Pál apostolnál megtalálható az embernek szellemre, lélekre és testre való felosztása (nem felbontása!). Ezt nevezzük a bibliai antropológiában trichotómiának, vagy hármas felosztásnak. A bibliai antropológia egyébként alapvetően dichotomikus, azaz mind az ószövetségi, mind az újszövetségi zsidó gondolkodás az ember lényével kapcsolatban két “részt”, testet és lelket különböztet meg. Úgy tűnik, hogy Pál az igehirdetése során a hellenikus gondolkodású hallgatóság szempontjából hatékonyabbnak látja a trichotomikus antropológiai modell alkalmazását, átveszi és alkalmazza azt, de nem szorítja ki, hanem inkább tovább finomítja a zsidó dichotómiát. Az alábbiakban a trichotómia eredetéről szeretnék rövid összefoglalást adni Olvasóinknak.
Az emberről való gondolkodás a görög filozófiában a boldogság témájából indul ki (Mi is van a hegyi beszéd elején – mellesleg?) Ha azt feltételezzük, hogy valaki szerencsés, akkor úgy gondoljuk, hogy ezzel a személlyel többé vagy kevésbé a véletlennek köszönhetően jó dolgok történnek. Ezt nevezzük sorsszerű boldogságnak. Ha azt feltételezzük, hogy valaki boldognak érzi magát, akkor úgy véljük, hogy ez a személy a boldog elégedettség állapotában van. Ez az érzés a legmagasabb értelemben vett boldogság. Ha azt gondoljuk, hogy egy adott személynek boldog élete van, akkor ez alatt azt értjük, hogy az illető sikeres, életet él. Ez a sikeres élet értelmében vett boldogság. Az ebben a harmadik értelemben vett boldogságnak valószínűleg előfeltétele az első értelemben vett szerencse, de időnként a második értelemben vett boldogtalanság is felmerül benne. Mit is jelent pontosan a boldogság ebben a harmadik értelemben?
Az ókori Görögországban a jó, áldott és kívánatos élet élését eudaimóniának nevezték (szó szerint: „jó démonnal rendelkezni”). Hogy minden ember erre vágyik, és hogy ez lenne a legfőbb cél, ebben minden ember egyetért, írja Arisztotelész (Kr.e. 384–322). Ez annyit jelent, hogy a boldogság végcélnak számít. Önmagáért követjük, hajtjuk a boldogságot, és nem azért, hogy a segítségével valami mást érjünk el, mint pl. azzal, hogy több pénzt akarunk keresni, hogy azon ételt és ruhát vehessünk. Tehát a boldogságra nem mint egy távolabbi célhoz segítő eszközre törekszünk, hanem önmagáért vágyunk rá. Ebben minden ember egyetért. Viszont a boldogság értelmezésében különbözünk. Mi is pontosan az eudaimónia?
Az egyik, az ókorban általánosnak mondható válasz szerint a boldog életre a gazdagság, a dicsőség és az egészség jellemző. Az ilyen felfogás viszont nemigen lehet találó, mert az olyan ember, aki a felsoroltakkal rendelkezik is, még élhet boldogtalan életet. Egy gazdag, nagyrabecsült és egészséges királynő, aki bár gazdag, mégis kényszerképzetek kínoznak azzal kapcsolatban, hogy túl kevés pénzzel rendelkezik, és ezért boldogtalan lesz. Ezt erősíti meg a még ma is használatos közmondás is, mely szerint a pénz nem boldogít. Ez még mindig nem jelenti azt, hogy az anyagi dolgok nem szükségesek, de azt világosan mutatja, hogy azok a boldogsághoz még nem elegendőek[1]. Másrészt az is megtörténhet, hogy egy ember életét, aki szegény, megvetett és beteg, boldognak mondjuk – egy fajta szerencse fia, aki az első és második típusú boldogságból annyit mondhat magáénak, hogy nehezen vitathatjuk el tőle a boldog életet. Viszont bárhogy is akarnánk ezt megválaszolni, a tekintetünk mindig a külsőségekre tapad. Az ókori filozófusok szerint ez viszont hiba. Az ő szemléletmódjuk szerint a boldog élet az egyéni tökéletesség és rátermettség birtoklásában rejlik, vagyis az aretében. Ez alatt a fogalom alatt az erényeket értjük, vagyis a boldog élethez szükséges képességeket és jellembeli tulajdonságokat. Ezzel a boldog életre irányuló kérdés az emberi rátermettségre irányuló kérdéssé válik: Mi az areté?
Lelkiismeret-etika
Szókratész (Kr.e. 470–399 körül), ahogy Platón a párbeszédekben bemutatja, annak érdekében fáradozik, hogy a hagyomány, a siker és a gazdagság alapján orientálódó boldogság-felfogást elutasítsa. Ennek során először azzal foglalkozik, hogy fiatal beszélgető partnerei számára a kérdés fontosságát megvilágítsa. Szókratész ezt kérdezi: Milyen az a rátermettség, amiről mindenhol és állandóan beszélnek? A beszélgető partnerei a következőképpen válaszolnak: Az a rátermett, aki a háborúban bátran harcol. Vagy: az a rátermett, aki hatalommal bír. Ezzel persze nem válaszolják meg a Szókratész által feltett kérdést, hanem lényegében tudatlanságukat hozzák napvilágra. A kérdés nem úgy hangzott, hogy milyen magatartás lehet a rátermett, erényes cselekedet vagy tulajdonság legjobb példája, hanem mi maga a rátermettség, erényesség. Szókratész nem példát keres, hanem az erényesség lényegét akarja megismerni, vagy – ahogy másként mondhatnánk – az »erény« fogalmának az elemzését.
Átfogalmazva az egyik fenti javaslatot, melyet Polos a Gorgias c. dialógusban és amit Trasymachos a Politeiaban véleményként elővezet, hogy az erényesség pontosan és csakis abban áll, hogy mindig az erősebbek kell lenni és hatalommal kell rendelkezni. Ez a szemlélet ellentmond Szókratésznek. Aki a hatalmával visszaél, azt nem nevezhetjük sem erényesnek, sem boldognak. Sokkal inkább az az erényes, aki igazságos. Itt az igazságosság alatt nem az erősebb jogát kell érteni, hanem a jó cselekvésére való belső beállítódást.
Az így jellemezhető álláspontot nevezhetjük »lelkiismeret-etikának«. Miközben Szókratész láthatólag nem rendelkezik az igazságosság pontos fogalmával, és olyan daimonionról beszél, amely számára belső hangként mutatja az utat, addig Platón az igazságosság pontos fogalmát keresi.
A Politeia cím, amit általában „Az állam” címmel fordítanak, az állam igazságos jellegére utal. Platón igyekszik nagy távolságokat megtenni éppen az igazságos állam meghatározásában. Mindenesetre párhuzamot von az emberi lélek igazságosságával von párhuzamot. Az ideális állam egyrészt a polgárok három osztályából áll: (1) a parasztok, kézművesek és kereskedők osztálya, akik az anyagi jólét megtermeléséért és elosztásáért felelnek; (2) az őrök osztálya, akik az anyagi jólétet és a polgárok szabadságát védelmezik; (3) a királyok osztálya, akik az államot kormányozzák. Másrészt az emberi lélek is – a fentiekhez hasonlóan – három részből áll: a kívánó-vágyakozó rész, egy tettrekész és egy racionális részből. Ahogy az igazságos államban a három osztály minden egyes polgára megteszi a kötelességét, úgy az igazságos lélekben is mind a három lélekrész megteszi a magáét. Az igazságosság éppen ennek a három lélekrésznek a harmonikus együttműködéséből ered, melynek során a királyoknak az államban való feladata, ill. a lélek racionális része döntő jelentőségű, mivel ők irányítják az államot, ill. a lelket. A királyok az államot az igazságosság alapelvei alapján irányítják. Ebbe tartozik a megfontoltság, a mértékletesség és a bátorság. Ezen alapelvek mögött egyetlen idea áll, a jó ideája. Az igazságossághoz az ebbe az ideába való belátás, betekintés áll. Ez a betekintés adja meg az ember számára lelke racionális részének az elérését. A jó ideáját felismerő ember tenni is fogja a jót. Ekkor lelke a harmónia és egészség állapotában van. Ezzel szemben az igazságtalan lélek diszharmóniában és betegségben van. Aki igazságtalanságot tesz, az saját magának okoz kárt. Ezzel szemben az igazságos ember »az önmaga felé tanúsított renddel és barátságossággal uralkodik önmagán és úgy hangolja össze a lélekrészeket [a racionálist, a vágyakozót és a tettrekészt], mint a líra vezérhúrjait […] mindezt összekapcsolja és így a sokból valódi egység, higgadtság és harmónia lesz« (443c). Az ember, aki így él, boldog életet élhet[2].
Sajnálatos módon a trichotómia alkalmazása – eredetének nem ismerete és a teológiában való hibás alkalmazása miatt – az utóbbi harminc év során a keresztény szószékeken inkább egy fajta “harci ideget” propagál, és ezzel fölöslegesen gerjeszt pszichés feszültséget a hallgatóságban. Ezzel szemben elmondhatjuk és a páli szövegek olvasásakor (és főleg prédikálásakor) szemünk előtt kell tartanunk, hogy Pál nem a lélekrészek egymással szembeni harcát tekinti végső (ideális vagy éppen rezignáltan tudomásul veendő) állapotnak, hanem a lélekrészek végső harmóniájának a helyreállítása érdekében hangsúlyozza ezt a test és lélek közti küzdelmet. A mély, közép és magas húrok (test, lélek és szellem) harmóniájának a helyreállása számára csakis és kizárólag az Istennel a Krisztuson keresztüli megbékélés útján lehetséges, és bizonyos értelemben egy fajta – a lábjegyzet 2. pontjában leírt – sztoikus önuralmat is lényegesnek és célszerűnek tart.
[1] Szükségszerű egy x feltétel y dolog meglétéhez akkor, ha nem lehetséges, hogy y létezzen x megléte nélkül. Az y dolog meglétéhez elégséges x feltétel akkor, ha nem lehetséges, hogy x y nélkül létezzen.
[2] A lelkiismeret-etika érdekes továbbfejlesztését a sztoikusok végezték el. Ők az önuralmat még pszichologikusabban értelmezik. Ezért vált közmondásszerűvé a „sztoikus nyugalom” kifejezés. Ha pontosak akarunk lenni, akkor ez az indulatoktól való mentességet takarja, ahol az indulatok a reflektálatlan érzelmi kitöréseket jelentik. A szükségtelen félelem vagy a luxus iránti sóvárgás például céltalan és értelmetlen kicsapongásnak számít. A sztoikus tanítás alapján az erényesség az aszkézisben rejlik, ami az értelmetlen kicsapongásoktól való elfordulást és a lényegesre való koncentrációt jelenti. A sztoikus Epiktetosz ezt a következőképpen fogalmazza meg: »Ne vágyakozz arra, hogy ami történik, az úgy történjék, ahogy azt te kívánod, hanem kívánd azt, hogy úgy történjék, ahogy történik, és az életed derűsen fog áramlani.« (Meg kell jegyeznünk, hogy ez főleg azokra a dolgokra vonatkozik, amiket az ember nem tud megváltoztatni.)
BIBLICA THEOLOGIA 
Vélemény, hozzászólás?