A MEGTORLÁS ELV/ELMÉLET

A Sátán így felelt az Úrnak: Megvan rá az oka, azért féli az Istent! Hiszen te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van! Keze munkáját megál­dot­tad, és jószága elszaporodott a földön. (Jób 1,9-10)

A megtorlás elv alatt azt a gondolatot, meggyőződést értjük, hogy az igaz ember boldogulni fog, sikeres lesz, a gonosz pedig szenvedni fog – mindkettő igazsága és gonoszsága arányában. A zsidó teológiában ez az elv vagy elmélet az Isten igazságosságában való hithez szorosan kapcsolódik. A zsidók úgy hitték, hogy mivel Isten igazságos, ezért ő tartozik fenntartani, teljesíteni a megtorlás elvét. Abban a világlátásban, amelyben Isten teljes mértékben igazságos és kénytelen fenntartani a megtorlás elvét, a zsidóság kifejlesztette azt a szükségszerű fordított folyományt, ami azt erősítette meg, hogy akik sikeresek, azoknak szükségszerűen igazaknak is kell lenniük (Isten kedveltjei), azok pedig, akik szenvednek, gonoszok (Isten ítéletét tapasztalják).

Az ókori Közel-Kelet irodalma folyamatosan azt demonstrálja, hogy az emberek hitték, az emberi világban az igazságosság adminisztrációja az istenek gondja és felelőssége volt. A kérdés, ami a megtorlás elvét megalapozza és fenntartja, mindenesetre már az ókori világban elvesztette flozófiai fontosságát, mivel az igazságtalanságot a démonokkal és emberekkel hozzák összefüggésbe, és nem annyira az istenekkel. A mezopotámiai gondolkodásban a gonosz a kozmosz épületének része volt, méghozzá a kozmikus törvények által, de mint ilyen nem az istenek hozták létre. Mivel a gonosz az istenek igazságszolgál­ta­tásán és hatókörén kívül állt, ezért az nem szükségszerűen szüntette meg a szenvedést. Némi balszerencse tehát egyszerűen azért volt jelen az emberi világban, mert a világ olyan volt, amilyen. Sem az egyiptomi, sem a mezopotámiai gondolkodásban az istenek nem voltak felelősek a világban jelen lévő gonoszért, és ezért a gonosszal kapcsolatos tapasztalat jelenléte nem volt megoldható az istenek igazságosságára való hivatkozással (ez ellentétben állt a zsidó gondolkodással, amelyben semmi sem állhatott Isten szuverenitásának igazság­szolgál­tatásán, hatókörén kívül – ld. az istenek pihenés állandó, JHWH-é nem). A sumér eredetű Úr város pusztulása feletti gyászénekben a város nem igazságosság vagy igazságtalanság miatt pusztul el, hanem mert a királyság elmúlásának eljött az ideje. Ehhez hasonló módon az egyénekre való tekintettel a szenvedés az illető jelenbeli sorsaként volt felfogható. Az is világos, hogy a személyes balszerencse az istenek megbántásának is lehet a következménye még akkor is, ha a vétket „ártatlanul” követték is el. Az ilyen esetekben az istenek nem voltak igazságtalanok, hanem egész egyszerűen nem voltak eléggé készségesek elvárá­saik előre történő közlésében.

A megtorlás elv lényege és elvárása az ókori Közel-Keleten alapvetően magától értetődő marad, bár az istenek felmentést kapnak a felelősség alól, mert elfogadott az, ahogy ők a kozmoszban funkcionálnak. Még azokon a területeken is, amelyeken az istenek felelősnek tarthatók lennének, ők – az emberi bírókhoz hasonlóan – valószínűleg megteszik azt, ami rajtuk múlik az igazság érvénye­sü­lése érdekében, de tökéletlen módon.

Ebben az értelemben, bár a mezopotámiai ember hihette azt, hogy az istenek valóban megbüntetik azokat, akik keresték az istenek dühét, ez a meggyőződés nem lehet magyarázat minden szenvedésre. Az elképzelés, hogy aki szenved, az mindenképpen gonosz kell legyen, nem működhet, mert az ókori Közel-Kelet világszemlélete alapján az emberek által megtapasztal szenvedés nagy részét nem az istenek okozzák. A szenvedés lehet akár az isten(ek) figyelmetlen­sé­gének, vagy akár egyszerűen körülmények vagy a világ természetének a következménye is. Még akkor is, ha az istenek büntettek valakit valamilyen kihágás miatt, ők nem voltak felelősek a bekövetkező gonoszság miatt – ők egyszerűen nem tettek semmit annak megelőzésére jóindulatuk és védelmük visszavonásával.