Jób 7: SZENVEDÉSEM KÉNYELMETLEN

Halász Zsolt

1 Csak küzdelem a halandó sorsa a földön, napjai úgy telnek, mint a napszámosé! 2 Ahogyan a rabszolga eped az árnyék után, és a napszámos várja a munkabért, 3 úgy jutottak nekem hiábavaló hónapok, nyomorúságos éjszakákkal fizettek ki engem. 4 Ha lefekszem, azt kérdem: Mikor kelhetek fel? Hosszú az este, és tele vagyok nyugtalansággal hajnalig. 5 Testemet férgek és porkéreg borítja, bőröm beforrad, majd kifakad újra. 6 Napjaim gyorsabbak a takács vetélőjénél, és reménytelenül múlnak el. 7 Gondold meg, hogy csak szellő az életem, szemem nem lát többé jót. 8 A szemek, amelyek eddig láttak, többé nem találnak; szemed engem keres, de én már nem vagyok. 9 Eltűnik a felhő, tovaszáll: éppígy nem jön vissza, aki leszáll a holtak hazájába. 10 Nem tér vissza többé a házába, lakóhelyén sem tudnak róla többé. 11 Nem is tartóztatom meg a számat, beszélni fogok szorongó lélekkel, panaszkodni fogok keserű szívvel. 12 Tenger vagyok-e vagy tengeri szörny, hogy őrséget állítasz ellenem? 13 Mikor azt gondolom, hogy vigaszt nyújt az ágyam, panaszomat enyhíti fekhelyem, 14 akkor álmokkal rettentesz, látomásokkal rémítesz meg engem. 15 Inkább választom a fulladást, inkább a halált, mint e csontvázat. 16 Elég volt az életemből, nem kell tovább! Hagyj békén, hiszen csak leheletnyi az időm! 17 Micsoda az ember, hogy ily nagyra tartod, és hogy így törődsz vele? 18 Minden reggel megvizsgálod, minden pillanatban próbára teszed. 19 Miért nem veszed le rólam a szemed? Nyálamat sem engeded lenyelni? 20 Ha vétkeztem, mit követtem el ellened, emberek őrzője? Miért tettél a céltábláddá? Talán terhedre vagyok? 21 Miért nem bocsátod meg vétkemet, miért nem nézed el bűnömet? Hiszen már a porban fekszem, amikor keresel, már nem leszek.


1-10. Jób érzelmi és fizikai szenvedései gondolkodásában és beszédében hibás mintát eredményeznek. Egyszer barátaihoz szól, akik csak beszélnek, máskor – minden átmenet nélkül – közvetlenül Istenhez címzi mondanivalóját, aztán pedig átcsap egy monológba. Itt Istenhez szól (7.) és metaforákkal írja le saját életét: a napszámos egy napja (1b, 2b); rabszolga, aki várja az estét (2.); a takács vetőjének gyorsasága (6.); egy lélegzetvétel (7a), tovaszálló felhő (9.). Úgy hisz, hogy halála közeleg, de figyelmét pillanatnyilag az emberiség általános állapotára fordítja. Saját személyes tragédiáját mások szenvedésének szélesebb összefüggésébe helyezi, ami azt mutatja, hogy megkezdődött Jób gyógyulásának fáradságos utazása.

11. Jób mélyen gyötrődik és elkeseredett, és őszintén beszél Istenhez érzéseiről hogy kiengedje frusztrációit. Amikor Istennek elmondjuk érzéseinket, kezelni tudjuk azokat anélkül, hogy durva szavakra vagy tettekre ragadtatnánk magunkat megsértve másokat és magunkat is. Legközelebb, amikor úgy érzed, hogy elöntenek az érzelmek, csak Istennek fejezd ki azokat imádságban! Ez segíthet abban, hogy a helyzetet az örökkévalóság perspektívájából láthasd, és fejlődik abbéli képességed, hogy konstruktívan kezeld azt.

12. Jób már nem Elifázhoz beszél, hanem közvetlenül Istenhez. Bár Jób feddhetetlen életet élt, elkezdte az ilyen módon élt élet értékét megkérdőjelezni. Ezzel a tettével veszélyesen közel került ahhoz a feltételezéshez, hogy Isten nem foglalkozik ővele és nem volt vele tisztességes. Később Isten Jób ezen viselkedését felrója (38,2). A sátán ezeket a gondolatokat mindig igyekszik kiaknázni, hogy elhagyjuk Istent. Lehet, hogy a mi szenvedésünk – Jóbéhoz hasonlóan – nem a mi bűnünk eredménye, de vigyáznunk kell, hogy ne kövessünk el bűnt a szenvedésünk következményeként!

20. Jób Istenhez, mint az emberiség felvigyázójához és felügyelőjéhez fordul. Kifejezi azon érzését, hogy Isten az ő ellenségének tűnik számára; kegyetlennek látta őt szenvedései közt való vonaglásában. Tudjuk, hogy Isten őrködik minden felett, ami velünk történik. Sohasem felejthetjük el, hogy ő könyörülettel tekint ránk, nem pedig kritikus vizsgálódással.


BHS

1  הֲלֹא־צָבָ֣א לֶאֱנֹ֣ושׁ   עֲלֵ־אָ֑רֶץ*  וְכִימֵ֖י שָׂכִ֣יר יָמָֽיו׃
2  כְּעֶ֥בֶד יִשְׁאַף־צֵ֑ל וּ֝כְשָׂכִ֗יר יְקַוֶּ֥ה פָעֳלֹֽו׃
3  כֵּ֤ן הָנְחַ֣לְתִּי לִ֭י יַרְחֵי־שָׁ֑וְא וְלֵילֹ֥ות עָ֝מָ֗ל מִנּוּ־לִֽי׃
4  אִם־שָׁכַ֗בְתִּי וְאָמַ֗רְתִּי מָתַ֣י אָ֭קוּם וּמִדַּד־עָ֑רֶב וְשָׂבַ֖עְתִּי נְדֻדִ֣ים עֲדֵי־נָֽשֶׁף׃
5  לָ֘בַ֤שׁ בְּשָׂרִ֣י רִ֭מָּה   וְג֣יּשׁ* עָפָ֑ר עוֹרִ֥י רָ֝גַ֗ע וַיִּמָּאֵֽס׃
6  יָמַ֣י קַ֭לּוּ מִנִּי־אָ֑רֶג וַ֝יִּכְל֗וּ בְּאֶ֣פֶס תִּקְוָֽה׃
7  זְ֭כֹר כִּי־ר֣וּחַ חַיָּ֑י לֹא־תָשׁ֥וּב עֵ֝ינִ֗י לִרְאֹ֥ות טֹֽוב׃
8  לֹֽא־תְ֭שׁוּרֵנִי עֵ֣ין רֹ֑אִי עֵינֶ֖יךָ בִּ֣י וְאֵינֶֽנִּי׃
9  כָּלָ֣ה עָ֭נָן וַיֵּלַ֑ךְ כֵּ֥ן יוֹרֵ֥ד שְׁ֝אֹ֗ול לֹ֣א יַעֲלֶֽה׃
10  לֹא־יָשׁ֣וּב עֹ֣וד לְבֵיתֹ֑ו וְלֹא־יַכִּירֶ֖נּוּ עֹ֣וד מְקֹמֹֽו׃
11  גַּם־אֲנִי֮ לֹ֤א אֶחֱשָׂ֫ךְ פִּ֥י אֲֽ֭דַבְּרָה בְּצַ֣ר רוּחִ֑י אָ֝שִׂ֗יחָה בְּמַ֣ר נַפְשִֽׁי׃
12  הֲֽיָם־אָ֭נִי אִם־תַּנִּ֑ין כִּֽי־תָשִׂ֖ים עָלַ֣י מִשְׁמָֽר׃
13  כִּֽי־אָ֭מַרְתִּי תְּנַחֲמֵ֣נִי עַרְשִׂ֑י יִשָּׂ֥א בְ֝שִׂיחִ֗י מִשְׁכָּבִֽי׃
14  וְחִתַּתַּ֥נִי בַחֲלֹמֹ֑ות וּֽמֵחֶזְיֹנֹ֥ות תְּבַעֲתַֽנִּי׃
15  וַתִּבְחַ֣ר מַחֲנָ֣ק נַפְשִׁ֑י מָ֝֗וֶת מֵֽעַצְמוֹתָֽי׃
16  מָ֭אַסְתִּי לֹא־לְעֹלָ֣ם אֶֽחְיֶ֑ה חֲדַ֥ל מִ֝מֶּ֗נִּי כִּי־הֶ֥בֶל יָמָֽי׃
17  מָֽה־אֱ֭נוֹשׁ כִּ֣י תְגַדְּלֶ֑נּוּ וְכִי־תָשִׁ֖ית אֵלָ֣יו לִבֶּֽךָ׃
18  וַתִּפְקְדֶ֥נּוּ לִבְקָרִ֑ים לִ֝רְגָעִ֗ים תִּבְחָנֶֽנּוּ׃
19  כַּ֭מָּה לֹא־תִשְׁעֶ֣ה מִמֶּ֑נִּי לֹֽא־תַ֝רְפֵּ֗נִי עַד־בִּלְעִ֥י רֻקִּֽי׃
20  חָטָ֡אתִי מָ֤ה אֶפְעַ֨ל׀ לָךְ֮ נֹצֵ֪ר הָאָ֫דָ֥ם לָ֤מָה שַׂמְתַּ֣נִי לְמִפְגָּ֣ע לָ֑ךְ וָאֶהְיֶ֖ה עָלַ֣י לְמַשָּֽׂא׃
21  וּמֶ֤ה׀ לֹא־תִשָּׂ֣א פִשְׁעִי֮ וְתַעֲבִ֪יר אֶת־עֲוֹ֫נִ֥י כִּֽי־עַ֭תָּה לֶעָפָ֣ר אֶשְׁכָּ֑ב וְשִׁ֖חֲרְתַּ֣נִי וְאֵינֶֽנִּי׃

LXX

1 πότερον οὐχὶ πειρατήριόν ἐστιν ὁ βίος ἀνθρώπου ἐπὶ τῆς γῆς
καὶ ὥσπερ μισθίου αὐθημερινοῦ ἡ ζωὴ αὐτοῦ;
2 ἢ ὥσπερ θεράπων δεδοικὼς τὸν κύριον αὐτοῦ καὶ τετευχὼς σκιᾶς
ἢ ὥσπερ μισθωτὸς ἀναμένων τὸν μισθὸν αὐτοῦ.
3 οὕτως κἀγὼ ὑπέμεινα μῆνας κενούς,
νύκτες δὲ ὀδυνῶν δεδομέναι μοί εἰσιν.
4 ἐὰν κοιμηθῶ, λέγω Πότε ἡμέρα;
ὡς δʼ ἂν ἀναστῶ, πάλιν Πότε ἑσπέρα;
πλήρης δὲ γίνομαι ὀδυνῶν ἀπὸ ἑσπέρας ἕως πρωί.
5 φύρεται δέ μου τὸ σῶμα ἐν σαπρίᾳ σκωλήκων,
τήκω δὲ βώλακας γῆς ἀπὸ ἰχῶρος ξύων.
6 ὁ δὲ βίος μού ἐστιν ἐλαφρότερος λαλιᾶς,
ἀπόλωλεν δὲ ἐν κενῇ ἐλπίδι.
7 μνήσθητι οὖν ὅτι πνεῦμά μου ἡ ζωὴ
καὶ οὐκέτι ἐπανελεύσεται ὁ ὀφθαλμός μου ἰδεῖν ἀγαθόν.
8 οὐ περιβλέψεταί με ὀφθαλμὸς ὁρῶντός με·
※ οἱ ὀφθαλμοί σου ἐν ἐμοί, καὶ οὐκέτι εἰμὶ⸔
9 ὥσπερ νέφος ἀποκαθαρθὲν ἀπʼ οὐρανοῦ.
ἐὰν γὰρ ἄνθρωπος καταβῇ εἰς ᾅδην, οὐκέτι μὴ ἀναβῇ
10 οὐδʼ οὐ μὴ ἐπιστρέψῃ ἔτι εἰς τὸν ἴδιον οἶκον,
οὐδὲ μὴ ἐπιγνῷ αὐτὸν ἔτι ὁ τόπος αὐτοῦ.
11 ἀτὰρ οὖν οὐδὲ ἐγὼ φείσομαι τῷ στόματί μου,
λαλήσω ἐν ἀνάγκῃ ὤν,
ἀνοίξω πικρίαν ψυχῆς μου συνεχόμενος.
12 πότερον θάλασσά εἰμι ἢ δράκων,
ὅτι κατέταξας ἐπʼ ἐμὲ φυλακήν;
13 εἶπα ὅτι Παρακαλέσει με ἡ κλίνη μου,
ἀνοίσω δὲ πρὸς ἐμαυτὸν ἰδίᾳ λόγον τῇ κοίτῃ μου·
14 ἐκφοβεῖς με ἐνυπνίοις καὶ ἐν ὁράμασίν με καταπλήσσεις.
15 ἀπαλλάξεις ἀπὸ πνεύματός μου τὴν ψυχήν μου,
ἀπὸ δὲ θανάτου τὰ ὀστᾶ μου.
16 οὐ γὰρ εἰς τὸν αἰῶνα ζήσομαι, ἵνα μακροθυμήσω·
ἀπόστα ἀπʼ ἐμοῦ, κενὸς γάρ μου ὁ βίος.
17 τί γάρ ἐστιν ἄνθρωπος, ὅτι ἐμεγάλυνας αὐτὸν
ἢ ὅτι προσέχεις τὸν νοῦν εἰς αὐτὸν
18 ἢ ἐπισκοπὴν αὐτοῦ ποιήσῃ ἕως τὸ πρωὶ
καὶ εἰς ἀνάπαυσιν αὐτὸν κρινεῖς;
19 ἕως τίνος οὐκ ἐᾷς με
οὐδὲ προΐῃ με, ἕως ἂν καταπίω τὸν πτύελόν μου ἐν ὀδύνῃ;
20 εἰ ἐγὼ ἥμαρτον, τί δύναμαί σοι πρᾶξαι,
ὁ ἐπιστάμενος τὸν νοῦν τῶν ἀνθρώπων;
διὰ τί ἔθου με κατεντευκτήν σου,
εἰμὶ δὲ ἐπὶ σοὶ φορτίον;
21 καὶ διὰ τί οὐκ ἐποιήσω τῆς ἀνομίας μου λήθην
καὶ καθαρισμὸν τῆς ἁμαρτίας μου;
νυνὶ δὲ εἰς γῆν ἀπελεύσομαι,
ὀρθρίζων δὲ οὐκέτι εἰμί.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s