MEGIGAZULÁS, MEGIGAZÍTÁS

iustification

1. Megigazítás az Ószövetségben

A megigazítás az Ószövetségben kizárólag jogi-igazságügyi fogalom. A háttérben egy bírósági tárgyalási helyzet áll, amelyben a vádlott igazként áll. Ennek alapján a megigazítás azt jelenti:

  • egy ítélettel helyreállítani azt, ami igaz(ságos);
  • valakit igazként odaállítani;
  • az illetőt egy bírói eljárásban igaznak nyilvánítani;
  • az illető jogait vagy egyáltalán igaz voltát elismerni.

Ebben az értelemben a megigazítás használatos mind a profán (Gen 44,16; Péld 17,15), mind a vallási térben: Isten nyilvánítja igaznak az embert (Ézs 50,8; Ex 23,7). Ezen felül: az ember mondja igaznak Istent (többek között Zsolt 51,6). A vallási területen a fogalom használatában ez van túlsúlyban. A megigazulás/megigazítás szemléletét három elképzeléskör határozza meg:

1.1. A megigazítás az emberek előtt

Izráelben újra és újra megtörtént, hogy a kicsi (kevés) és a szegény a bíróság előtt nem kapta meg az igazát és jogát, mert a személy tekintélye vagy megvesztegetés befolyásolta az ítéletet (Ex 23,1kk; Ám 2,6k). Ekkor az emberek előtt olyan valaki jogtalanságban, aki tudta magáról, hogy jogos az igénye, de nem érvényesült a joga. Ilyen esetben az illető Istenhez fordult, aki nem személyválogató, és akit nem lehet megvesztegetni, aki igazságot szolgáltat az árvának és az özvegynek, szereti a jövevényt (Deut 10,17k), hogy az ő segítségét kérje: Szolgáltass nekem igazságot, Istenem, és pereld peremet a hűtlen néppel szemben! Az alattomos és álnok emberektől ments meg engem (Zsolt 43,1; lásd Zsolt 54,3), vagy hogy Isten adja meg neki a megigazítást: a Mindenhatóval akarok beszélni, Istennel szemben akarok védekezni (Jób 13,3).

Amikor Ráhel gyermektelenségében mintegy isteni ítélet alatt szenvedett, Istent kérte az emberek előtti megigazításért, és Isten Bilhán keresztül fiat adott neki: Akkor ezt mondta Ráhel: Ítélt ügyemben Isten, meghallgatta szavamat, és adott nekem fiút. Ezért nevezte el őt Dánnak (ami azt jelenti: Isten az, aki megigazít) (Gen 30,6). Dávid Saulra irányuló bosszúvágyát Isten irányítása alá helyezte és Saul sorsát az isteni ítélet alá helyezi: Az Úr tegyen igazságot köztünk, az Úr álljon értem bosszút rajtad, de én nem emelek rád kezet. … Legyen azért az Úr a bíró, és tegyen igazságot közöttünk! Vizsgálja meg és perelje peremet, és szolgáltasson nekem igazságot veled szemben! (1Sám 24,13kk)

Isten megigazítása az embert megbékéléshez segíti. A felette tomboló igazságtalanságban az ember Isten megigazításában találja meg rejtekhelyét. Mivel Isten szereti az igaz ítéletet (Zsolt 33,5), jogot fog az övéinek szolgáltatni (ld. Zsolt 72,4; 103,6).

1.2. Megigazítás Isten előtt

Az emberek előtti megigazításnál sokkal fontosabb a hívő számára az Isten előtti megigazítása, ami annyit jelent, hogy az illető bűn tekintetében Isten által igaznak van ítélve. Úgy tűnik, hogy ehhez a célhoz két út vezet el:

1.2.1. Az ember Isten előtti igazsága, mint az megigazításának az alapja

Amikor Isten Izráellel megkötötte a szövetségét és megígérte neki, hogy Istene lesz, aki hűséggel fogja őt vezetni, amennyiben Izráel a maga részéről megtartja a szövetséget és Isten akarata iránti hűségben fogja élni az életét, ezzel mind Isten, mind Izráel számára adott volt az egymással szembeni jövőbeli magatartás normája. Isten ezzel a szövetséggel kötelezte magát arra, hogy saját ígéreteit hűségesen megtartja, miközben Izráel arra kötelezi saját magát, hogy Isten szerződési feltételeinek engedelmeskedik és hűséggel követi, betartja azokat. Az igazság ezzel Isten minden Izráellel kapcsolatos cselekedetének a vezérmotívumává vált, és fordítva is ennek kell Izráel minden Istennel kapcsolatos tettének a vezérmotívumának lennie. Igazság = a szerződési/szövetségi partner és a szerződési feltételek iránti hűség és sérthetetlenség. Amennyiben Izráel Istennek igazságot tulajdonít – és ezt mindenkor meg is tette és meg kellett tennie –, akkor feltétel nélkül azt ismeri el, hogy Isten Izráel iránti kötelezettségeit hűségesen teljesítette és teljesíti.

Ahol az egyén a maga részéről az Isten akarata iránti hűségben és a szövetségből fakadó kötelezettségekre való tekintettel az Isten előtti igazság felé fordult, ott az illető saját igazságát megvallja, amelynek Isten ítélete során is már tudatában volt. Adj nekem igazat, Uram, hiszen igaz és feddhetetlen vagyok! (Zsolt 7,9) Az ilyen embert a a saját hűségén alapuló, Isten igazsága feletti öröm járhatja át (Zsolt 18,20kk).

1.2.2. Isten igazsága, mint a megigazítás alapja

Azon kijelentések mellett, amelyekben a kegyes ember igazságát Isten előtt dicsérheti és bizakodóan várhatja Isten ítéletét önmaga felett, olyanok kijelentései is megtalálhatóak a Bibliában, akik számára nyilvánvalóvá vált mind saját, mind minden egyes ember Isten előtti bűnössége és az, hogy az ilyenek a saját igaz állapot lehetőségét általában véve is letagadják: Mindnyájan elfordultak tőle, egyaránt megromlottak. Senki sem tesz jót, egyetlen ember sem (Zsolt 14,3). Ezek számára csak egyetlen kérés marad: Ne szállj perbe szolgáddal, hiszen egy élő sem igaz előtted! (Zsolt 143,2) Itt csak kegyelemmel és irgalommal képes Isten igazsága a megérdemelt ítéletet elfordítani, és a bűnös Isten ítélőszéke előtti megigazításának egyetlen alapjává és a bűnös kizárólagosan helyes magatartásává az ilyen megigazításban való hit válhat.

1.3. A megigazítás eszkatologikus, azaz végidei oldala

Amikor Izráel Isten ítélete alá esett és száműzetésbe vitetett, a jelenvaló üdvösségből fakadó, az Istentől az emberre vonatkozó bírói jellegű igaznak nyilvánításban való hit kényszerűen és szükségszerűen a végítélethez lett hozzárendelve. Az azon a napon kifejezés válik annak a végidei napnak a megnevezésévé, amelyen Isten szabad irgalmából népe bűnét megbocsájtja igazságban és törvényben, szeretetben és irgalomban (Hós 2,21; lásd még 14,4kk). Akkor Isten Izráellel új szövetséget köt – nem olyan, mint a régi volt, hanem eljön az az idő – így szól az Úr –, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyet őseikkel kötöttem, amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről; mert ezt a szövetséget megszegték, pedig én voltam az Uruk – így szól az Úr. Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje – így szól az Úr –: Törvényemet beléjük helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek (Jer 31,31kk). Törvény és igazság lesz a földön (Jer 31,15), mert maga Isten helyezi Lelkét a szívekbe, aki az embereket erre készteti.

A megújított Izráel ezen igazsága viszont többé már nem lesz saját Isten előtti igazságával összekapcsolva. Az egyedül Isten kegyelme általi megmentettség tapasztalata olyan erejű és hatalmú lesz, hogy a bűnös Isten előtti mindennemű megigazítása egyedül és kizárólag Isten jóságának lesz betudható: Az Úr a mi igazságunk (Jer 33,16). Ezen a ponton éri el az ószövetségi megigazítás-felfogás legmagasabb pontját. Viszont ez prófétai látás marad, ami a végidőkhöz (vagy valamilyen esemény utáni időhöz) van kötve. A fogság utáni zsidóság a saját igazság utáni hajszába esik vissza, aminek az alapját a törvény iránti saját hűsége alkotja, és ebből a pozícióból várja az Isten előtti megigazítását.

2. Megigazítás/megigazulás az Újszövetségben

2.1. Az Újszövetségben általában

A megigazítás az Újszövetségben (ÚSz) – az Ószövetséghez hasonlóan – elsősorban jogi-igazságügyi fogalom: valakinek a javára ítéletet hozni. Az ÚSz a megigazítás fogalmát viszont már csak az ember és Isten viszonylatában használja, méghozzá a következő jelentés­tar­talmakkal:

  1. Igazat adni Istennek / igazolni Istent (Lk 7,29.35; Mt 11,19; Róm 3,4; 1Tim 3,16);
  2. igaz emberként Isten elé állni /magát igaznak tartani Isten előtt (Lk 10,29; 16,15);
  3. Isten által igaznak nyilváníttatni (Lk 18,14).

Ennek során a Lk 18,14 a jelenben valaki által adott igazságról beszél anélkül, hogy a kereszten történő üdvcselekedetre kifejezetten hivatkozna. Ezzel szemben a Mt 12,37 előfeltételezi a végítéletet.

2.2. A megigazulás Pálnál

a) Jézus Krisztus keresztje, mint a megigazítás alapja

Amikor Pál az ember Isten előtti igazságáról beszél, akkor már nem a kegyes ember szövetséghez való hűségére gondol. Ehhez ő már túl mélyen gyökeret vert a Zsolt 14,2k-ban. Az ember igazsága alatt Pál azt érti, hogy Isten igazzá nyilvánítja az istentelent, aki hisz, mégpedig Istennek a Krisztus keresztjén végrehajtott megigazító cselekedetének a hátterén (Róm 3,21-26). Krisztus keresztjében Isten végrehajtotta a világ bűnén az ítéletet, és ezért tulajdonképpen egyetlen, a kereszttel és annak üdvhatásával kapcsolatos vonatkozás sem kegyelmi cselekmény, hanem ítélet – Istennek az ember feletti helyettes ítélete, ami aztán kegyelmi ajándékként azt az embert érinti, aki Isten ezen csodálatos cselekményében hisz. Emiatt irányul ennyire Pál tekintete az ember helyett a megfeszített Krisztusra, és olyannyira alapvetően eloldódik gondolkodása az emberi igazság és hűség megkérdőjelezhető koncep­cióitól, hogy – az egyes ember hűtlenségének mértékétől függetlenül – ő a legsúlyosabb bűnösnek is megígérheti a megigazítást, amennyiben az illető hisz annak a keresztnek hatásában, amelyen Krisztus éppen a világ bűneiért való ítéletet szenvedte el. Emiatt a hívő Isten előtti igaz állapota többé már nem jogi értelemben vett igazság, hanem Istennek egy a Krisztus keresztjének ténye előtti ítéletén alapuló igazság. A bűnös »igazként lesz odaállítva« (Isten elé), mivel Krisztus érte meghalt és feltámadt, és mivel az ember hívő módon ebben az üdvösségben elrejtőzik. A kereszt általi megigazítással összekapcsolódik a bűnös személyes hite, és szubjektív módon megragadja azt, ami objektív módon ott megtörtént. Emiatt szétválaszt­hatatlanul kapcsolódik egymáshoz a megigazítás és a hit. Ahogy a kereszt a bűnös érdekében van, és csak így is érthető meg, úgy van a megigazítás a hit érdekében, és csak ebben az összekapcsoltságban fogható fel. A »hit általi megigazulás« kifejezésben a megigazítás Isten azon ítéleteként jelenik meg tényként, ami az ember hatókörén kívül van, a hit pedig elismeri Isten ezen ítéletét és a maga számára megnyeri.

b) A megigazulás és a változás motivációja

Pálnak már életében felrótták azt, hogy a hit alapján történő megigazulásról szóló tanában a megváltásba belekeveri az erkölcsi hajtóerőt, mert az Isten előtti és uralma alatti változásban való hűséghez nincs már meg az ösztönzés (Róm 3,8). Ezt a vádat Pál azzal a hivatkozással utasította el, hogy akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk még benne? (Róm 6,2kk). Ahogy a Krisztus meghalt a bűnnek és csak Istennek él (10.), úgy a mi óemberünk is Krisztussal együtt feszíttetett meg, hogy a bűntest megsemmisüljön, és hogy már ne kelljen nekünk a bűn­nek szolgálnunk.

c) Az üdvösség jelene és megigazulás a végítéletkor

Azzal, hogy a bűnös a Krisztus megváltó munkájában való hiten keresztül a megváltást jelenbeli üdvállapotnak élheti meg, ami őt nemcsak Isten igaznak való ítélete alá helyezi, hanem számára az Istenhez való hűségre való megváltozáshoz szükséges erőket is megadja, a megváltás kérdése a végítéletben eltűnik. A megigazulás egy a hitben állandóan, újból és újból átélendő tapasztalat, ami a hívőt már itt és most körbeveszi, erővel ruházza fel és boldoggá teszi. A hívő napról napra az üdvösségben áll, és a kereszt és a hit viszik át minden időn és világon.

Bár a hívő így többé már nem az életről és halálról való döntés értelmében kerül az utolsó ítéletre (Jn 5,24), mégis van még számára egy bíróság, egy ítélet, ami a keresztényt a változás során való hűségében ítéli meg vagy ítéli el. Emiatt utal Pál a keresztény élet komolyságára és fegyelmére erős hangsúllyal, és figyelmeztet arra a szégyenteljes lehetőségre, hogy Isten ezen ítéletekor a hívő állhat úgy, mint akinek a tettei Isten emésztő tüzében elégnek, mert azok nem Istenből eredtek (1Kor 3,12kk). De a hívőt bűne ellenére, vagy éppen a bűne miatt hívőt ez az ítélet nem kárhoztathatja. Azon a napon minden megszégyenítő megaláztatás felett a Krisztus általi megigazulásról szóló minden sötétet világosságba borító beszéd áll majd, akinek a kegyelmet és szeretetet osztó kezéből semmi, egyáltalán semmi nem szakíthat ki (Róm 8,31kk). Csak, ahol az Isten elleni hűtlenség és lázadás a hitet újból elutasítja és hitetlenségbe vezeti vissza, jelenik meg Isten ítélete megsemmisítő büntetésként (1Kor 10,1kk). Ahol megszűnik a hit, ott megszűnik Isten megigazító ítélete is.

2.3. A megigazulás Jakabnál

Ahol Jakab levele a megigazulásról beszél, ott ő egy olyan közösséggel áll szemben, amelyben a lelki változás iránti hűség van veszélyben. Az élet szeretete, a szenvedéssel kapcsolatos szégyen és a világi vágyak, kívánságok az Istennel szembeni magatartás lazulását hívta elő, amit Jakab éles intéssel és figyelmeztetéssel igyekszik visszafordítani. A (hitből eredő) cselekedetek nélküli változás, ami Isten erejét engedi eltűnni, vagy egyenesen visszautasítja, nem fog Isten megigazító ítélete alá esni.

Hogy az ember ne bízzék hamisan abban, hogy a cselekedetek megítélésekor a hite majd átsegíti, és ezzel olyan ítélet alá essék, melynek során valójában a hit hiánya miatt az elkerülhetetlen megsemmisülés legyen a vége, Jakab felemeli figyelmeztető ujját és azt mondja: a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában (Jak 2,17), üres, álszent frázisokból áll, mivel csak az istenfélelem látszatát akarja tükrözni, de annak erejét elutasítja. Az ilyen hit nem vezet megigazító ítélethez (24.). Ahol viszont a tettek az igazi hitet mutatják és igazolják, ott van Isten megigazítása.

Jakab figyelmeztetésének minden olyan lelkiismeretet meg kellene rendítenie, fel kellene ráznia, amely a páli megigazulástan rossz értelmezése miatt nyugalmi állapotba helyezte önmagát.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s