A Gen 15. része a kereszténység számára a hit megértése és a hitből való megigazulás szempontjából lehet fontos. Viszont azt is tudomásul kell vennünk, hogy ennek a résznek már a héber nyelvből való lefordítása sem egyszerű feladat. A következőkben ennek a szakasznak az üzenetét igyekszünk feltárni.
Az 1Móz 15-öt – mint a Bibliában bármely más szakaszt – kifejezetten a kontextusa alapján kell értelmezni és magyarázni. Sajnos idő hiányában és terjedelmi okokból fakadóan itt most nincs lehetőségünk ezt maradéktalanul elvégezni, ezért csak utalunk rá, hogy a 15. részt a 13. és 14. résszel való kapcsolatában kell értelmezni.
Teofánia Ez az egyetlen eset az, amelyben Isten az Abrámmal[1] való kommunikációja során a látomást használja közvetítő közegként (1.). A „megbeszélés” első napirendi pontja az örökösödés témája. Nem jelent számunkra sem különösebb nehézséget annak a megállapítása, hogy Isten ígéreteinek a teljesülése attól az egy dologtól függ, hogy Abrámnak lesz-e fia vagy sem. Az ókori világban általánosan elterjedt gyakorlat volt a gyermektelen idős házaspárok esetében, hogy adoptáltak egy fiút, aki idős korukban gondoskodott róluk, aki haláluk esetén minden vagyonukat örökli. Úgy tűnik, hogy ebben a szakaszban egy Eliézer nevű személyre hárul ez a szerep, aki Abrám háztartásában született szolga volt.
JHWH válaszában biztosítja Abrámot, hogy a család, amelyről beszélt, nem egyszerűen egy jogi aktus folytán fog létrejönni. Az örökös Abrám biológiai gyermeke lesz. Ezen a ponton még nem jelenik meg arra utaló információ, hogy Sárának mi is lesz pontosan ebben szerepe. Először mutatja meg Isten Abrámnak a csillagokat és jelzi, hogy az ő leszármazottai azokhoz hasonlóan megszámlálhatatlanul sokan lesznek. Abrám elfogadja a családdal kapcsolatos megerősítést, de továbbra is maradnak benne kérdések a földvagyonnal kapcsolatosan. És ez válik a fejezet második részének a fő témájává.
Abrám hite A 6. versben a „hitt”-nek fordított ige az אמן (áman; = igaznak tartani vmit) hifíl alakja, amelyhez a בְ (be; -ban, -ben) prepozícióval kapcsolja szerző a יהזה (Úr) nevet. Jelezni szeretnénk, hogy a gondos lexikális tanulmányozásban figyelni kell mind a párhuzamos minták megjelenésére, mind az alkalmazás módjára. Ez azt jelenti, hogy legjobb esetben ennek a szónak a megértéséhez más olyan kontextusok vizsgálatával juthatunk el, amelyek ugyanazt az igegyököt, igetörzset és szintaktikai állapotot mutatják fel (be és valamilyen isteni tárgy). Ezeknek a követelményeknek nyolc másik ószövetségi szakasz felel meg.
Mielőtt bármiféle következtetést vonnánk le ezen szakaszok alapján, fontos néhány dolgot világosabban látnunk. A klasszikus héber nyelv be elöljáró szavát -ban, -ben raggal szoktuk lefordítani, ami némelyeknek azt a fordítási opciót sugallja, hogy „hitt -ban” (pl. KJV). Létezik két fontos tényező, melyeket figyelembe kell vennünk, mivel ezek a fenti fordítási opcióval szembeni erős érvnek számítanak:
1.) A héber nyelv bizonyos partikulákat arra használ, hogy egy ige közvetlen tárgyát vagy célját vezesse be. A legáltalánosabb partikula az אֶת (et; -t, a tárgyeset ragja), de egy sor prepozíciónak is lehet ugyanilyen funkciója, ide értve a be-t is. Amennyiben a be ezt a funkciót tölti be az adott mondatban, akkor azt nem fordíthatjuk -ban, -ben raggal. Az áman ige az egyik olyan ige a héberben, amely a be-t olyan partikulaként „használja”, amely saját közvetlen célját vagy tárgyát vezeti be.
2.) A „hinni” és a „-ban” rag együttes használata a magyar nyelvben azt közvetíti, hogy az egész több, mint a részek összege. A „valakinek hinni” egyszerűen azt jelenti, hogy érvényesnek, pontosnak és hitelt érdemlőnek fogadjuk el azt, amit az illető adott pillanatban, adott helyen, adott helyzetben mond. A „valakiben hinni” egy sokkal átfogóbb jellegű hit és bizalom elfogadását és internalizálását jelenti. Amikor azt mondjuk, hogy valaki Istenben hisz, a szavak ilyetén való összekapcsolását köznyelvi módon arra használjuk, hogy egy hitrendszert mutassunk be. Még abban az esetben is, ha lehetőségünk lenne a be „-ban, -ben”-ként való lefordítására (amire nincs lehetőségünk), akkor még mindig nem bízhatunk abban, hogy a „hinni -ban” szókombináció a héberben ugyanazt a köznyelvi jelentést hordozza, mint a magyarban, az angolban vagy a németben. Ebben az esetben a „szó szerinti” fordítás a valóságban a héber szöveg jelentéstartalmának torzulásához vezethet. Emiatt félrevezető pl. a NASB[2] angol szövege, miszerint Abrám „hitt Istenben”[3]. Így levonható az a következtetés, hogy a Septuaginta fordítását követő nemzeti nyelvi fordítások helyesen járnak el, amikor részes esettel fordítják ezt a szerkezetet: καὶ ἐπίστευσεν Αβραμ τῷ θεῷ, καὶ ἐλογίσθη αὐτῷ εἰς δικαιοσύνην.
Joggal merül fel az a kérdés is, hogy a Gen 15,6 utal-e arra, hogy az Istenben való bizalom egyidejűleg jelenti-e a bűnöktől való szabadulást is? Az ezt a szókombinációt tartalmazó szakaszok vizsgálata alapján kimondható, hogy a bűnöktől való szabadítás a szókombinációt használó mondatoknak sohasem része. Egyszerűen nem erről szólnak ezek a mondatok. A nyolc előfordulásból öt a pusztaságban vándorló Izráellel áll kapcsolatban. Háromban Izráel (Num 14,11; Deut 1,32; Zsolt 78,22), vagy a vezetői (Num 20,12) nem hiszik azt, amit Isten megígért. A negyedik locusban (Ex 14,31) a Vörös-tengeri csoda meggyőzi őket arról, hogy elhiggyék Isten beszédét (és Mózesét!). A fenti vonatkozások egyikében sem arról van szó, hogy a bűntől való megszabadítás érdekében hisznek Istennek.
A lista végén Izráel északi királysága van úgy bemutatva, mint amelynek a vezetői és lakosai nem reagálnak a Törvény és próféták figyelmeztetésére (2Kir 17,14). Júda népe számára az az üzenet, hogy higgyen Istennek azért, hogy sikeresek legyenek a csatában (2Krón 20,20). Az utolsó szakasz (Jón 3,5) sokkal kétértelműbbnek tekinthető, de nyilvánvaló, hogy a niniveiek válasza megmenti őket az Isten által tervezett pusztítástól – nem pedig az örök ítélettől. Nem látjuk annak semmilyen jelét sem, hogy elfordultak volna az isteneiktől, elfogadták volna JHWH-t és monoteizmusra tértek volna át. Semmit sem tudnak a Törvényről. Ninivében nem fogadnak el semmilyen hitrendszert.
Az ebből a lexikális vizsgálatból eredő közös nevező az, hogy a kérdéses kifejezés az Isten beszédének való hívést erősíti, vagyis hinni azt, hogy amit ő mond, az valóság lesz, és hogy ennek a meggyőződésnek megfelelően kell cselekedni. Az egyik következtetés, amit a Gen 15,6 alapján levonhatunk az, hogy ugyanezt mondja. Abrám hitének semmi köze sincs az üdvösséghez és bármiféle hitrendszerhez. Abrám egyszerűen hitte azt – bár nem voltak gyerekei és nem is remélhette, hogy lesznek –, hogy Isten a leszármazottait olyan sokaságúvá teheti, mint a csillagok mennyisége az éjszakai égbolton.
Akkor mi a helyzet az állítás második felével? Hogyan válik Isten beszédének az elfogadása „beszámított igazsággá”? Az a héber ige[4], amit a „beszámítani” igével fordít a RÚF2014[5], széles körben elterjedt ige volt, a kalkulálás, számolás, számon tartás, minősítés, besorolás kifejezésére. Azokban a bibliai locusokban, amelyekben az ehhez az előforduláshoz legjobban hasonlító nyelvtani alakot és szintaxist megtaláljuk, a közös nevezőt a minőség vagy állapot hozzárendelése valakihez jelentéstartalom képezi. De miféle igazságról beszél a szöveg és milyen funkciót tölt be? Amennyiben Abrám hite nem tartozik a szótériológia körébe, akkor annak nem következménye az ő igazsága sem. Emiatt ez a bibliai vers nem mutathat arra a technikai, „behelyezett” igazság-állapotra, amit a modern teológusok a megigazulással kapcsolnak össze. Ez olyan jelentéstartalom, amit a szó sohasem hordozott az Ószövetségben. Ha a lexikális adatokat vizsgáljuk, akkor azt figyelhetjük meg, hogy a törvénynek való engedelmesség beszámítható igazságul (Deut 6,25), de ilyen cselekmény a felsőruházat visszaszolgáltatása is (Deut 24,13). A kikutatott adatokat akként összegezhetjük, hogy az igazságként fordított szó olyan magatartást vagy állapotot jelöl, ami a közösség által elfogadott sztenderdeknek felel meg. Valójában ez a magatartási sztenderd nem jelenik meg explicit módon, illetve nem képezi a szövetségkötés semmilyen alapját sem. Az a kép áll előttünk, hogy az ember inkább a természetes joghoz igazodik, ahol a magatartást szabályozó hallgatólagos szabályokat általában mindenki ismeri.
A Zsolt 106,31-ben, ahol Fineás baál-peóri cselekedete olyan igaz cselekményként van elismerve, ami még a leszármazottai számára is hasznot jelent. Ez az a neki betudott, bekalkulált igazság, ami örökséget képez (ebben az esetben egy szövetség, ld.: Num 25,13). Ez egybevág egyrészt a Zsolt 106-tal, másrészt a szövetség azon ratifikálásával, ami a Gen 15 további részében található. Némelyek[6] azt a következtetést vonják le, hogy az igazság, az ember igaz állapota „az élet magasabb minőségéhez vezet mind az egyén, mind a közösség számára”.
Összességében a Gen 15,6-ot olyan premisszaként kell felfognunk, aminek az alapjain a szerződés jóváhagyatott. Mivel Abrám elfogadja Isten szavát, Isten a hitéből eredő igazsága alapjain örökséget ad neki. Isten ezt a vele való szövetség formális megerősítésével zárja le.
A rituálé Amikor Isten Abrámnak leszármazottai majdani mennyiségéről beszél, Abrám hitelt ad Isten beszédének. De most, amikor Isten arról beszél, hogy területet, földet ad neki, Abrám már lényegesen szkeptikusabbnak tűnik: „Miből tudhatnám…?” Itt az a jogos kérdés merül fel, hogy miből fakad a két válasz közti jelentős különbség? A különbséget az jelenti, hogy az első válasz az ő életében teljesülni fog (fia lesz), miközben a második nem fog az életében teljesülni. Isten nem mutat semmiféle frusztrációt vagy csalódottságot azzal kapcsolatban, hogy Abrám biztosítékot kér tőle.
Az a rituálé, hogy néhány állatot ketté kell vágni és közte át kell vonulni, nem mondható általánosan bizonyítottnak. A Jer 34,18-ban található szerződési rituálé az áldozati állatok közötti átvonulást mutatja be. Minden hároméves állatot (borjú, kecske, kos – a Lev áldozati rendszerében ugyanezek az állatok jelennek meg) félbevágnak, de a galambokat nem. A Kr.e. II. évezredből származó hettita szövegek hasonló rituálét mutatnak be tisztulási szertartásként, míg a héber szokások szempontjából sokkal inkább mérvadó I. évezredbeli arámi szerződések ugyanilyen rituálét írnak elő annak érdekében, hogy átkot helyezzenek ezzel a szerződő felekre a szerződésszegéstől való elijesztés érdekében.
Máriból Alalachból való szövegek az állatok leölését a szerződéskötési ceremónia részének tekintették. Ezekben a szövegekben az ezen az áldozati ösvényen való végighaladás olyan szimbolikus cselekménynek tekintendő, ami a megkötendő szerződés, illetve a szerződést megszegőjére vonatkozó átok érvénybe léptetését jelenti. Ez a fajta magyarázat a Gen 15 esetében kevésbé kielégítő, mert nem egészen világos, hogy milyen jelentőséggel is bírna egy az Isten által magára vonatkoztatott átok. Abrám ragadozó madarakat elhessegető cselekménye szimbolikus értelemmel bír Izráel jövőben ellenségei tekintetében – szintén Abrám hitére való tekintettel. Az utóbbi elemzésben nem találunk olyan párhuzamokat, amelyek teljes mértékben megvilágítaná számunkra ennek a rituálénak a jelentését.
A 17. versben a füstölgő kemence és a tüzes fáklya igencsak feltűnő jelenség. A kemence, vagy inkább tűzhely általában agyagból, cserépből készült és különböző méretű lehetett. Funkcióját tekintve kemence volt, amit általában sütésre használtak, akár az ételáldozatok esetében is (Lev 2,4). A fáklya világításra szolgált, de megjelenik katonai kontextusban is, ill. Isten ítéletének a kimondásakor (Zak 12,6). Ennek a kornak a mezopotámiai rituáléiban a szent fáklya és füstölő a rítusok, részben éjszakai tisztulási rítusok kezdetén használták. A tisztulást a fáklyának és a füstölőnek valami vagy valaki mentén/körül való mozgatással vitték végbe. Míg Mezopotámiában a tűzhely és a fáklya különböző isteneket jelképezett, itt ezek JHWH-t reprezentálják – talán megtisztítóként. Ez egy azon sokféle előfordulás közül, ahol az Úr ismert koncepciókat és motívumokat használ önmaga kijelentésére.
Összefoglalás
A Gen 15,6 versével való foglalkozást az teszi számunkra kiemelkedően fontossá, hogy az Újszövetségben Jakab is és Pál is idézi (Róm 4:1-5.22-24 és Jak 2:21-24):
Róm 4,1-5.22-24: Mit mondjunk tehát, mit ért el Ábrahám, a mi ősatyánk a saját erejéből? Ha ugyanis Ábrahám cselekedetekből igazult volna meg, akkor volna mivel dicsekednie, de nem Isten előtt. De mit mond az Írás? „Hitt Ábrahám Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul.” Aki fáradozik, annak a bért nem jutalomként számítják, hanem azért, mert tartoznak azzal. Aki pedig nem fáradozik, hanem hisz abban, aki megigazítja az istentelent, annak Isten a hitét számítja igazságul. … Ezért Isten ezt „be is számította neki igazságul”. De nem egyedül érte van megírva, hogy „beszámította neki igazságul”, hanem értünk is, akiknek majd beszámítja, mert hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézust, a mi Urunkat
Jak 2:21-24: Ábrahám, a mi atyánk nem cselekedetekből igazult-e meg, amikor fiát, Izsákot felajánlotta az oltáron? Látod tehát, hogy hite együttműködött cselekedeteivel, és cselekedeteiből lett teljessé a hite. Így teljesedett be az Írás, amely azt mondja: „Hitt Ábrahám Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul”, és „Isten barátjának neveztetett”. Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán a hit által.
Első pillantásra a két idézési mód mintha egymással szöges ellentétben lévő álláspontokat akarna alátámasztani: Jakab szerint Ábrahám a cselekedetein keresztül igazult meg, Pál a Róm 4,2-ben mintha kifejezetten tagadná ezt a lehetőséget. A két koncepcióval kapcsolatos indoklásként hadd idézzek itt a bibliatanulmanyok.hu oldalról, ami kiválóan összefoglalja az elsődleges érvelést:
… a Római levél 4. fejezetének közvetlen szövegkörnyezete azzal foglalkozik, hogy szükséges-e a megigazuláshoz a körülmetélés; vagyis zsidóvá kell-e lenni a pogányoknak ahhoz, hogy üdvözülhessenek (Róm 3:28-30). Pál rámutat, hogy Ábrahám hite, nem pedig a körülmetélés “cselekedete” volt a megigazulás alapja, mert Ábrahám már a körülmetélés előtt hitt, és a belső hite külső jeleként került sor a körülmetélésre (Róm 4:9-11). Viszont nem elég a megigazuláshoz maga a cselekedet (még a körülmetélés sem), mert csak azok igazulnak meg, akik »követik is a mi atyánk, Ábrahám hitének nyomdokait« (Róm 4:12).
Valóban annyira különbözne ez a megfogalmazás Jakabétól? A folytatásban Pál éppen azt a példát idézi Ábrahám hite bizonyítékaként, mint amire Jakab is utal (lásd Róm 4:17-21). Ábrahám hitte, hogy Isten képes feltámasztani Izsákot, mert »a holtakat megeleveníti, és azokat, amelyek nincsenek, előszólítja mint meglevőket« (Róm 4:17; vö. Zsid 11:17-19). Pál a megmentő hitre ezt a meghatározást adja: »teljesen elhitte, hogy amit ő ígért, meg is cselekedheti« (Róm 4:21). Összefoglalva tehát elmondhatjuk: a megmentő hit bízik abban, hogy Isten megtartja az ígéreteit, és engedelmesen rábízza magát a szavára. Ezek nem »a törvény cselekedetei«, hanem »a hit cselekedetei«, vagy ahogy Jakab fogalmaz: »Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és a cselekedetekből lett teljessé a hit« (Jak 2:22).
Sokan hangsúlyozzák a hit és a cselekedetek fontosságát, de még ez is elválasztja a kettőt, legalábbis egy bizonyos mértékig. Az igaz hit »a szeretet által munkálkodó hit« (Gal 5:6). A jótettek nem csupán külső jelei a hitünknek, hanem a képződményei. Ábrahámot a minden élő Teremtőjébe vetett hite késztette arra, hogy engedelmeskedjen Istennek, kész legyen feláldozni egyetlen fiát, Izsákot. Jakab szerint a hitet az engedelmesség teszi tökéletessé.
Úgy vélem, még egy további érv is nagy jelentőséggel bír számunkra az Ábrahám hitének és a keresztény hitnek az összekapcsolásában, ez pedig az, hogy Ábrahám hite nem ún. redemptív hit, vagyis Ábrahám a hitén keresztül nem szabadulást akar elérni. Számára JHWH nem a mózesi törvény értelmében szabadító, az általa Istennek bemutatott áldozat nem konkrétan a bűnöktől megszabadító és az Isten előtti igaz állapotot helyreállító áldozat, hanem az élet bizonyos nagy fordulópontjai előtt vagy után a JHWH jóakaratát elnyerni szándékozó “kapcsolattartó” áldozat, amivel elismeri, hogy létezik egy felette álló hatalom. Szüksége van ennek a felette álló hatalomnak a jóindulatára, mert JHWH valójában azzal “nem tett jót” mindennapi értelemben Abrámmal, amikor kihívta őt Ur-Kazdimból, a biztonságos városi és családi környezetből és teljesen idegen földre irányította.
A fentiekből egyenesen következik a kérdés, hogy akkor milyen is Abrám en 15,6-ban említett hite? Azt a választ adhatjuk, hogy a JHWH által konkrét helyzetben kimondottak tartalmának elfogadásáról van szó. Isten két fontos dolgot mond Abrámnak az 1-5. szakaszban, ami isteni határozatként hangzik el:
1.) Nem ő lesz az örökösöd, hanem az lesz az örökösöd, aki tőled fog származni. Tehát JHWH minden emberi kalkulációval és jogi megoldás hatálya alól kiveszi Abrám örökösödési ügyének a megoldását.
2.) Tekints föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni! Ennyi utódod lesz! Vagyis az előbbit Isten gyakorlatilag azzal az elhatározásával “fejeli meg”, hogy az öröklés témájának megoldása nem pusztán Abrámért és Sáráért van, hanem egy népnek a semmiből való létrehozása a cél.
Ez eddig rendben is lenne. De akkor ennek mi a kapcsolata a keresztény hittel? Itt figyelembe kell vennünk a fokozatos kijelentés elvét, mely szerint állítjuk, hogy a Bibliában (és természetesen Izráel és a kereszténység történetében) nem egyszerre lett egy adott időpontban minden, az ember üdvösségéhez szükséges dolog kijelentve. Teljesen nyilvánvaló, hogy emiatt Abrám/Ábrahám hite nem teljes értékű előkép a keresztény hit szempontjából: nem a tartalma, hanem a módja az elsődleges számunkra. Ilyen értelemben kell azt mondanunk, hogy az első keresztények (és a rákövetkező generációk is) elsősorban, első hallásra nem abban hittek, hogy Krisztus a megígért Megváltó, hanem azt az apostoli igehirdetést, bizonyságételt vették valóságosnak, aminek az volt a tartalma, hogy Jézus a Messiás/Krisztus. Így állíthatja Pál, hogy »A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által« (Róm 10,17).
Vagyis számunkra nem Abrám hitének a tartalma a mérvadó, mivel a kereszténység központi üzenetét nem az öröklés módjával és a kereszténység múltbeli, jelenbeli és jövőbeli létszámával kapcsolatos isteni kijelentés képezi, hanem Jézus Krisztus személye és műve. A hit módja szempontjából Abrám valóságosnak tartotta az Isten által neki a fenti témákban adott konkrét kijelentést olyannyira, hogy Isten ebben a témában igaz voltot tulajdonított Abrámnak, és ezt azonnal meg is erősítette, ratifikálta az egyoldalú ígéret formájában Abrámnak ajánlott szerződést. Mindent összevetve tehát számunkra az igehirdetés kijelentéseiben való hit lehet mérvadó, amennyiben az a Krisztust hirdeti számunkra.
Ajánlott irodalom: John Stott, Hiszek az igehirdetésben, Harmat Kiadó 2006.
[1] Fontos a bibliai névhasználat következetes alkalmazása, mert Isten csak a 17. részben ad majd Abrámnak új nevet.
[2] New American Standard Bible
[3] „believed in the LORD”
[4] חשׁב; Wilhelm Gesenius, Hebräisches und Aramäisches Handwörterbuch über das Alte Testament; Spinger Verlag, 1962.; 265-266. / F. Brown, S. Driver, C. Briggs, The Brown-Driver-Briggs Hebrew and English Lexikon; Hendrickson Publishers Marketing, 2014. (Reprinted from 1906 edition); 362-363.
[5] Az ÚRK ezt úgy jeleníti meg, hogy „és ezért igaznak fogadta el őt [ti. Abrámot]”
[6] R. W. L. Moberly, Abram’s Righteousness (Genesis XV 6), in Studies in the Pentateuch, ed. J. Emerton (VTSup 41, Leiden: Brill, 1990), 123–24.
BIBLICA THEOLOGIA 
Vélemény, hozzászólás?