ÉZSAIÁS 64. RÉSZ

Ésa. 64,1–11. A nép könyörgése és bűnbánata.

Ebben a fejezetben folytatódik az a grandiózus nemzeti panaszének, amely 63:7-nél kezdődik. 63:19a-val befejeződött a panasz. A vers második fele már a panaszének következő részéhez, a kéréshez tartozik. A nép már csak a minden eddigit felülmúló csodában bízhat: abban, hogy Isten „kettéhasítja az eget és leszáll”. A következőkben a theofánia hagyományos formanyelvével találkozunk: Isten megjelenésétől megrendülnek a hegyek. Tűz megy előtte, melytől felforr és kiszárad a tenger. Megrémülnek Isten ellenségei, de örülnek a kegyesek. Megtagadja a világ, hogy Isten az egyetlen Úr, nincs senki rajta kívül, Ex 19:16–18; Bír 5:4–5; Zsolt 18:8–16; Mik 1:3–4; Náh 1:3–6; Hab 3. A nórá’ót Isten csodálatos tettei, főleg azok, amelyeket az exodus alkalmával vitt véghez, Deut 10:21; 2Sám 7:23; Zsolt 106:22. A kegyesekre jellemző a „várás”, az eschatologikus reménység. De szükséges az is, hogy a hit a jó cselekedetek gyümölcsét teremje, 4a.

A 4b–6. versekben prófétai komolysággal jut kifejezésre a nép mélységes bűnbánata. „Ősidők óta” (mécólám) vétkezett Isten ellen a nép. Isten méltán haragszik. Mindenki vétkezett, nemcsak a nép egyik vagy másik rétege. Huzamos ideig, tartósan vétkeztek, a kultikus tisztátalansághoz hasonlóan, Lev 15:19–33. A bűn (cávón) büntetéssé is vált: elfújta őket, mint a szél, elhervadtak, mint a lomb, odalett életerejük, Jer 2:13; Hós 13:1. De még a büntetés idején is folytatódott a bűnös megkeményedés: a nép nem fordult Istenhez, nem hívta segítségül nevét imádságban. Nem ébredt fel bennük a hit és a bizalom Isten iránt. Ő pedig elrejtette orcáját és „kiszolgáltatta” népét a bűnnek, 6. v.

7–11. Az ének utolsó részében újból megszólal a panasz is, 9., 10. vers. Jeremiás Siralmainak könyvéhez hasonlóan Jeruzsálem és a többi város pusztulása a panasz oka. Különösen „szent házunknak”, a templomnak a pusztulása fájt a népnek. Külön is emlegeti az ének, hogy ott az „atyák” dicsérték Istent sok nemzedéken át. Azzal a bizalommal terjesztik panaszukat az Úr elé, hogy mint Atya megkönyörül bűnös népén, mint Teremtő nem veti el kezei alkotását, az „agyagot”, amit formált, Jób 10:9; Ézs 29:16; 45:9; Jer 18:1–6; Róm 9:20–23. Éppen a nép gyengesége miatt ébred fel Isten szánalma, s a bűnbánó bűnös remélhet bocsánatot. Ez a reménység a panaszének jellegzetes stílusában fejeződik ki a 11. versben: a nép reméli, hogy Isten nem sokáig haragszik már, nem „hallgat” és nem „türtőzteti magát”, 42:14; 63:15; hanem megkönyörül és elhozza a szabadulás idejét.

A panaszének Jer 14-gyel és Zsolt 137-tel rokon. Maradandó tanulságai közül hármat emelhetünk ki:

1. A megérdemelt büntetés idején is Istenhez fordulnak a hívek.

2. A híveket nem csupán a szülőföldtől való távolság bántja, hanem mindenekfelett a bűn, az Istentől való távolság.

3. Hisznek a csodában, Isten könyörülő hűségében.

szerző: Dr. Karasszon Dezső
forrás: Jubileumi Kommentár