemzeti panaszénekkel van dolgunk. A mű szerzője ismeretlen. Szereztetési ideje korábbi Tritoésaiásnál, sőt még Deuteroésaiásnál is. Valószínűleg ez Tritoésaiás könyvének a legrégebbi darabja. Nem sokkal Jeruzsálem pusztulása után íródott. Bizonyára ez is egyike azoknak a panaszénekeknek, melyeket már Deuteroésaiás is gyakran hallott a babiloni fogság istentiszteleti alkalmain. Tritoésaiás is ilyen típusú istentiszteleteken vett részt a hazatértek körében. Mindketten igazi evangéliumot hirdetnek a nemzeti panaszének helyett. De mégis tanulságos egy-egy panaszének. Nemcsak negatívumot tanulhatunk belőle, milyen volt az a szomorúság, melyet legyőzött és örömre fordított az Úr, hanem pozitívumot is. A panaszéneknek is vannak maradandó értékei.

A 7:14 vers a himnuszok stílusában „emlegeti” Isten hatalmas tetteit. De nem önálló himnusszal van dolgunk, hanem a panaszének szerves részével. Az Úr hatalmas tetteinek az emlegetése a panasz és a kérés bevezetésére szolgál: magát az Urat is emlékezteti „hűséges és dicsőíteni való tetteire”, remélve, hogy hasonlókat tesz. Közelebbről Izráel kiválasztásának a tradíciójáról van szó. Isten a fiává fogadta Izráelt, Ézs 1:2–4; Hós 11:1. Megbízott népében, és azt várta, hogy a nép sem fog neki „hazudni”. Hiszen az Úr mindjárt a szabadítással kezdte! Nem valami alárendelt „követ” vagy angyal által szabadította meg őket Egyiptomból, hanem személyesen, „orcája által”, Ex 33:14; Deut 4:37. „Hordozta” népét, Deut 32:11.12; Ézs 46:3.4; megváltójukká lett, Ézs 41:14. De a nép lázadással felelt, Num 20:10; Ez 2:8. Azonban Isten szentségét (a „szent lélek” itt Istennek szinte megszemélyesített szentségét jelenti) nem lehet büntetlenül megsérteni: az Atya – ellenségként harcolt népe ellen!

A 11. vers azzal kezdődik, hogy Isten megemlékezett „szolgájáról, Mózesről”, „nyája pásztoráról”, akit a vízből húzott ki, Ex 2:1–10. (Más szövegvariáns szerint a bűnbánó nép az alany a 11. vers elején.) Mózesnek Szentlelke erejét adta az Úr, hogy a népet átvigye a Vörös-tengeren. Ez az erő, az Úr „karja” hasította ketté a tengert. Úgy ment át rajta a nép, mint a ló a pusztán. „Nyugalmat adott nekik”, Deut 3:20; 12:10; 25:19; az Úr Lelke, történelmet formáló ereje. Úgy vitte be Isten Kánaánba a népet, ahogyan a pásztor a hegyről a völgybe hajtja itatni a nyájat. Mindez nemcsak a nemzet szabadulása ügyét szolgálja, hanem az Úr dicsőségét is.

15–19a. Az előző szakasz kétszeres „hol van” kérdése már előkészítette az itt következő kérést és panaszt. A kérés 15a szerint azt tartalmazza, hogy Isten, aki nem lakik többé Jeruzsálemben, hanem visszavonult mennyei hajlékába és elrejtette arcát, 59:2; 64:6; JSir 3:44; újra tekintsen kegyelmesen népére. Panaszosan apelláltak Isten irgalmára, 15b: Hol van féltő szereteted, bensőd megindulása, irgalmad? A kérdésben nemcsak vád rejlik, hanem az ún. „bizalom-motívum” is. Ez tovább folytatódik: Isten másképpen „Atyánk”, mint a vér szerint való ősök Ábrahám és Jákób-Izráel. Hiszen ők régen meghaltak már, nincs velük közössége a népnek, „nem ismernek bennünket”, Préd 9:10. De Isten él és „meg tud váltani”! Itt az ókori Keleten igen elterjedt halottkultusz elutasítását látjuk. – A 17. vers a panasznak igen erős, Istent vádoló kifejezése: Isten engedte eltévelyedni népét, Ő keményítette meg népe szívét, Ézs 6:9–10. Az első pillantásra szinte káromlásnak ható szavak mögött az Isten abszolút hatalmába vetett hit áll. Nem dualista módon magyarázza ez a perikopa a nép bűnét, hanem még ezt is Istenre vezeti vissza, Ézs 45:7. Úgy teszi ezt, hogy nem feledkezik meg a nép saját felelősségéről sem. Hiszen a nép bűne miatt jött a „megkeményítés”. Isten azzal büntette népét, hogy bűnében hagyta, 64:6. A bűnnek aztán meglett a büntetése, hiszen a bűn és büntetés összetartozik: „bűnösök vonultak be” (LXX) Isten templomába, ellenség taposta szentélyét, 18. v. Olyan lett a nép, mintha nem is Isten tulajdona lenne, mintha nem Isten nevéről neveznék, Deut 28:10; Dán 9:19; hiszen fogságba jutott. Ezért fordul a panaszkodó gyülekezet Istenhez: térj vissza hozzánk, légy hozzánk olyan, mint azelőtt, Zsolt 80:15; 90:13! Az a hit fejeződik ki itt, hogy a fordulathoz mindenekelőtt Isten szívében kell történnie valaminek. Őtőle függ az ember sorsa,

Tőle jön még az ember megtérése is, Jer 15:19; 31:18. Először Ő ragadja meg az embert, az ember csak azután ragadhatja meg Őt, Fil 3:12 (Volz).