PRÓFÉTASÁG

„Prófétának” nevezzük azokat a csoportokat vagy egyéneket, akik különféle módokon közvetítenek Isten és az emberek között. A „próféta” az ógörög nyelvből származó jövevényszó (prófétész), ahol az Isten nevében beszélő személyt jelenti. A héber nabí (az akkád nabúm = „hívni”, „nevezni” igéből eredően) ezzel szemben elsődlegesen passzív alakban az Isten által „elhívottat” jelenti.

Az Ószövetségben a „próféta” (a legkorábbi időktől kezdve női próféták is léteztek) szó gyűjtőfogalom, amelybe a kifejezőbb „látó”, „látomást látó” vagy „Isten embere” fogalom olvadt bele. Az álom mellett a szó és a vízió is a kijelentés forrásának számít részben az eksztázis állapotában kapva, kezdetben – mint általában az egész ókori Keleten – technikai eszközök segítségével kapott orákulumként (ezzel szemben ld. Dtn 18,10-15). Az Isten és az emberek közti közvetítés a prófétáktól vagy Istentől indulhat ki; az előbbi történhet megkérdezés és kérés útján (induktív prófécia), de történhet kéretlen isteni megbízás, elrendelés (intuitív prófétaság) útján is.

Fenomenológiai értelemben mindenek előtt csoportokat és egyéneket kell megkülönböztetnünk. A bizonyíthatóan legrégebbi prófétacsoportra (Kr.e. 1000 körül) jellemző volt a zene és az eksztázis (Isten Lelkének a hatásaként), és kifejezetten vitatott is volt (1Sám 10,5-14; 19,18-24). Két évszázaddal később már bizonyítottan léteznek udvari prófétai csoportok, akiknek a királyt afelől kellett biztosítaniuk, hogy a tervei összhangban vannak Isten akaratával (1Kir 22). Nagyjából ugyanebben az időben próféták a családjukkal együtt kolostorszerű közösségekben is éltek és „atyjuktól”, Illéstől oktatásban is részesültek (2Kir 2,10.13). A korai „látók” mellett, mint Bálám és Sámuel, a legrégebbi egyéni próféták is – Gád és Nátán – Dávid környezetéhez tartoztak. A későbbi egyéni próféták sohasem tartoztak az udvarhoz. Lakóhelyükön keresték fel őket, hogy magán (betegség stb.) és közösségi (szárazság, ellenséges támadás stb.) vészhelyzetekben az ő közbenjárásukra elérjék Istennél a helyzet megváltozását. Nemzeti szükséghelyzetekben a közbejárás böjtöléses istentiszteleti környezetben történt (a „prófétai liturgiák” a próféták Izráelért való közbenjáró imáját összekapcsolják Isten válaszával).

A legrégebbi prófétáktól mindenek előtt a királlyal szembeni beszédek hagyományozódtak. Alapvetően háromféle konfliktus létezett. Egyrészt a próféták az ellen léptek fel, hogy azok a háborúk, amelyekben a korai Izráel Isten segítségét kérte a támadók ellen és megkapta Isten segítségét, ne egy autonóm állam hatalmi eszközévé váljanak (1Sám 15; 2Sám 24). Másrészt a próféták az ellen védekeztek, hogy a király az állam képviselőjeként ne álljon a jogon felül (1Sám 12; 1Kir 21). Harmadrészt a próféták igényt tartottak arra, hogy a királyokat JHWH akaratának megfelelően elhívhassák, de JHWH akaratával szembeni hűtlenség esetén Isten nevében visszahívhassák (pl. 1Sám 15; 1Kir 14). Isten követeiként Isten nevében királyokat ítéltek el mindhárom területen, és Isten kemény büntetését mondták ki felettük, ami akár a halálos ítéletig is terjedhetett.

Amennyiben a korai próféták a hagyomány őrzőiként fogták fel magukat az emancipálódni kívánó királysággal szemben, akkor a Kr.e. VIII. század „klasszikus” prófétái (Ámósztól kezdve) már lényegesen átfogóbb funkciót töltöttek be. Magukat, mint az egész Isten népéhez küldött személyekként fogták fel, mivel arra (ti. a népre) szélsőséges bűnök voltak jellemzők. Hóseásnak legkisebb gyermekét „többé már nem az én népem”-nek kellett elneveznie (Hós 1,9;), Ámósznak pedig meg kellett azt tanulnia, hogy „eljött az én népem, Izráel vége” (Ám 8,2). Csak ritkán voltak képesek megmutatni a katasztrófából kivezető utat, leginkább Izráellel, ill. Júdával konfrontálódtak bukásukban, amit Isten vitt végbe eszközül használva az asszírokat vagy a babiloniakat.

Ilyen körülmények között a prófétai lét nehéz teherré vált. Ámósz kényszer hatására került a próféták közé (Ám 3,8; 7,14k). Az ő látomásai azt írják le, hogy amilyen sokáig csak lehetett, ellenállt Isten ítéletének (Ám 7,1-8; 8,1k). Jeremiás hiába kívánta, hogy Isten felmondja, megszüntesse prófétai szolgálatát, ami számára elszigeteltséget, kigúnyolást, és üldöztetést hozott (Jer 20,7.9). Az ő szenvedéseiről szóló elbeszélések (Jer 36-45) azt bizonyítják, hogy ez nem valamiféle szerencsétlen véletlen volt, hanem Istennek a hűtlen népe miatti szenvedésében való részvétel.

Amikor a próféták felemlítik azokat a bűnöket, amelyek Izráel bukásához fognak vezetni, feltűnő módon különböző hangsúlyokat helyeznek el. Ezekben közös, a hatalmas(kodó) földtulajdonosok jogtalanságának hangsúlyozása, akik az adósjog adta kereteket jócskán átlépve gazdagodnak meg (Ám 2,6; Mi 2,1-11; Ézs 5,8), vagy a papok ellenszegüléséé (Hós 4,4-8), hogy ezeket a bűnöket nem egyéni bűnökként értékelték, amiket csak a bűnösök megbüntetésével lehetett volna jóvátenni, és mindez az Isten által adott rend összeomlásának a bizonyítéka volt, amit ők (ti. a próféták) a „jog és igazság” (pl. Ám 5,7.24; 6,12; Ézs 1,21.26; 5,7) vagy az „Isten ismerete” (Hós 4,6; 6,6) fogalmával írtak körül. Ilyen körülmények között az istentisztelet már csak arra szolgált, hogy a bűnös embereket megnyugtassa és számukra a jó lelkiismeretet biztosítson a következő gonosz tettekhez (Ám 4,4k; 5,21-24; Ézs 1,10-17; Jer 7 stb.). Az a meggyőződés is közös volt a próféták esetében, hogy Izráelt JHWH a vele kapcsolatos tapasztalatai alapján sokkal keményebb mércék alapján fogja elszámoltatni, mint más népeket (Ám 1-2; 3,2).

A prófétákat emiatt a kemény üzenet miatt kortársaik nagy többsége elutasította. Erre való reakcióként a próféták beszédét követőik módszeresen összegyűjtötték és költő formában versbe foglalták, hogy igazságukat bizonyítsák. Az ellenséges „üdvpróféták” szavait, akik lényegében csak Isten hűségéről beszéltek, nem hagyományozták, hanem csak a velük való polémiából (ld. Jeremiás és Ezékiel) ismerjük. Amikor Jeruzsálemet Kr.e. 587-ben lerombolták és a megmaradt júdai állam elbukott, ez az írásban hagyományozott üzenet igaznak bizonyult. Ekkor már széles körben ismerték és prófétai magyarázatokkal ellátva azokat az újabb időkre aktualizálták. Bár időnként újabb próféták is előléptek, de a prófétaság leginkább a hagyományozott prófétai szövegek magyarázatát jelentette. Egyre többször festették szóban az emberek lelki szemei elé a bűnbánatot és megtérést kívánó Isten emberei azt az üdvösséget, ami eddig Izráel bűne miatt hatástalan maradt. Izráel üdvösségét szigorúan teocentrikusan tetemek újbóli felélesztéseként (Ez 37), ill. mint az ember „új szívvel” és „új lélekkel” való újbóli megteremtéseként szemlélték, akinek a hűségéről maga Isten gondoskodik (Jer 31,31-34; Ez 36). Az ÓSz késői idöszakában a prófétaság kanonizálásáig (Kr.e. 200 körül) a prófétai szövegeket egyre gyakrabban vonatkoztatták kereszthivatkozásokkal egymásra, hogy a sokféle beszéd mögött kimutassák Isten egyetlen akaratát.

Az ÚSz-ben mindenek előtt Keresztelő János ítéletes igehirdetései miatt számít végidei prófétának (Mk 11,32; Jn 1,21.25). Sokan magát Jézust is prófétának tartották (pl. Mk 6,14; 8,27-30). Az őskeresztény gyülekezetekben is voltak próféták, akik eszkatologikus titkokról beszéltek (1Kor 13,2; 14,2). A beszédüket „meg kellett ítélni” (12,10; 14,29) és „értelmezni” kellett (2,13). Bár Pál ezt az ajándékot nagyon nagyra becsülte, de sürgette, hogy a próféták ilyen irányú tevékenysége a gyülekezet építését szolgálja (14,1.6.20-33).