BŰN

BŰN bitten-apple

Annak érdekében, hogy ennek a fogalomnak a bibliai fogalmi hátterét megragadhassuk, elengedhetetlenül szükséges, hogy különbséget tegyünk a fogalom ószövetségi (ÓSz) és újszövetségi (ÚSz) tartalma között.

1. ÓSZÖVETSÉG

1.1. Nyelvi anyag

A bibliai héber nyelv egy sor olyan szóval rendelkezik, melyek a Deuteronomiumban (5Móz) a bűn, illetve a bűnözés, a bűn elkövetését adják vissza. A legfontosabb igegyökök és főnevek – több más szó mellett – a következők:

1.1.1. A dátha és derivatívumai (a belőle levezetett más főnevek, melléknevek stb.) a helytelen irányba való mozgást, illetve a helyes cél eltévesztését jelentik.

1.1.2. A pása mint ige – és a hozzá tartozó főnév – lázadást jelent.

1.1.3. Az áwah elsődlegesen elhajlást jelent. Az igéből származtatott főnév, az awon a vétek, adósság, tartozás gondolatát emeli be a bűn fogalmába.

1.1.4. A sága és a belőle származtatott segagá az emberi létezésben gyökerező tévedést, eltévelyedést fejezi ki.

A magyar bűn szótól eltérően a héber szavak tisztán világi módon is alkalmazhatók, amikor is semmilyen vallási hangsúlyuk sincsen. Ennek ellenére az efféle használat esetében is nyilvánvalóvá válnak a bűn jellegzetességei.

A bűn az ÓSz-ben nem elvont fogalomként jelenik meg, hanem az ember életében megmutatkozó magatartásként. Ha különböző is lehet a bűn megjelenési formája (az Isten által kijelölt cél eltévesztéseként; az Isten ellen való lázadásként; vétkes hűtlenségként vagy emberi tévedésként), lényege és tartalma alapján a bűn mindig a következőt jelenti: Egyedül ellened vétkeztem (Zsolt 51,6a). A héber szavakhoz tehát az Istenhez való viszonynak kell társulnia ahhoz, hogy az emberi cselekedetet bűnnek, a cselekvő embert bűnösnek mondhassuk.

A héber szavak sokszínűsége azt is világossá teszi, hogy a bűn lényegileg teljes tartalmában számunkra nem felfogható, hanem mindig csak valamilyen részterületként látható.

1.2. A bűn megjelenési módjai

A bűn sokféle módon válik ismertté, és gyakorlatilag az élet minden területén megjelenhet.

1.2.1. Az ÓSz-ben a bűn széles területeken az istentiszteleti-kultikus életre vonatkozik, mivel Izráel mindenekelőtt ezen a területen élte az életét Istennel. Ilyen módon az Istennel való találkozást és a hozzá való viszonyulást a kultikus törvények szabályozták (az Ex 20,1-11 a kiindulópontja és alapja a sokféle kultikus parancsnak; ehhez mindenekelőtt ld. a Lev részletes szövegét). A kultikus parancsok figyelmen kívül hagyása vagy áthágása – még akkor is, ha az nem szándékos vagy nem tudatos – bűnnek számít (1Sám 2,17; 6,19; Ex 30,38; Lev 7,25; 1Sám 14, 24-45). Ide tartoznak a tisztasági előírások is, melynek esetében a pap feladata, hogy a megfelelő ismeretekkel nem rendelkező vagy bizonytalan személyt a tisztával és tisztátalannal kapcsolatban felvilágosítsa, tanítsa (ld. Hag 2,10-14).

1.2.2. Isten viszont az ÓSz-ben az egész nép életén uralmat gyakorol. Emiatt minden élethelyzetet szabályoz is (mindenekelőtt ld. Ex 20,12kk). Ezzel az emberek közötti viszony az Istenhez való viszony keretei közé kerül, és a tisztán emberi területen elkövetett vétkek az isteni rend elleni kihágássá válnak. A prófétának éppen az a feladata, hogy az isteni parancsok teljes palettájára emlékeztessen, és a felebaráti/embertársi területen elkövetett bűnöket az Istennel szembeni hűtlenségként és vétekként mutassa be (Ám 5,21-24; 1Sám 12,7-12).

1.2.3. Ekként a bűn mindenféle megjelenési formája esetében érthetővé válik, hogy az – mivel az egész emberi élet Istennel valamilyen viszonyban áll – az Istentől való elpártolást, ellene való lázadást jelent. Aki bűnt követ el, az istentelenként él, tehát a bűnös személy istentelen is egyben.

1.3. A bűn lényege

A Gen 3 nem akar semmiféle felvilágosítást adni a gonosz eredetével kapcsolatban. Erről a Biblia teljes mértékben hallgat. A bűnbeesésről szóló leírásban viszont nyilvánvalóvá válik a bűn lényege. Kétségtelen, hogy a bűnbeesés esetében többről van szó, mint az Isten elleni első hűtlenségről. Az Éden-kert tiltott fája megfelel annak a határjelnek, ami az embert minden Istentől kapott méltóságában is teremtettségére emlékezteti.

Emiatt a bűnbeesés az Istenhez hasonlóvá válásról, és ezzel egyidőben annak az ártatlanságnak az elvesztéséről szól, ami az Atyát a teremtményéhez kapcsolja. Ezt a jó és a rossz önhatalmú meghatározása váltja fel. A bűnbeesés esetében az emberi Én lázad, és a feltételezetten visszatartott szabadságot akarja megragadni. Ebben mutatkozik meg a bűn lényege: benne fordul el az ember Istentől – mind az istenfélelem, mind az Isten iránti bizalom tekintetében –, és emeli trónra a saját énjét.

Ez a bűnbeesés a teremtés után a második döntő esemény. Ezáltal veszti el az emberiség a Paradicsomhoz való jogát, azaz az Istennel való tökéletes közösséget. Itt az egész emberiségről döntenek (Róm 5,12kk). Minden egyes bűnnek itt van az eredete és előképe, de innen kapja teljes és félelmetes értelmét is. Ezzel egyidőben az ember is mint bűnös lepleződik le. Ő az, aki akarja a bűnt, mert ő Isten elleni zendülő. És mivel ő a bűnt és a lázadást akarja, ezért vétkes is.

1.4. A bűn és a tartozás

A Biblia nem ad teljes magyarázatot a bűnre vonatkozólag. Tud egy bizonyos harmadik, Istenen és emberen kívüli erőről, a sátánról vagy ördögről, vagy a sötétség fejedelméről (Kol 1,13), de ezzel ennyiben is hagyja, félreérthetetlenül tudtunkra adva ennek a hatalomnak a hatását anélkül, hogy mélyebben eltöprengene a gonosz mibenlétéről (ld. 1Kor 13,5: gör. ou logizetai), és sohasem beszél úgy a bűnről, hogy az embert kiemelné a bűneivel kapcsolatos felelőssége alól. A bűn mindig adósság. Ebben az esetben az ÓSz nem ismer különbséget (a héb. ásam igegyök erőteljesen az emberre nehezedő tartozást fejezi ki; ld. az awon fentebb). Az adósság mindig a tisztátalanságnak felel meg. A tévedésből fakadó (Lev 4,13.22) és a szándékos (Num 15,30) vétek között csak fokozatbeli különbség van. Az ember gyengeségére való utalás (Jób 15,14; 25,4; Zsolt 51,7; 143,2) sem jelent bocsánatot. A bűn az embert adóssá teszi, és ez elégtételt tesz szükségessé. Ezen a ponton rendeli el Isten az áldozati szolgálatok gazdag palettáját.

A bűn témáját az ÚSz felől nézve bizonyossá válik az, hogy egyetlen kiút van a bűn miatt fenyegető ítélet alól. Itt viszont a bűn még egyszer különösen hangsúlyosan olyan emberi magatartási módként jelenik meg, ami az embert Istennel szembe állítja, és amelyben az ember Isten teremtményeként elvéti feladatát. Ez a vétés, vétek mindig egyúttal adósság is, vagyis kötelezettség Istennel szemben. Ezzel azonban Isten az embert bűnösként nem engedi el magától.

Az ÓSz a bűnnel és a bűnössel nem ér véget. Egyetlen ideiglenes kiutat ismer, de már utal a végérvényes megoldásra is (Ézs 53). Úgyszólván egy reményteljes kérdéssel végződik.

2. ÚJSZÖVETSÉG

Az ÓSz és az ÚSz közti szétválasztást az indokolja, hogy bár az ÓSz a bűn kényszerét és a bűnös szorultságát mélységében feltárja, de csak az ÚSz beszél úgy a bűnről, mint ami Jézus Krisztus által legyőzhető.

2.1. Nyelvi anyag

Az ÓSz-hez hasonlóan az ÚSz is több fogalmat használ a bűnre vonatkozóan.

2.1.1. A hamartanó ige, illetve a hamartia jelentése: nem eltalálni, elvéteni, ill. elvétés. Az ÚSz-ben a leggyakrabban a hamartia szót használják, és nemcsak az Istennel szemben vétkezést jelenti, hanem egyidejűleg a bűnt is hangsúlyozza. Ebben az esetben a bűnös tettek (pl. ApCsel 2,38; 3,19; Zsid 1,3; 2,17), az egész emberiség bűn általi meghatározottsága (Jn 9,41; 1Ján 1,8), és a bűn megszemélyesített hatalma (Róm 5,12; Gal 3,22; és általában a Róm 5-7) jelenik meg.

2.1.2. Ritkábban kerül elő a hamartéma fogalma, ami a szorosan vett bűnös cselekedetet jelöli. A parakoé a hűtlenséget, az anomia a törvénytelenséget jelenti. Ezzel lényegében meg is ragadtuk a fontosabb nyelvi előfordulásokat.

2.2. Jézus, a bűn legyőzője

2.2.1. Feltűnő, hogy az evangéliumok – Jn-t kivéve – milyen ritkán említik a bűn fogalmát. Jézus nem mond semmilyen rendszeres tanítást a bűnről. Számára a bűn az emberi élet valósága, ami Jézus igehirdetésének és szolgálatának a magától értetődő előfeltételét jelenti. Az ő szolgálata a bűn legyőzése és az abból való kimentés (Mt 9,13).

Jézuson és az ő igehirdetésén keresztül tűnik ki az ember bűnössége (Lk 5,8), mivel Jézus Isten uralmát jelenti be (Mk 1,15). Viszont a bűnösség felfedezésénél sokkal több kerül a felszínre. Jézusban Isten tárja ki a karját, ami a bűnöst hozzá viszi haza (Lk 5,10; 7,37kk; 19,1kk). Jézus a bűnt az Isten megbízásából adott megbocsájtással győzi le (Mt 9,2). Erre neki teljhatalma van, mert ő hordozza a világ bűneit (Jn 1,19-36; 1Ján 1,7; 2,2). Ezzel teljes szabadságot ad (Jn 8,34-36). Művével Jézus az emberiséget kettéválasztja, mivel döntésre hív (Jn 15,22-24; 9,41). Aki őt elutasítja, az a halált kapja (Jn 8,24); aki a bűneit Jézus előtt beismeri, az bocsánatot kap (1Ján 1,9).

2.2.2. A tékozló fiúról szóló példázat (Lk 15,11kk) teszi a legérthetőbbé Jézusnak a bűnnel szembeni munkálkodását. A bűn az atyai háztól való elfordulás és az idegenben való bolyongás. Jézus megérkezése viszont a bűn felismerését hozza magával, és bűnbánatra szólít fel. Jézus akaratából a bűnös megfordulhat (ld. gör.: metanoeó), és Istent olyanként találja meg, aki őrá (ti. a megtérő bűnösre) vár és szeretetben befogadja. A Lk 15,21 a bűn teljes mélységét mutatja be: eladósodás az emberekkel és az Istennel szemben.

2.2.3. Jézus az egyetlen lehetőség a bűn legyőzésére. Aki Jézust annak ellenére elutasítja, hogy elismeri őt a bűnei legyőzőjének, az a bűnben marad (Jn 8,21.24; 9,39-41; 15,22-25). Ezzel mutatkozik meg a helyzet teljes komolysága.

2.3. A bűn, mint legyőzött hatalom

A bűnről Pál ír a legrészletesebben. Ő is csak azért teszi, hogy meghatározza azt a helyet, ahol Isten kegyelme és Jézus Krisztus megváltása őt eléri. Tehát Pál nem dolgoz ki külön bűntant.

2.3.1. A bűn felismerésének Pálnál is a felemelt Jézus Krisztussal való találkozásban van az alapja (1Kor 15,9; 1Tim 1,15), aki Damaszkusz előtt mutatta meg magát neki, mivel Jézus gyülekezetének az üldözése nem más, mint Pál nem tudatos és mélységes istenellenességének a végső konzekvenciája. Bűnösként Isten ellensége. Jézus viszont legyőzi őt és a bűnét. Csak ekkor áll fenn Pál számára a lehetőség arra, hogy felfogja a bűn lényegét.

2.3.2. A bűn Ádámon keresztül jött a világba (Róm 5,12kk) és itt tört be az emberiségbe. A bűn olyan erő és hatalom, ami az emberen kívül van, és az ördög kísértőként körbejár (Mt 4,1-11; 12,28; Jel 12,9). De ez nem teszi bűntelenné az embert, mivel ő maga nem állt ellen a kísértésnek (ld. Zsid 4,15), hanem engedett neki (Róm 5,12c), és most a bűn benne lakik (Mt 15,19; Mk 7,21; Jak 1,14).

2.3.3. A bűn a halált hozza magával (Róm 6,23). A halálon ismerhetjük fel az ember bűn miatti elbukottságát (1Kor 15,56). Ezzel a bűn több, mint olyan emberi magatartás, ami az egyes tettekben nyilvánul meg, sőt egyenesen az emberiség állapota. Az emberek a bűn hatalma alatt vannak. Így a bűnökről, mint egyes cselekedetekről a tekintetünket át kell a bűnre helyeznünk, mint az ember állapotára és lényegére, aminek az egyes bűnök a gyümölcsei.

2.3.4. Van viszont még egy hatalom, ami a bűnt bűnné teszi: a törvény (Róm 5,13; 7,8; Gal 3,19). Isten eszköze, hogy a bűnt olyannak mutassa, amilyen. A törvényben mutatkozik meg az ember Isten elleni lázadása és bűnös önérvényesítése (Róm 1,21). Ez Ádám bűne. A törvényben láthatóvá válik a bűn démoni hatalma is. A „hústesti” (σαρξ, ejtsd: szarx) létezésben az ember a bűn alá rabszolgának van eladva, és a bűn uralkodik rajta (Róm 7,14).

2.3.5. Pál mindemellett viszont a bűnről, mint legyőzött hatalomról tud, mivel tud Jézus elküldéséről (Róm 8,3). Jézus halála által a bűn megsemmisült, mivel Isten őt, a bűntelent, bűnné tette (2Kor 5,21). Amit Jézus a kereszten elszenved, azt a bűnösért – értünk – szenvedi el (2Kor 5,21; 1Kor 15,3; Gal 1,4). Így hozza el az emberiségnek a döntő változást, mivel benne a kegyelem jut uralomra (Róm 5,21).

A Zsid ezt úgy fejezi ki, hogy Jézust az örök bűntelen főpapként mutatja be, aki önmagát egyszer és mindenkorra feláldozta a bűnökért (Zsid 2,17; 4,14.15; 7,24-26; 9,11-15).

Ezzel kezdődik az ember szabadsága, aki a bűn uralma alatt van. A Jézusban való hiten keresztül az ember az ő halálába kerül be, abból részesedik és meghal a bűnnek (Róm 6,2). Mostmár a bűnnek nincs az emberrel kapcsolatban semmiféle jogos követelése (Róm 6,13.18.19). Az ember a hitén keresztül Istenben és a Krisztusban él.

2.3.6. A hitben való élet izgalmas, mivel a bűn hatalmából való kiszabadítás jelen testiségünkben nem jelenti azt, hogy bűntelenek lennénk. A hívő még nem jutott el a tökéletességre (Róm 8,10), hanem arra vár (Róm 8,18), hogy a bűn és annak kihatásai Jézus visszatérésével (Róm 8,11; 1Kor 15,26) végérvényesen megsemmisüljenek. Addig is az ember élete az újból és újból szükséges, de ugyanakkor Jézus Krisztus kereszthalála (vére) által mindig lehetséges megtisztulás alatt áll (1Ján 1,7-10; 3,3).

Örömteli bibliatanulmányozást és hitbeli növekedést kívánunk!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s