A Jel[1] látója és szerzője négy helyen (1,1.4.9; 22,8) nevezi magát Jánosnak. Mivel az első látomást a kis-ázsiai Milétoszszal szemben fekvő Patmos szigetén kapja (1,9) és könyvét egy Asia provincia hét gyülekezetének címzett körirat formájában (1,4; lásd 1,11) fogalmazza meg, amelyek állapotát pontosan ismeri – ahogy azt a 2. és 3. fejezet mutatja –, és maga a szerző is kétségtelenül ebből a provinciából érkezik. Nem visel semmilyen titulust, ami az olvasók felé a pozícióját mutatná. Isten (vagy Jézus Krisztus) szolgájaként (1,1), a megszólított keresztények testvéreként és társaként Jézussal a szenvedésben, a királyságban és az állhatatosságban (1,9) kér figyelmet hallgatóságától. Az egyszerű János név egy általánosan ismert személyre utalhat, és az a magától értetődő jelleg, amit meghallgatása érdekében kihasználni igyekszik, olyan személyre enged következtetni, aki nagy tekintéllyel rendelkezik. Élete egyetlen általa megosztott adata, hogy Patmoszon volt az Isten igéjéért és Jézus bizonyságtételéért (1,9), vagyis az evangélium hirdetője volt és mint ilyen, nyilvánosan is fellépett, amennyiben patmoszi tartózkodásának a száműzetéseként való régi értelmezése[2] helytálló.
Már a 2. században Zebedeus János apostolt nevezik meg szerzőként; először Jusztin (Kr.u. 160 előtt), nemsokkal utána pedig Alexandriai Kelemen. Már Papias is megbízhatónak tartotta a Jel-t, és Szárdiszi Melito is írt róla. Így a Jel a 2. század végétől Nyugaton egyértelműen, Keleten pedig a 3. század közepéig messzemenően apostolinak és kanonikusnak számított.
Valójában ezt a véleményt is vitatták. Az nem mond el semmit, hogy Markión zsidó iratként elutasította, az viszont sokat elárul, hogy mind a Jn[3] kis-ázsiai antimontanista ellenfelei – az ún. alogiánusok –, mind a római antimontanista Gaius (Kr.u. 210. körül) a montanisták által nagyra értékelt Jel-t vissza tudta vezetni a gnosztikus Kerinthosra. Ez azt bizonyítja, hogy a 3. század elején János apostolnak a Jel-vel kapcsolatos szerzősége semmi esetre sem volt általánosan elfogadott. Ebből a viszonylagos bizonytalanságól magyarázható, hogy a 3. század közepe táján Alexandriai Dionysios püspök az kiliazmus[4] apokaliptikus tévtanításáról szóló vita kapcsán a Jel-hez szerzőként nem János apostolhoz kapcsolta, hanem egy másik János nevű inspirált személyre vezette vissza, miközben kimutatta az egyrészt a Jel, másrészt a Jn, illetve a jánosi levelek közti nagy nyelvi és stilisztikai különbségeket. Ettől kezdve a Jel apostoli eredete Keleten vitatott maradt. Euszebiosz ingadozott az elismert és a hamisítvány minősítés között és emiatt a Jel több kis-ázsiai és palesztinai kánonlistából hiányzik, ezen felül a legtöbb újszövetségi görög kéziratból is a 9-10. századig; a szír újszövetségi kéziratba is csak Philoxenosz revíziója útján került be. Viszont miután a Jel-t Athanasius 39. húsvéti körlevelébe, illetve Augustinus hatására a latin egyház a 4. század vége felé felvette kánonlistájába, a könyv vagy levél kánonhoz való tartozása hivatalosan többé már nem volt vitatott. Mivel Hieronymus semmit nem ír szerzőkatalógusában arról, hogy a Jel szerzősége valaha is vitatott lett volna, ezért a középkor sem tudott semmit a szerzőség problémájáról. Csak Erasmus utal újra azokra az aggályokra, amelyek a Jel János evangélista általi szerzőségével szemben merültek fel. Luther, aki számára a Jel tartalmi okokból ellenszenves volt, a Vorrede auf die Offenbarung Sankt Johannis (1522) c. művében azt írta, hogy a könyvet sem apostolinak, sem prófétainak nem tartja („weder apostolisch noch prophetisch halte”). Még a pozitívabb kicsengésű 1530-as előszavában sem állt el a szerzőséggel kapcsolatos véleményétől. Bár mind Zwingli, mind Kálvin távolságtartó módon viszonyult a Jel-hez (és a szerőséggel kapcsolatos kérdéshez), csak J. S. Semler volt az, aki teológiai és vallástörténeti okokból a Jel-t egyértelműen nem János apostol művének tartotta. Azóta széles teret kapott az a vélemény, hogy a Jel és a Jn nem származhat ugyanattól a szerzőtől, bár az a feltételezés is számos támogatót tudhat magáénak, hogy János apostol a Jn (és a jánosi levelek), illetve a Jel szerzője.
A Jel és a Jn szerzőjének János apostolként való meghatározása ennek a hagyománynak az ókori eredete, azaz régisége mellett mindenekelőtt a nyelvi és gondolatvilág egyezőségeire vezethető vissza. Viszont éppen ugyanezen pontok mindegyikénél kimutatható, hogy az apokaliptikus János nem lehet azonos a Jn és a 1-2-3Ján szerzőjével. A fogalomhasználat teljesen más (pl. Jel-ben ἀρνίον, Ἰερουσαλήμ, ἔθνος, ἔθνη = pogány népek, míg Jn-ban ἀμνός, Ἱεροσόλημα, ἔθνος = zsidók). Fontosabb azonban, hogy a Jel eszkatológiája erőteljesen és tendenciózusan futurisztikus-apokaliptikus elképzeléseket mutat, míg Jn ebből semmit nem mutat fel. Ezzel párhuzamosan a Jn sokkal inkább Jézus földi éltének bemutatásában érdekelt, miközben a Jel csak Jézus haláláról beszél többször is. A Jel és Jn annyira alapvetően különböző módon gondolkodik és beszél, hogy a Jel és Jn szerzőjének azonosságát valló, éppenséggel nem vitán felül álló régi tradíció nem alapulhat megbízható ismereteken, hanem keletkezését inkább csak a két irat kanonizációjával kapcsolatos korai döntésnek köszönheti.
Mindezek után a Jel szerzőjéről csak annyit tudunk, hogy egy János nevű zsidó-keresztény próféta lehetett. Nem lehet azonos Zebedeus Jánossal sem, mivel a Jel szerzője a 18,20; 21,14 versben az apostolokról tőle különböző személyekként beszél. A Papias által említett János „presbiter” sem tartozik Kis-Ázsiába, és inkább a 2-3Ján presbiterével lehet azonos. A Jel szerzőjeként ismert János tekintélyét nem a palesztinai ősgyülekezthez való tartozásából, hanem Jézus valamikori tanújaként a kis-ázsiai gyülekezetekben, illetve látomásain keresztül Jézus aktuális tanújaként igyekszik megteremteni.
A kor irodalmi jellegzetességeit figyelembe véve nem zárható ki a Jel pszeudoepigráf jellege sem, vagyis joggal feltételezhető. Vanyó László a következőképpen határozza meg a fogalmat a Magyar Katolikus Lexikonban: pszeudoepigráfia (a gör. pszeudo, ‘ál’ és grafia, ‘írás, könyv’ szavakból): késő ókori irodalmi jelenség, írásművek álnéven történő kiadása. Olykor maga szerző használt álnevet, máskor az utókor tulajdonította a művet másnak, mint aki írta, hogy tartalmát súlyosabbá, igazabbá tegye. Az így kiadott mű pszeudoepigrafa.
- Az ókorban a szerzőség nem ugyanazt jelentette, mint ma: a múlt egy nagy nevének feltüntetése tekintélyt, súlyt akart adni a tanításnak. Minél ősibbnek számított valamely írás, annál igazabbnak tartották. Jelentéktelen személyek és nők nem is kockáztathatták, hogy saját nevük alatt adjanak ki bármilyen írást, s pol. vitairatokat sem volt ajánlatos saját néven publikálni.
- A zsidóság körében az ÓSz idején a Törvényhez kapcsolódó írásokat Mózesnek, a zsoltárokat Dávidnak, a →bölcsességi könyveket Salamon kir-nak tulajdonították. Az →apokaliptika Dánielt, Hénochot, Bárukot, Mózest, Izaiást, Ábrahámot, Jákobot, Noét, Jákob fiait szólaltatta meg. Sok írást egy ideig névtelenül hagyományoztak, s végül besorolták valakinek a művei közé. –
- A keresztény ~ az apostolokat vagy tanítványaikat jelölte szerzőként olyan műveknél, melyeket nem ők írtak (apokrif iratok). Később névtelen műveket soroltak be nagy szerzők művei közé, rendszerint eszmei-stiláris rokonság alapján. Azonban alapvető szabály volt: az ortodoxia mindig jogos, az eretnekség soha. Ha eretnekséget takart a hamis szerzőmegjelölés, a hamis datálás, azt minden további nélkül elítélték. Ha azonban egy álnéven megjelent irat hasznosnak bizonyult, összhangban volt a normatív tradícióval, a szerzőség kérdése nem volt érdekes. – A ker-eknél figyelembe kell venni az egyes egyházak helyi hagyományát és az egyéni tekintélyeket is. A ker-ek verbális és kultikus közösségben éltek. Minden tanítás eredetét a kinyilatkoztatásban jelölték meg, s a hagyományozott hittartalom kinyilatkoztatás-jellegétől soha nem tekintettek el. A tradíció során az eredettől való időbeli eltávolodás csak fokozta az eredet eszmei jelentőségét. Hivatkozásoknál a nevek is fontosakká váltak. A névtelenül, álnéven közrebocsátott művek a nevek jelentőségének növekedése ellenére is a tradíció képviselői maradhattak. Miután az ap-ok meghaltak, hiányuk érezhetővé vált az Egyh. életében, s jelentkezett a sürgető feladat: az apostoli hagyományt fenn kell tartani. A ker. ~ ortodox írások esetében ezt a célt szolgálta. A szerző megjelölése azért sem volt elsődleges, mert az a tradíció, melyet közvetítettek, nem egyéni tanítás volt, hanem a személy tér és időbeli korlátait meghaladó tradíció. Ennek a sajátosságnak a kifejezése lett „az apostolok és atyák” kategóriája. Ez szintén lehetővé tette a ~ kibontakozását. – Az óker. ~ a teol. érvelés egyik formája volt. Ez az érvelési mód az antik gondolkodásból eredt, mely az ősiséget (antiquitas) és az igazságot korrelációban szemlélte. E kettő összetartozása azon a meggyőződésen alapult, hogy a kinyilatkoztatás eredetileg mindenre kiterjedt, s a tanító hagyományban ugyanilyen teljességben adták át az utókornak.
A fentiek alapján megalapozottnak találhatjuk az antimontanista alogiánusok Kerinthos szerzőségével kapcsolatos érvelését is, amit egyébként Luther osztott újszövetséges teológusként.
[1] a Jelenések könyvének egyezményes rövidítése
[2] Tert., praescr. haer.; Klem. Al., Quis dives salvetur, 42.
[3] a János evangéliumának egyezményes rövidítése
[4] kiliazmus (a gör. kilia eté, ‘ezer esztendő’ kifejezésből), millenarizmus (a lat. millenarius, ‘ezret tartalmazó’ szóból): eszkatologikus eretnekség Krisztus ezeréves uralmáról, amelyet még a világ vége előtt megvalósít a földön azokkal, akiket már föltámasztott az örök életre. (további információ a kiliazmusról: http://lexikon.katolikus.hu/K/kiliazmus.html)
BIBLICA THEOLOGIA 
Vélemény, hozzászólás?