A BIBLIAI SZÖVEGKRITIKA ELVEI (2. rész)

A szövegkritika vagy szövegkritikai módszer (ógörög: κρινω krinó = megkülönböztetni, kiválogatni, kiszűrni) olyan módszer, melynek segítségével feltárhatók és kiszűrhetők a hagyományozott szövegek keletkezését és hagyományozását befolyásoló tényezők. Ezt a módszert akkor alkalmazzák, amikor egy adott szöveg esetében több különböző változat is fellelhető (= szövegvariáns). Így a módszer célja, hogy segítségével a kéziratok és az első nyomások alapján egy kanonikus szövegváltozatot (= szövegkiadás) lehessen (re)konstruálni. Ez a módszer a szerkesztésfilológia eszköze, ami szintén csak az irodalomtudomány egyik részterülete. A szerkesztés célja általában egy kritikai kiadás létrehozása, amely egyszerre olvasható, illetve jelöli a változtatásokat és a szövegre vonatkozó azon döntéseket is, melyeket a kiadó hozott meg. A szövegkritika nem a szöveg magyarázatát dolgozza ki, hanem azt a szöveganyagot hozza létre, amelyet aztán az exegézis vagy a szövegértelmezés során tartalmi elemzésnek vetnek alá.

A szövegkritika módszere

ALAPOK

Mindenféle szövegkritika kezdetén a szövegtanúk keresése áll, vagyis az adott szöveg kéziratai vagy nyomtatott kiadásai utáni kutatás. Ennek a feladatnak a teljesítése napjainkban lényeges könnyebb, mint a könyvnyomtatás kezdeti időszakában, mivel a legtöbb könyvtár a kéziratállományát már katalogizálta, sokat közülük mikrofilmen vagy fényképen dokumentált és scanelt formában tárol. Tehát a szövegkritikusnak manapság tehát nem kell a világot körbe utaznia azért, hogy minden egyes könyvtárat egyenként átkutasson, hogy szövegtanúkat találjon és egyenként kézzel leírjon. A szövegkritika eredményei legnagyobb mértékben a fellelhető szövegtanúk mennyiségétől, minőségétől és teljességétől függ.

A szövegkritika alapja a kolláció, azaz az adott szöveget tartalmazó fellelt kéziratok és nyomtatott változatok összehasonlítása. A szövegeket kronologikusan szortírozzák (amennyiben ez lehetséges), aztán pedig szóról szóra, mondatról mondatra összehasonlítják őket. Első lépésként ebből rekonstruálják a szöveg archetípusát vagy őstípusát, vagyis azt a szöveget, amely az összes fennmaradt szövegtanú közös alapját képez(het)te. Ez normális esetben nem egyezik meg a szerző eredeti szövegével, hanem az eredeti szöveghez képest hibákat vagy változtatásokat tartalmaz, melyeket a második lépésben a lehetőségekhez mérten felkutatnak és kiszűrnek.

ELJÁRÁS

A.) Az első lépés négy szakaszban zajlik le

1. Heurisztika: Összegyűjtik lehetőség szerint az összes fennmaradt szövegtanút. Töredékeket és feltételezhető korai leiratokat is és szekunder tanúkat is begyűjtenek, vagyis későbbi szerzők szövegeiben az adott szövegből fellelhető idézeteket is. A fordítások is másodlagos tanúnak számítanak, mivel a fordító fordításának a szöveghűsége alapján – még ha közvetlenül is – következtetni lehet a fordítás alapjául szolgáló szövegre. A másodlagos szövegtanúkat néha, az elsődleges szövegtanúktól megkülönböztetendő, tesztimóniumoknak szokták nevezni.

2. Kolláció: A rendelkezésre álló szövegtanúkat összehasonlítják egymással és megállapítják a variánsokat vagy más néven olvasatokat.

3. Recenzió: A variánsokat elemzik, különös tekintettel a keletkezés körülményeire. Ennek során, amennyire lehetséges, felállítanak egy leszármazási fát (stemma), amely arról nyújt információt, hogy mely kézirat melyikből keletkezett. A stemma tartalmazza a fel nem tárt, tehát a fent nem maradt köztes szövegállapotokat is, amelyeket hüparchetípusoknak neveznek. Azok a szövegtanúk, amelyek csak más fennmaradt szövegtanúk leiratai, a további vizsgálatokból kizárhatóak, vagyis eliminálhatóak. Amennyiben a kontamináció alapján (a leirat során keletkező hibák a szövegtanúkban tarka keverékben jelennek meg és ezek alapján nem lehet a szövegtanúk közti rokonsági kapcsolatokat feltárni) semmilyen leszármazási fát nem lehet kinyomozni, akkor nyitott hagyományozásról beszélünk. Ebben az esetben minden szövegtanú újra ugyanolyan súlyú lesz, és nem lehetséges az elimináció.

Tipikus módon az alábbi korruptumokat, szövegromlás-típusokat fedeztek fel:

• leirati tévesztések:
  • dittográfia: kettőzött mondatok, sorok, szavak és betűk;
  • haplográfia: kihagyott mondatok, sorok, szavak és betűk, különösen akkor, amikor mondatok, szavak vagy frázisok szó szerint vagy majdnem szó szerint ismétlődnek;
  • a hasonló formájú vagy kiejtésű betűk összecserélése (az ilyen hibákból gyakran lehet az adott szöveg datálására következtetni, mivel az idők folyamán különböző írásmódok és kiejtések voltak használatban;
  • írási és helyesírási hibák.
• egy nehéz szöveget egyszerűsítettek;
• egy rövid szöveget kiegészítettek;
• egy szokatlan szöveget a szokásokhoz igazítottak.

4. Examináció (felülvizsgálat): Az olvasatok minőségét nyelvezet, stílus és zártság szempontjából értékelik. Ez alapján jön létre az archetípus. Ennek a során gyakori érvelési minták a következők:

• az eredetibb olvasat az, amelyik legmegfelelőbben magyarázza a többi olvasat létrejöttét (ezt az elvet a biológiában egy élőlény filogenezisének a kinyomozásához hasonlíthatjuk leginkább);
• érvényes a lectio difficilior elve, ami azt jelenti, hogy a nehezebb olvasat valószínűleg a legrégebbi is – ez az elv azon a feltételezésen nyugszik, hogy egy szöveg a leírásakor inkább egyszerűbben és egyenletesebben, mintsem bonyolultabban és érthetetlenebb módon adnak vissza, vagyis a komplikált mondatokat leegyszerűsítik, a régies szavakat, szóalakokat és megfogalmazásokat modernebbekkel helyettesítik; szövegromlás esetén egy már érthetetlen és nyilvánvalóan értelmetlen szöveget egy könnyebben érthetőre változtatnak. Ekkor fennáll annak a veszélye, hogy ennek az elvnek a inflektív alkalmazásával az adott szöveget művi módon bonyolultabbá tesznek. Ezen felül problematikus, ha egyenesen nem értelmetlen a lectio difficilior alkalmazása olyan szövegek esetében, amelyek már önmagukban sem képviselnek magas irodalmi igényességet.
• Minél régebbi egy szövegtanú, valószínűleg annál kevesebb leirati hibát fog tartalmazni. Ennek során figyelembe kell venni, hogy a fiatalabb leiratoknak lehettek akár nagyon régi és nagy értékű előmintái, és fordítva: nagyon régi kéziratok is lehetnek csekély értékűek, ha azt egy gyenge képességű másoló készítette.

B.) Második lépés

Amikor a fenti módon lenyomozott szöveg hibásnak tekinthető, akkor következik a második lépés, amelyben a szerző eredeti szövegét divinációval (körültekintő és megalapozott feltevésekkel) állítják helyre. Ezt nevezik emendációnak. Ebben az esetben is a kiadó a történeti környezet, a szerző és kora szóhasználata, a szerkesztendő szöveg belső szerkezete, illetve az irodalmi környezetbe való beágyazottsága alapján ítél (intertextuális viszonyok). Ebben két eszköz áll a tudósok rendelkezésére:

• konjektúra: A kiadó az archetípus szövegét egy másik, sehol nem hagyományozott szöveggel helyettesíti. Gyakran, de nem minden esetben a konjektúra írásképében hasonlít a hagyományozott szöveghez, ráadásul olyannyira, hogy könnyen adódhat a lehetséges elírási folyamatra vonatkozó elfogadható hipotézis is. A konjektúrák a bizonyosság teljesen különböző fokozatait mutathatják, az erősen spekulatív ajánlástól kezdve, amely inkább arra szolgál, hogy a figyelmet egy problematikus helyre terelje (“diagnosztikus konjektúra”), egészen a nyilvánvaló és minden kétséget nélkülöző helyesbítésig, az ún. coniectura palmaris (“kézenfekvő konjektúra”; palma = tenyér).
• athetézis: A kiadó kiválasztja azt a szöveget, amelyet későbbi betoldásnak tart és így nem tartozott a szerző eredeti szövegéhez. Ezt a szöveget szögletes zárójelek között tünteti fel. Gyakran a szerző széljegyzeteiről, magyarázatairól vagy kommentárjairól van szó, amelyeket egy későbbi leíró a szöveg részének tekint.

Fordítva is történhet, vagyis a kiadó lehet azon a véleményen, hogy az eredeti szöveg kiesett: a kéziratokban néha vannak rések a hordozó anyagon, vagy az oldal részei megsemmisültek, leszakadtak, egyes betűk vagy szavak felül lettek írva, elmosódtak vagy már nem olvashatóak. A kiegészített szavakat vagy betűket kapcsos zárójelbe teszik, a nagyobb hiányokat csillaggal jelölik meg. A nagyobb szöveghiányokat csak nagyon ritkán helyettesítik megfelelőnek talált szövegekkel. A nagyobb hiányok esetében összefoglalót adhat arról, hogy az elveszett szövegrészben feltételezhetően miről is lehetett szó.

EREDMÉNY

A szövegkritikai módszer eredményét annak a megalapozott feltételezése képezi, hogy a szerző milyen szöveget írhatott le. Bár a tudományos kiadás központi magját a rekonstruált szöveg adja, de döntő jelentőséggel bír a szövegkritikai apparátus, melyet leginkábba szöveg lábjegyzetében találhatunk és a egyes szövegtanúk divergenciáit dokumentálja. Ezzel az olvasó egyrészt követheti a kiadó eljárásmódját, másrészt a szöveg rekonstrukciójával kapcsolatosan saját elgondolásait is felállíthatja, ha pl. a különböző olvasatok különböző értelmezési irányokat eredményezhetnek. Végülis nem létezhet a szöveg vitathatatlan rekonstrukciója abban az esetben, ha a szövegnek egynél több hagyományozott változata létezik.

A szövegkritikai apparátusnak két lehetséges formája van:

Negatív apparátus: az apparátus csak a megalapozott szövegtől eltérő szövegtanúkat, olvasatokat tünteti fel.

Pozitív apparátus: Itt megtalálható az összes olvasat, azok is, amelyeket a megalapozott szöveg létrehozásához kiválasztottak.

Jelek, amelyek a szövegben feltűnhetnek:

†…† (crux critica, vagy crux desperationis): A szöveg annyira romlott, hogy többé már nem megfejthető, talán mert a szerző túl érthetetlenül írt, törlődött, vagy a hordozó anyag sérült. A három pont azt mutatja, hogy a kiadó nem tudott arra vonatkozólag semmilyen közlést vagy feltételezést megadni, hogy mi is állhatott eredetileg azon a helyen.

†szöveg†: Minden szövegtanúban egy és ugynazon szöveg hagyományozódott, viszont az nem ad semmilyen szintaktikai vagy szemantikai értelmet, és az eddig javasolt konjektúrák egyike sem rendelkezik a kiadó szerint elégséges valószínűséggel.

<szöveg>: A kiadó ezen a ponton a szöveget olyan szöveggel egészíti ki, amely egyetlen szövegtanú sem igazol. A javaslat nem feltétlenül a kiadótól származik, hanem egy másik filológus által terjesztett hipotézis is lehet.

[szöveg]: A kiadó az így zárójelezett szöveget, amely sok vagy akár az összes szövegtanúban megjelenik, nem tartja eredetinek.

A különböző szövegtípusok szövegkritikája

A szövegkritika alapjai mindenféle szövegre érvényesek. A különböző jellegű szövegekhez különböző problémahalmazok járulnak, melyek részben különböző módszereket vagy hangsúlyokat igényelnek.

A KLASSZIKUS ÓKOR SZÖVEGEI

Az egyes ókori szövegek kiadásához gyakran csak kevés szövegtanú áll rendelkezésünkre, melyek ráadásul sokkal későbbiek, mint az eredeti szöveg. A szövegtanúkkal legjobban ellátott mű Homérosz Iljásza, mely mintegy 700 szövegtanúval rendelkezik. Ebben az esetben a kolláció áttekinthető feladatot jelent. Mindenesetre az emendáció fontos szereppel bír, mivel gyakran nem indulhatunk ki abból, hogy a szöveg eredeti alakja a kevés variáns bármelyikében megőrződött volna.

A HÉBER BIBLIA

A héber Biblia masszoréta szövegként sok középkori kéziratban maradt fenn a masszoréták jóvoltából igen pontos állapotban hagyományozott szövegként, amelynek a megléte a Kr.e. 1. században a Masszadában, Vadi Murabb’atban és Nahal Heverben talált “protomasszoréta” szövegtöredékek alapján gyakorlatilag is biztosra vehető. További héber szövegtanúnak számítanak a szamaritánus Tóra vagy szamaritánus Pentateuchos és bibliai könyvek Qumránban talált kéziratai, melyek azonban, a nagy Ézsaiás-tekercset is ide számítva, csak töredékesen maradtak fenn.

Míg a legtöbb szövegkritikus megítélése szerint a masszoréta szöveg megközelíti a Tóra legősibb, vagyis eredeti szövegét, más könyvek esetében, mint például a Sámuel vagy Jeremiás könyve, ez nem feltételezhető. A késői nem masszorétikus héber szöveghagyományokat tekintve ebben az esetben az ókori fordítások – mindenekelőtt a görög Septuaginta és annak származtatott fordításai, pl.: a Vetus Latina – bírnak kiemelkedő jelentőséggel a szövegkritika számára. Időközben kétségtelenné vált, hogy közülük sok, az ezeket a változatokat tanúsító variáns héber forrásváltozatokra vezethető vissza, mivel néhány qumráni kézirat, mint például a 4QSam^a vagy a 4QJer^b, olyan héber olvasatra utal, melyek eltérnek a masszoréta szövegtől, viszont megfelelnek a Septuaginta eddig csak feltételezett héber előiratának.

Természetszerűleg nagy bizonytalanságok jelennek meg akkor, amikor az eredeti nyelvű szöveget a fordítás során javítják. Emiatt a héber nyelvű Ószövetség szövege esetében a legtöbb kritikai kiadás, mint pl. a Biblia Hebraica Stuttgartensia vagy a Biblia Hebraica Quinta, diplomatikusan a masszoréta szöveget adja közre és esetlegesen az apparátusban utalnak a variánsokra.

AZ ÚJSZÖVETSÉG

Az Újszövetség a nagy számú szövegtanú miatt a szövegkritika számára különlegességet jelent. Több mint 5000 görög nyelvű szövegtanú létezik, több mint 10000 latin kézirat és további 10000 más nyelvű fordítás. Ehhez járul még számtalan újszövetségi idézet más kéziratokban. Az újszövetségi kéziratok előállításához gyakran több eredeti dokumentumot is használtak, tehát egy-egy kéziratnak több szülő-irata is lehet. Ezen gyakorlat okán a stemmák elkészítése nagyon nehéz és részben lehetetlen is. Az újszövetségi szövegkritikusok ebből a különleges helyzetből készítenek összesítést, melynek során a szövegtanúkat az egyes szövegekben visszatérő hasonlóságok alapján szövegtípus-csoportokba sorolják, és a variánsok kiválasztása során eklektikusan járnak el, vagyis a belső és külső bizonyítékok alapján több kéziratot is egyenrangúként vizsgálnak meg. A legfontosabb szövegtípusnak az alexandriai, a nyugati és a bizánciszövegtípusok számítanak.

A korai szövegtanúk nagy mennyisége miatt az Újszövetség esetében abból indulnak ki – más ókori szövegtől eltérően –, hogy az egyes pontokon a legeredetibb szövegforma legalább egy kéziratban fennmaradt. Emiatt a konjektúrák az újszövetségi szövegkritikában már nem játszanak semmilyen szerepet.

(Cikkünk megírásakor nagy mértékben támaszkodtunk a Wikipedia Textkritik és a Textual criticism címszavában olvashatókra)