Lexikon: ISTEN URALMA

Más kifejezéssel: »Isten országa«, »Isten királysága«. héb.: מלכת יהוה | gör.: βασιλεια του θεου. A bibliai teológia egyik központi fogalma.

1. Bibliai kijelentések

Izráel egész gondolkodását az »Isten uralma« kifejezés viszonylag késői alkalmazása nélkül is kezdettől fogva jellemzi az Isten uralmával kapcsolatos meggyőződés. Megnyilvánul ez a nép Isten általi kiválasztásában, az óvó kísérésében, megmentésében és védelmezésében. Az egész teremtésre és »világkormányzásra« vonatkoztatva ez vezet el a monoteizmus (egyistenhit) érvényesüléséig; ez jellemzi a kultuszi istentiszteletet sabbat és az éves ünnepkör ünnepei idején, amikor elhangzik az »Isten a király« felkiáltás – a jelenben, mindig és örökké. A prófécia várja a minden Isten ellenes erő felett győztes isteni uralomnak egy egyetemes békekorszakban való kijelentését (Ézs 11,1-9 stb.; a Dán 2,31-45 és 7,2-8 apokaliptikus változata is). Isten végidei uralmának a meghirdetése elemi része Jézus igehirdetéséknek. Isten uralmának az elérése, ill. kijelentése egyedül Istent illeti meg (Mk 4,26-29; Lk 17,21); a hívőknek imádkoznia kell érte (Lk 11,2 és párhuzamai); elküldése Isten uralmának a felajánlásával először Izráelt illeti (Mt 10,5k). A »szegényeknek« lesz ajándékozva, akiket ezért boldognak/áldottnak neveznek majd (Lk 6,20 és párhuzamai). Jézus hasonlatai, példázatai nyilvánvalóvá teszik, hogy Isten uralma a jellege is és értékrendje is teljes mértékben eltér minden földi uralmi struktúráétól, sőt, már az itt és most (»pontszerű és helyzetfüggő módon«) történő megvalósulásának a lehetőségei is. Bár Jézus a kijelentéseinek a célját – igehirdetésének azon feltételezése, miszerint Isten uralma az ő életében megjelenik – látszólag nem érte el, a halálára való előre tekintésben is (Mk 14,25 és párhuzamai) tartja magát ehhez az üzenethez. A húsvét utáni hitközösség először Isten uralmának a közeli megvalósulásában hitt. Ahogy azt leginkább a Lk és az ApCsel mutatja, a közösség tovább vitte és hirdette Isten uralmának az üzenetét, amiben a Jézus feltámadásával kapcsolatos tapasztalatai motiválták. Az Isten uralmába való »bejutás« előfeltételének a Jézussal kapcsolatos hit megvallása és a nagyobb igazság cselekvését jelölték meg. Isten nevének való féléséből fakadóan Máté az »Isten uralma«/»Isten országa« fogalmát a »mennyek országa« fogalmával írta körbe anélkül, hogy ezzel az Isten uralmának a várását a másvilágba helyezte volna át. Az Isten uralmának a témája az egész ÚSz keretein belül ilyen nagy hangsúllyal csak a szinoptikus evangéliumokban jelenik meg. Az ettől eltérő »Krisztus uralma« kifejezés nem egyenlő az Isten uralmával. Az Úsz-ben ugyanennyire kevés támpontot kapunk ahhoz, hogy az egyházat azonosíthassuk Isten uralmával – az egyháznak tovább kell vinnie és hirdetnie kell az Isten uralmával kapcsolatos üzenetet, az Isten uralmával kapcsolatos lehetőségeket és a konkrét gyakorlatot kicsi és a legkisebb lehetőséget nyújtó helyzetben is meg kell mutatnia és gyakorolnia kell, elevenen kell tartania az Isteni uralom megjelenésével kapcsolatos reményt (Jel 20k; 1Kor 15).

2. Teológiatörténet

Az Isten uralmának »evilági«, a teremtést helyeslő jézusi felfogással szemben a téma jelentősen megváltozott, méghozzá háromféle módon: krisztológiai (Krisztus-tani) értelemben azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus személyében maga Isten uralma jelenik meg; ekkleziológiai (egyháztani) értelemben az egyházat nevezzük Isten uralmának, vagy legalábbis Isten uralma földi megvalósulásának; eszkatológiai (a végidőkre vonatkozó tan) értelemben Isten országának a megvalósulását a mennyben láthatjuk. Augustinus (†430) a Jó és a Rossz uralom közti harc bemutatása során úgy véli, hogy a Jó birodalmában nem a Bibliában bejelentett Isten uralma jelenik meg, hanem Krisztus uralmának az egyházban való megvalósulása. Ez az ekkleziológiailag szűkített szemléletet a középkori pápáknál is megjelenik, miközben az eszkatologikus koncepciót Fiorei Joachim (†1202) és Aquinói Tamás (†1274) juttatta érvényre. Aquinói Tamásnál Isten uralma a spirituálisan belső jelenlét értelemében a hívő igazságossága, békéje és öröme alakjában jelenik meg. Ugyanilyen belsőséges Isten uralmának a koncepciója Luther Márton (†1546) kettős uralomról szóló tanításában. Ezzel szemben Kálvin János (†1564) annak a lehetőségét védelmezte, hogy Isten uralmát a világi társadalmakban ellenkoncepcióként kell a földön megvalósítani. Az újkorban az Isten uralmának a gondolata abban a programban él, hogy az erkölcsi ideálokat itt és most kell megvalósítani (Kanttól †1804 a liberális teológiáig), és a világfolyamatban az ész érvényre jutására való való tekintettel (G.W.F. Hegel †1831) folytatni kell. A katolikus teológia 19. századi megújulásának a kísérletei az Isten uralma támájának újbóli felélesztéséhez vezettek az újkori kultúrának a kereszténységgel való megbékéltetése jegyében. Ugyanez a kísérlet jelent meg a protestantizmusban Barth és Brunner vitájában a 20. század folyamán Brunner oldaláról. Míg az egyéb katolikus teológiában az ellenreformációtól az újskolasztikáig (beleértve a római katolikus egyházat is, ami egész konkrét hierarchikus formájában Isten országának számít), a II. vatikáni zsinat visszatért Isten uralmának az úsz-i perspektíváihoz. Mindkét egyházi teológiában az evilági orientáltságú úsz-i isteni uralom koncepciója jelenik meg, ami egy fajta reménykeltő erővel él tovább a politikai teológiában és a felszabadítási teológiában anélkül, hogy az egyedül Istent megillető uralmat és az emberi és egyházi erők egyetemes beteljesülését ezek az irányzatok maguknak tulajdonítanák.