I. A szó jelentése
Az Ósz-ben 19, az Úsz-ben 14 kifejezés található az imádságra és a könyörgésre. Ez önmagában utalhat a Bibliában előforduló sokféle árnyalatra és imahelyzetre. A sürgős kérés a „követelés” értelmében ellentétben áll a „könyörgéssel” (szó szerint: „meglágyítani”). „A közbevetni magát”, azaz az imádkozó személy közvetítő szerepe, amelyet egész egzisztenciájával hordoz, ugyanúgy a bibliai ima része, mint a bűnbánati ima („Uram, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz”). Különleges szerepet tölt be az „imában [Istenhez] folyamodni” (görög προσευχη, szó szerint: önmagát kiönteni). Ebben az ember elfelejti önmagát és szükségleteit, és „kiönti” magát teljes lényével, csodálva, dicsérve és dicsőítve Istent (pl. Róm 11,33–36).
II. A Biblia kifejezései
1.) Isten minden imát meghall, és a maga módján meg is hallgatja azokat
A Biblia nem ismer pontosan kidolgozott tanítást az imával kapcsolatban. De néhány alapvonal egyértelműen felismerhető:
- Minden ima lényege szerint párbeszéd Istennel. Például Ádám (Gen[1] 3,10), Káin (4,9) és Ábrahám (18,23kk) jól felismerhető módon párbeszédben voltak Istennel.
- A Bibliában gyakrabban jelennek meg olyan imák, amelyekre akusztikai értelemben érzékelhető válasz nincs. És mégis, Isten minden imát meghallgat.
- Néha Isten reakciója egy esemény formájában jelenik meg.
- Isten hallgatása is lehet válasz. Lehet, hogy Isten a csendjével teszi próbára a hitet, mint Jób esetében. Vagy a mondat így szól: ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni (Jak 4,3; hasonlóképpen JerSir 3,8.44). Igen, még az ítélet szavát is ismerjük: Aki elfordítja a fülét, és nem hallgat a tanításra, annak még az imádsága is utálatos (Péld 28,9; kb. Zsolt 109,7).
2.) Ima a zsoltárokban
A zsoltárok nagyrészt Isten megszólításának formájában jelennek meg, vagyis a megtérés, a kérés (nagy szükségben) és a megtapasztalt segítségért való hála imádságaiban. A templomi, ill. zsinagógai szertartáson ennek volt helye, és konkrétan Dávid vagy akár névtelen személyek esetében látható, hogy saját ügyeikben is imádkoznak és hálát fejeznek ki az együtt lévő gyülekezetben. És a gyülekezet velük együtt imádkozott és adott hálát. Ezután az ilyen imaénekeket az Isten házában megőrizték, majd újra és újra használták az istentiszteleteken. Végül besorolták ezeket a megfelelő énekgyűjteménybe, Izráel „énekeskönyvébe” és „imakönyvébe”, a Zsoltárok könyvébe. A Zsoltárokban gyakran az egész izraelita nép szükségletét Isten elé hozzák, valamint a hálát a segítségért, amit itt megtapasztalnak. Példák imádságokra: Zsolt 3; 4; 5; 6; 8; 12; 13; 16; 18; 22; 25; 26; 30; 31; 36; 42/43; 51; 56; 57 és sok más is. Néha az embereknek szóló szavak Istennek szóló szavakká alakulnak át.
3.) Jézus mint imádkozó
Az evangéliumok gyakran említik, hogy Jézus imádkozott, különösen élete különleges pillanataiban (Lk 3,21; Mt 14,23; Lk 9,18.28–29). A kora hajnal csendjében kereste a párbeszédet Atyájával, és Isten színe elől ment az emberekkel és szükségleteikkel való találkozásra (Mk 1,35). Mielőtt végül elhívta volna tanítványai belső körét, köztük Júdást, egy egész éjszakát töltött párbeszédben Atyájával (Lk 6,12kk). Itt merül fel az a kérdés számunkra, hogy honnan jövünk, amikor életünk nagy és apró döntéseit hozzuk? Gondolataink monológjából, arról, ami most jónak tűnik nekünk, vagy amit az emberek elvárnak tőlünk, vagy Istentől és a vele folytatott párbeszédből? Amikor a tanítványok meghallották Jézus imádkozását, rájöttek, hogy hiányos az imádságuk. Ezért kérték tőle: Uram, taníts minket imádkozni (Lk 11,1).
Különösen figyelemre méltó ima Jézus nagy önmagának adott válasza és közbenjárása halála előestéjén, vagyis a Főpapi ima a Jn 17-ben. Getsemánéban Jézus imádságban küzdött, hogy önként fel tudja venni a keresztet és vele együtt az egész emberiség bűnterhét (Mt 26,36kk). Jézus utolsó szavai a kereszten nagyrészt imádságok voltak, részben a Zsoltárok szavai: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? (Mt 27,46; Zsolt 22,2); Atyám, Lelkemet a kezedbe teszem (Lk 23,46; Zsolt 31,6).
4.) Az imádság légkörében élni
Az ősegyház egy akarattal ragaszkodott az imádkozáshoz (ApCsel 1,14). Amikor Péter börtönben volt, a gyülekezet buzgón imádkozott érte Istenhez (ApCsel 12,5). Pál sok megfogalmazásában hangsúlyozza ezt a szüntelenül való imádkozást (pl. 1Thessz 5,17), és saját példájával írja le: amikor éjjel és nappal buzgón könyörgünk azért, hogy láthassunk benneteket, és kipótolhassuk hitetek hiányosságait (1Thessz 3,10).
5.) A meghallgatásra való várakozásban
Ez nem magától értetődő, különben felesleges lenne a buzdítás: hittel kérje, semmit sem kételkedve (Jak 1,6). Ezért időt kell szánnunk az imádkozásra. Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót [fölösleges ismétlések], mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg (Mt 6,7). Az ilyen imádság hatástalan, mert a gondolataink nem Isten felé, hanem magunk felé irányulnak. Ennek pont az ellentéte az ősegyház imádkozása, amelynek intenzitása nagy hatást vont maga után: Amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek mindnyájan Szentlélekkel, és bátran hirdették az Isten igéjét (ApCsel 4,31). A közösség imája révén Péter kiszabadult a börtönből (ApCsel 12); imádság, dicséret és hála révén Filippi börtönének ajtajai megnyíltak Pál és Szilász előtt (ApCsel 16).
6.) Hogyan válaszol Isten az imára,
az az ő dolga.
Ezen lenyűgöző imaválaszokkal ellentétben állnak Istennek más hívők imáira adott válaszai: bár Pál intenzíven imádkozott a testében lévő tövis miatt (Luther szerint a „tövis a testben” talán betegség vagy testi adottság), és így kapta a választ: Elég neked az én kegyelmem, mivel hatalmam a gyengeségben teljesül (2Kor 12,8–9). Az ApCsel 12 nemcsak Péter kiszabadulásáról számol be, hanem Jakab kivégezéséről is (2. vers). Feltételezhető, hogy a gyülekezet érte is intenzíven imádkozott. Mivel Isten gondolatai magasabbak a mi gondolatainknál, láthatjuk Isten magasabb bölcsességét ebben az útmutatásban, és mégis (vagy éppen emiatt) számolhatunk az imák hatékonyságával.
7.) Közbenjárás
Az egész Szentírásban a közbenjárás nagy szerepet játszik. Ez egy különleges szolgálat, amelyet az ember végezhet, ha mások, egyének vagy sokak külső és belső gondjait Isten elé viszi imádságban. Az Ósz-ben látunk nagy közbenjárókat: Ábrahám Szodomáért; soha nem imádkozott ilyen sokat saját nevében (Gen 18,16–33). Mózes Izráelért; még a saját üdvösségét is kész volt feláldozni (Ex[2] 32–34, különösen a 32,32; lásd Róm 9,3). Dániel a saját népéért; ő, aki Istenért az oroszlánok barlangjába is bement, mégis egységet vállalt saját Istenhez hűtlen népével a bűn beismerésében és a bűn megvallásában (Dán 9,1–19). Az Úsz-ben, az evangéliumokban mindenekelőtt ott látható a közbenjárás, ahol az emberek Jézustól kértek segítséget másokért: egy római százados, egy kánaáni nő, egy zsinagóga vezetője, egy királyi tisztviselő stb. (Mt 8,5kk; 15,21kk; Mk 5,22kk; Jn 4,47kk).
A korai kereszténység időszakában általánosságban is sokszor látunk közbenjárást, különösen akkor, amikor a gyülekezet az evangéliumot hirdető küldöttek szolgálatát közbenjárásával kísérte (Jak 5,16; Ef 3,14; Kol 1,3–9; 2Thessz 1,11; ApCsel 12,5.12; 13,3; 14,23; Róm 15,30; Kol 4,3; 1Thessz 5,25; Zsid 13,18 stb.). Mindenekelőtt Jézus az, aki közben járt (és teszi ma is – Lk 22,32). Valóban, Jézus kereszthalála jelentőségének része, hogy egész életének feláldozásával közbenjárt a világért. Ő a „nagy főpap” és az áldozati bárány is egyben (Zsid 7,26–27; 8,1; 9.12.14; Jn 1,29; 1Ján 1,7). Ő képvisel minket Isten előtt (Róm 8,34; 1Ján 2,1).
III. Korunk fogalmai
1.) Miért kell imádkozni?
Az ima nem magától értetődő, még akkor sem, ha minden vallásban „imádkoznak”, és mindig Istenhez fordultak. Az imádság oka azonban abban az ígéretben rejlik, amelyet arra vonatkozóan tett Isten. Az ima csak abban a konkrét Istennel való kommunikációban nyer értelmet, ami a Bibliában a Krisztus-eseményen keresztül jelent meg. Ezért az imádságom már egyben válasz is Isten hozzám intézett megszólító üzenetére. A görög egyházatya, Caesareai Basileos összefüggést lát imáink és Isten önkijelentése között, vagyis Atyaként a Fiú által a Szentlélekben. Ezért mindennemű ima „ellentétes irányban” zajlik, méghozzá a Jézus Krisztus általi közösségben a Szentlélekkel, vagyis az Ő a mennyei Atyához intézett imádságához és munkájához való csatlakozásban. Ez több, mint formális precizitás. Ebben rejlik az Istennel való kommunikáció belső logikája.
2.) Az imádkozást is lehet/kell tanulni
Az imádkozás a hit „életjele”. A hit az Istennel való megélt kapcsolatban áll. Az imádság kommunikáció Istennel minden aspektusában. Senki sem kezd el automatikusan imádkozni, még a gyerekek sem. Az imát nyelvként kell megtanulni. Az imát imádkozás által tanuljuk, ahogy az ember a szereteten keresztül tanul szeretni. Az ima belső szabályai nem választhatók el magától az imától. Olyan imákkal lehet gyakorolni, amelyeket kívülről és belülről is elsajátítottunk és amelyeken a saját próbálkozásainkat fejleszthetjük (pl. Miatyánk). De ahogy a beszéd megtanulása esetében is érvényes, egy ponton túl nekünk magunknak kell beszélnünk. A szabad imádkozás és a rögzített imák elmondása inspirálják egymást, és kölcsönösen kapcsolódnak egymáshoz. Az egyéni és a közös imádkozás összefügg egymással és kölcsönösen függnek egymástól.
3.) Különféle módokon beszélni Istennel
Az Istennel való beszélgetés olyan sokszínű, mint maga Isten, ahogyan megmutatja magát nekünk, ahogyan munkálkodik bennünk és beszél velünk. Az Istennel folytatott beszélgetésekben számos visszatérő elem és beszédforma létezik, amelyek már megtalálhatók a Zsoltárokban is. Először is, ott van Isten megszólítása, „felhívása”. Ebben már kifejeződik a „beszélgetőpartnerek” teljes kapcsolata. A megszólítás során egy „felismerés” történik, amely újra felveszi a meglévő, megújítja vagy újraalkotja a megszakított kapcsolatot. A megszólításban már akként szólítjuk meg Istent, amit ő számunkra jelent, amit vele már átéltünk, vagy amit tőle várunk.
Az Istennel való beszélgetésünkben is van egy elbeszélés, és az imádkozás megtanulása ebben a tekintetben azt jelenti, hogy elmondom Istennek az életemet, de a saját életemmel kapcsolatban mégis meg tudom különböztetni az én nézőpontomat és Isten nézőpontját. Ez a különbség köztem és Isten között azonban nem szakad meg az imádkozásban, hanem az imádság során újra és újra kifejezésre jut, például annak az elismerésében, hogy Isten jobban ismer engem, mint én magamat. Az ilyen elbeszélés sokkal több, mint információközlés, amire Istennek amúgy egyáltalán nincs szüksége. Az, hogy hagyom Istent, hogy részt vegyen az életemben azt jelenti, hogy „Isten előtt élek”, és elbeszélő módon veszek részt „Isten életében” úgy, hogy hagyom, hogy ő mondja el nekem a saját történetét.
Amikor valamit elmondunk, akkor valami más történik, mivel akkor találkozunk önmagunkkal, amikor elmondjuk Istennek, hogy mi is mozgat minket. Ez lehet felszabadító, de néha fájdalmas is, mert hirtelen már nem ismerjük fel magunkat, és szembesülünk a bűnünkkel. Bűnösségünk beismerése Istennek, és Isten előtt kimondani azt, hogy mi választ el tőle, nem felülről rendelt önkritika. A bűntudat beismerése nagy bizalmat feltételez, és pont úgy zajlik, mint a tékozló fiúról szóló példázatban: Istenhez odamenni, és rájönni, hogy ő már siet elém. A kishitűség és félelem viszont megakadályozza a szabad bűnvallást, és a kihallgatás, illetve vallomástétel légkörét teremti meg.
Az Istennel való kapcsolat zavart szenvedhet. Nemcsak a bűn miatt, hanem néha azon benyomásunk miatt is, hogy Isten nincs jelen. A panasz az ember saját tapasztalata és sorsa, a saját szenvedése – vagy mások szenvedése! – és Isten ígérete közötti diszkrepancia kifejeződése Isten jelenlétével kapcsolatban. A panasz több, mint a saját fenyegetettség vagy betegség kifejezése. Ez magukkal az Istennel kapcsolatos tapasztalatunkkal függ össze, amikor Isten látszólagos távolléte vagy közönye már nem közvetíti számunkra a közelség múltbeli élményét. Így a siránkozás egyúttal az a mód is, ahogy Istennek elmondom, hogy nem értem őt (itt és most). Ez még felveheti a vádaskodás jellegzetességeit is, mint például Jób esetében. Viszont Isten ilyetén vádolása magára Isten személyére irányul, és paradox módon bizonyos körülmények között még fokozhatja és mélyítheti is a vele való kapcsolatot. Ezt az ellentmondást Isten előtt kifejezni azt jelenti, hogy megtartjuk a kapcsolatot és várjuk Istent: „Még meddig…?” És ne hagyjuk abba az Istenhez fordulást, a jövetelének a kérését, és ezzel együtt mindazt, amire az élethez szükségünk van (Mt 6,33).
Ha innen nézzük, akkor minden valamit kérésünk magában foglal egy kérést magára Istenre vonatkozóan is. A kérésben az mutatkozik meg, hogy valójában milyen a kapcsolatom Istennel, akár elmélyült, akár céltudatos is az. Ezért az Istenhez intézett kérés minden csak nem annak az érdekében végzett mágia, hogy Istent teljesítse kívánságaimat, és akár olyat is megtegyen, amit ő egyébként nem tenne meg. A „kérlek” nem lehet a hatalom gyakorlásának burkolt varázsigéje. Ehelyett az ő szabadságáról és szeretetéről beszélek a magam belső ellentétének. Ezért nem kell Istenhez könyörögnünk vagy megpróbálnunk meggyőzni őt, még akkor sem, ha Jézus azt mondja, hogy szabályszerűen nyafoghatunk és tolakodhatunk is Istennél (Lk 11,8; 18,7–8), mert ez Isten és a köztünk lévő kapcsolat jellegét fejezi ki: nem könyörgők módján, hanem a gyerekek módján, akik apjukat mindenfélével bosszanthatják – még akkor is, ha ő gyakran jobban tudja, mire van szüksége a gyerekeknek, és néha jobb nem teljesíteni a kérést. De ez nem jelenti azt, hogy emiatt többé nem kér az ember semmit Istentől, mert az megszakítaná a fennálló kapcsolatot.
4.) Imameghallgatás
Hogy Isten valóban hallja azt, amit mondunk neki, csak elhihetjük neki, ahhoz hasonlóan, amikor egy hétköznapi beszélgetésben azt mondják nekünk, hogy „Figyelek rád.” Minden cselekvés, minden reakció a figyelem jele, de hiánya nem jelenti azt, hogy biztosan tudhatjuk, hogy az érintett személy nem hallgatott meg bennünket. Isten egyszerűen megígérte, hogy meghallgat bennünket, megvan az ígéret tőle, ami miatt már elkezdhetünk hozzá imádkozni. Imánk tehát nem a semmibe vesző kérés, vagy a homályba tűnő kérdés lesz, hanem már apellálhat Istenre, aki éppen beszélni akar velünk. Az, hogy az imánkra válaszol-e, szintén Isten ígéretén múlik, és nem egy kívánság teljesülése. Ez azt jelenti, hogy szabadon kértük őt, és az ő a szabadságára– az ő gondolataira, jóságára, előrelátására – bízzuk, hogy válaszoljon az imánkra, vagy még inkább, hogy beépítse azt jószándékába, ami még akkor is megtörténik, ha Istentől nem kérnénk azt. Itt arról van szó, hogy egyesítjük akaratunkat és Isten akaratát a „Legyen meg a te akaratod” kérésben, és amikor ez sikerül, a Szentlélek is működik. De Isten akaratának és az én akaratomnak továbbra is egymástól megkülönböztethetőnek kell maradnia, mert különben a megkülönböztetés nélküli egyesítés gyakorlatilag fatalista lemondássá válik, amely már mindent Isten akaratának tekint. Ebben az esetben az imádság végül feleslegessé válik. De történhet fordítva is, amikor az Isten akaratával való egyesülés abban a fanatikus tévedésben látszik megvalósulni, hogy a saját akaratunk Isten akaratával már rég megegyezik. Itt is végleg meg kell szakadnia a párbeszédnek, mert ezen túl nem lenne több mondanivaló.
5.) Köszönet és dicséret
Végül, nagyon hasonló módon a hála, amellyel Istennek „tartozunk”, nem a kapott javakért adott „nyugta”, ami egy céltudatos kommunikáció végpontja lenne; nem is kényszeredett hajbókolás, hanem az öröm, a figyelem kifejezése azzal kapcsolatban, amit minden napon, minden órában tőle kapunk. A „hálára kötelezettnek lenni” azonban azt jelenti, hogy állandó kapcsolatban kell lennünk Istennel, ne csupán azért adjunk hálát, amit kaptunk – a tranzakció lezárásaként. Végül hálát adni mindig azt jelenti, hogy mindig gondolunk az „ajándékozó” személyre és mindenféle ajándék közepette nem veszítjük el őt szemünk elől. Ahogyan minden kérés nem csupán „valamit” kér, hanem magát Istent kéri, úgy a hála is mindig köszönet Istenért magáért, és ilyen módon átmegy Isten dicséretébe. A dicséretben magára Istenre gondolunk, és ebbe beépül annak minden módja, ahogy vele panaszban, könyörgésben és hálaadásban beszélünk. A zsoltárt héberül tehillimnek nevezik, ami Martin Buber fordításában a „dicséretek könyve”, bár sok panaszének is van benne. Isten dicsérete nem előírt örömöt jelent, sem létezésének és tetteinek értékelését. A dicséret az Isten iránti szeretetből fakad. És mivel nemcsak azért szeretjük Istent, amit tesz és ad (nekünk és másoknak), hanem mert ő az, ami, és ő olyan, amilyen, ezért a dicséretben magáról Istenről, csakis Istenről van szó. Ebben végülis az első parancsolat teljesül. Ezzel egyidőben az ember így elérkezik isteni rendeltetéséhez, ami előfeltételezi, hogy egyszer Isten „mindenben minden” lesz. És minden ima istendicséretként így van jelen a mennyben zajló eseményekben, és tartja együtt a mennyet és a földet.
[1] 1Móz
[2] 2Móz
Hozzászólás