MIT TANÍT A BIBLIA A PRÓFÉTA HIVATALÁRÓL ÉS A PRÓFÉTÁLÁS AJÁNDÉKÁRÓL?

Az Ószövetségben (ÓSz) a próféta elsődleges funkciója, hogy Isten képviselőjeként és nagyköveteként kommunikálja Isten szavát Isten népének. Az igazi próféták sohasem beszéltek a saját tekintélyükről, illetve nem a saját véleményüket terjesztették az emberek között, hanem azt az üzenetet adták át, ami maga Isten bízott rájuk. Több szöveg is világossá teszi ezt. Isten Mózesnek megígérte:  Most azért csak menj: majd én segítségedre leszek a beszédben, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj! (Ex 4,12). Isten megerősítette Mózest: prófétát támasztok nekik testvéreik közül, olyat, mint te. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok. (Deut 18,18). Az ÚR Jeremiásnak ezt mondta: Én most a szádba adom igéimet! (Jer 1,9). Isten Ezékielt ezekkel a szavakkal bízta meg: Hirdesd nekik az én igéimet… (Ez 2,7). És az ÓSz sok prófétai könyve kezdődik ilyen szavakkal: Az ÚR szava, ami …-hez szólt… (Hós 1,2; Jóél 1,1; Mik 1,1; Zof 1,1; ld. Jónás 1,1). Ámósz ezt állította: Így szól az Úr (Ám 1,3). A prófétai szolgálat nemcsak ószövetségi férfiakra korlátozódott. Mózes nővérét, Mirjámot is “prófétának” nevezték (Ex 15,20), mint Debórát (Bír 4,4) és Huldát is (2Kir 22,14-20). Néha olvasunk próféták csoportjairól, akik Izráelben szolgálnak (1Sám 10,5; 1Kir 18,4), amelyekre úgy hivatkoznak, mint “prófétatanítványok”-ra hivatkoznak (2Kir 2,3.5.7; 4,38). A Biblia nem magyarázza el, hogy az ÚR szava miként éri el a prófétát, miként jön a prófétához. Mindenesetre Isten hallható és belső hangja mellett van egy sor olyan előfordulás, amelyekben az ÚR az akaratát vízióban (1Sám 3,1.15; 2Sám 1,17; Ézs 1,1; Ez 11,24) vagy álomban (Num 12,6) fedi fel.

Az ószövetségi prófétai hang isteni inspirációját és tekintélyét semmi más nem erősíti meg jobban, mint a 2Pét 1,20-21: Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szóltak az Istentől küldött emberek.

ISTEN SZÓCSÖVEI

Azokra, akik azt állították, hogy Isten nevében szólnak, a megítélés szigorúbb sztenderdjét alkalmazták. Még akkor is, ha egy állítólagos próféta jelet vagy csodát tett, vagy pontosan megmondta a jövőt, ha azt mondja, kövessünk más isteneket … és tiszteljük azokat (Deut 13,3), akkor el kell őt utasítani (Deut 13,4). Hasonlóan kell tenni, ha a beszéd, amit közvetít nem történik meg és nem teljesedik be: azt az igét nem az Úr mondta (Deut 18,22; lásd még Jer 14,14; 23,21.32; 28,15; Ez 13,6). Az Isten nevében mondott hamis prófécia büntetése halál volt (Deut 18,20).

Miután Sámuel felkente Sault, Izráel történetének királyság-időszakában sok próféta adott tanácsot a királynak figyelmeztető, isteni iránymutatást nyújtó és bátorító beszédek formájában. Nátán jól ismert fenyítése Dávid irányában Bethsabéval való házasságtörő kapcsolata, és férje megölésében való bűnrészessége miatt is jól szemlélteti ezt (2Sám 12).

A Kr.e. 8. században a prófétai üzenet mondanivalója a szélesebb értelemben vett nép felé irányult. Tévedés lenne azt gondolni az ószövetségi prófétákkal kapcsolatban, hogy csak a jövő megjósolása lett volna a feladatuk. Elsődleges szerepük az volt, hogy ismertté tegyék Isten szentségét és a szövetségből fakadó kötelezettségeket; hogy leleplezzék az igazságtalanságot, a bálványimádást és az üres ritualizmus;  vagyis Isten szövetségi népét – Izráelt – felszólítani a bűnbánatra és hűségre. Abban az időszakban, amely a száműzetéshez és Júda deportálásához vezetett a Kr.e. 6. században, a próféták gyakran közvetítettek olyan üzeneteket, amelyek a durva társadalmi igazságtalanságot és a szegények elnyomását leplezték le. A száműzetés utáni időszakban a próféták figyelmüket inkább a nemzeti megújulásra és az Istenben való bizalommal és az ő akaratának való engedelmességgel együtt járó lelki áldásokra fordították.

Az ÚR szava szócsövének lenni gyakran veszélyes hivatás volt. Az emberek sokszor gúnyolták, elutasították, üldözték és még meg is ölték Isten prófétáit (2Krón 36,16; Jer 11,21; 18,18; 20,2.7-10). István – az első újszövetségi mártír -csípősen jegyzi meg: A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? (ApCsel 7,52).

AZ ÚJSZÖVETSÉGI PRÓFÉCIA

Bár a bizonyításon jóval túlmutatna mindazon prófécia feltárása, melyek Izráel életében a Kr.e. 400 körül jelent meg a Felkent inkarnációjával kapcsolatban, nem vitás, hogy az ÚR hangja ritkán volt hallható abban az időszakban, amit intertestamentális kornak nevezünk. Az Újszövetségben (ÚSz) a legkiemelkedőbb prófétai hang – természetesen magának Jézusnak a hangja mellett – Keresztelő Jánosé volt (Mt 11,9, Lk 1,76). Pünkösd napján Péter kijelentette, hogy az ÓSz időszakának lényegesen korlátozottabb prófétai gyakorlatától eltérően Isten attól a naptól fogva minden emberre kitölti Szent Lelkét (ApCsel 2,17). Azt is mondta, hogy ennek az eredménye Isten szavának a teljesülése lesz: Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, és ifjaitok látomásokat látnak, véneitek pedig álmokat álmodnak; még szolgáimra és szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban Lelkemből, és ők is prófétálnak (ApCsel 2,17-18).

A korai egyházban a prófétai szolgálat széles körben elterjedt és különféle jellegű volt. Egy csoport próféta Jeruzsálemből Antióchiába utazott és közülük egy – Agabus – előállt … és a Lélek által megjövendölte, hogy nagy éhínség lesz az egész földön (értsd: a Római Birodalomban; ApCsel 11,28). Próféták működtek az antióchiai gyülekezetben (ApCsel 13,1), Tyrosban (ApCsel 21,4) és Cézáreában, ahol Fülöp négy lánya prófétált (ApCsel 21,8-9). A prófécia a Lélek egyik kegyelmi ajándékaként arra szolgál, hogy építse, tanítsa Krisztus testét; működött a római gyülekezetben (Róma 12,6), Korinthusban (1Kor 12,7-11; 14,1-40), Efezusban (Ef 2,20; lásd még ApCsel 19,1-7; 1Tim 1,18) és Thesszalonikában (1Thessz 5,19-22).

Vitatott, hogy az úsz-i prófécia milyen mértékben tér el az ósz-i gyakorlattól. Sokan állítják, hogy mindkét szövetségi időszakban a prófécia lényegét tekintve ugyanúgy funkcionált. Ennélfogva az úsz-i próféta Istentől ihletett szavakat kapott és amit deklarált, az tekintélyében azonos volt azokkal a szavakkal, amit Ézsaiás vagy Ámósz mondott. Ekként a próféták szavai az egyház alapjainak a lerakását szolgálták azáltal, hogy Krisztus testének egyetemes teológiai igazságait és kötelező etikai elveit mondták ki (Ef 2,20). Eszerint a nézet szerint korunk próféciájának az elfogadása alááshatja a Szentírás véglegességét és elégségességét. Emiatt a prófécia ajándéka valószínűleg megszűnt az utolsó apostol halálával, vagy az utolsó kanonikus könyv inspirációjával.

Mások azt bizonygatják, hogy míg az ÓSz-ben a teljes pontossággal való megszólalásban ejtett hiba az állítólagos “prófétát” ítélet alá vonta (Deut 13,2; 18,20-22), addig az ÚSz-gel és a Léleknek Isten teljes népére való kiárasztásával bizonyos változások jeletek meg. Jóllehet Isten inspirációja minden prófétai kinyilatkoztatás forrása, annak az egyes próféták általi kommunikációja nem minden esetben védett a hibáktól vagy emberi adalékoktól. Ennélfogva meg kell azt ítélni vagy mérni annak érdekében, hogy meghatározható legyen, mi a “jó” és mi a “rossz” (1Thessz 5,21-22). Ezen nézet alapján a prófécia kegyelmi ajándéka továbbra is az egyház rendelkezésére áll Krisztus visszatéréséig, és ez nem jelent veszélyt a bibliai kánon lezártságára nézve.

A PRÓFÉCIA AJÁNDÉKA

Az 1Kor 14-ben Pál mindenkit bátorít a prófécia ajándékának gyakorlására (1. vers). A prófétai szolgálat elsődleges célja a hívők erősítése, bátorítása és vigasztalása (3. vers). Más szavakkal: aki prófétál, a gyülekezetet építi (4. vers). A prófécia megerősítést hozhat a hitetleneknek a bűnnel kapcsolatban, akik meglátogatják Isten népének a gyülekezetét azáltal, hogy szívének titkai nyilvánvalóvá lesznek (24-25. vers).

Pál prófétai hangnemet lát lelki szemei előtt (1Kor 14,31) mások tanításában, és eszközként szolgál, amely által bizonyos lelki ajándékok azonosíthatók és átadhatók (1Tim 4,14). Lukács olyan helyzeteket is leír, amelyekben a prófécia isteni iránymutatásként funkcionál a szolgálatban (ApCsel 13,1-3), illetve figyelmeztetések kifejezésére Isten népe felé (ApCsel 21,4.10-14).

Az egyes gyülekezeti összejöveteleken a próféták ketten vagy hárman szóljanak, a többiek pedig ítéljék meg (1Kor 14,29). Feltűnő az asszonyok csendben maradásával kapcsolatos szakasszal szemben (1Kor 14,33b-35) az, hogy az asszonyok prófétálhatnak (ld. ApCsel 2,17-18; 21,9; 1Kor 11,5), de nyilvánosan nem ítélhetik meg a férfiak prófétai szavát a gyülekezetben. A prófétáknak mindig kontrollálniuk kell a beszédüket (1Kor 14,32) Isten békességgel kapcsolatos szándéka alapján (1Kor 14,33). Az is nagyon fontos, hogy ez a szolgálat is Krisztus testén belül van, és még azoknak is, akik próféciára törekszenek, az apostoli tekintélynek alávetettjei (1Kor 14,36-38).

A PRÓFÉCIA ÉS A GYÜLEKEZET

Némelyek tévesen összekeverték az úsz-i próféciát az igehirdetéssel, de Pál világossá teszi, hogy a prófécia kinyilatkoztatáson alapul (1Kor 14,30; ld. 1Kor 13,2). A “kinyilatkoztatás” főnév és “kinyilatkoztatni” ige úsz-i használata tulajdonképpen jelentésében széles spektrumot ölel fel és úgy kell vennünk, mint ami olyan határozott kijelentésre vonatkozik, ami alááshatja a kánon lezártságát. Az apostolnak inkább az akarja kifejezni, hogy az isteni közlés vagy leleplezés bizonyos típusáról van szó, amelyben a Lélek valamilyen korábban elrejtett dolgot tudat a hallgatósággal (ld. Mt 11,27; 16,17; 1Kor 2,10; Gal 1,6; Ef 1,17; Fil 3,15). Ilyen módon a prófécia nem ráérzésen, feltételezésen, következtetésen, találgatáson, vagy megszentelt bölcsességen alapul. A prófécia az isteni kinyilatkoztatás emberi beszámolója. Ez az, ami a próféciát megkülönbözteti a tanítástól. A tanítás mindig a Szentírás valamely inspirált (ihletett) szakaszán alapul. A prófécia – másrészről – mindig valamilyen spontán kijelentésen alapul. Így Pál világosan megkülönbözteti azt, amikor valaki a gyülekezeti összejövetelre tanítással vagy kinyilatkoztatással érkezik (1Kor 14,26).

Bár a prófécia a gyülekezetnek nyújt segítséget, a keresztényeknek nem kötelességük hiszékenyen mindazokat elfogadni, akik Isten nevében szólalnak meg. Sokkal inkább a gyülekezetnek meg kell vizsgálniuk a lelket (értsd: az illető személyét): Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba (1Ján 4,1). Itt János azért aggódik, hogy a “próféta” megerősíti-e Isten testté lételét Jézus Krisztusban (1Ján 4,2-3; 2Ján 7-11). Ez történhet – legalábbis részben – amikor János szándéka szerint azt írja, hogy a Jézusról való bizonyságtétel a prófétaság lelke (Jel 19,10). Más szavakkal, minden valódi prófécia Jézus Krisztusról szóló bizonyságtétel. A prófétai kijelentés nem csak Jézus életében, halálában és feltámadásában gyökerezik, hanem legvégső célja vagy elsődleges fókusza, hogy a testté lett Krisztus személyével kapcsolatos tanúság legyen. Ennélfogva a prófécia alapvetően Krisztus-centrikus.

szovegzar

Forrás: http://www.thegospelcoalition.org/article/sam-storms-what-does-scripture-teach-about-office-prophet-gift-prophecy

Fordította: Halász Zsolt

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s