Szerző: Alexander Achilles Fischer
A cikk eredetije: https://www.die-bibel.de/ressourcen/wibilex/altes-testament/bibeltext-textkritik-at
Fordította: Halász Zsolt
5. A szövegkritika elvégzése
5.1. A szövegkritikai munka lépései
Bár az Ószövetség kommentárjaiban és exegetikai értekezéseiben gyakran csak egyedi, különösen releváns szövegkritikai aspektusokat említenek, a szövegkritika hat lépést foglal magában, amelyeket minden egyes szövegprobléma esetén meg kell végezni (Fischer, 232., 12. ábra):
Előkészítés (leíró):
1. A szövegkritikai szerkezet megfejtése;
2. A szövegprobléma leírása a variánsok fordításával;
Végrehajtás (elemző):
3. Külső szövegkritika: a szövegtanúk vizsgálata, tanúcsoportokba sorolása, a szövegtanúk vagy a tanúcsoportok súlyozása és mérlegelése;
4. belső szövegkritika: a variánsok nyelvi és ténybeli vizsgálata, szükség esetén véletlen szöveghibákként vagy szándékos változtatásként besorolva, szükség esetén feltételezésjavaslatként;
Döntés (kritikai):
5. A külső és belső szövegkritika megfigyelései, döntéshozatal szövegkritikai szabályok segítségével;
6. A döntés felülvizsgálata a többi változat magyarázatával.
Szövegkritika esetén az esetenként történő vizsgálat elve érvényes. Ezért a szövegkritika nem követheti következetesen egy kéziratot vagy kéziratcsoportot, amelyet különösen megbízhatónak ítélnek, mert még a gondosan kidolgozott kéziratokban is előfordulhatnak esetről esetre szöveghibák. Továbbá a szövegkritikát nem szabad csupán „helyreállítási eljárásként” kezelni, hanem csak azokra a szövegrészletekre alkalmazni, amelyekkel nyelvtani vagy ténybeli módon nem lehet megbirkózni.
5.2. A BHS apparátusának dekódolása
Egy adott szövegprobléma információját a szövegkritikai apparátus közvetíti, mintegy sztenografikusan. A megfejtéshez és megértéséhez elengedhetetlen a használt jelölést (sigel) és a latin rövidítéseket megismerni és megérteni. Ezeket a BHS bevezetőjében gyűjtötték össze. Az apparátusban használt rövidítések három csoportra oszthatók:
1) A jelölések egy adott szövegtanút (kéziratot) vagy egy szövegtanú-csoportot jelölnek.
2) A latin rövidítések arra szolgálnak, hogy részletesebben jellemezzék egy szöveges probléma természetét, és szükség esetén annak értékelésére is használják.
3) Az imperativusban vagy gerundivumban álló latin rövidítések utasításokat adnak a feldolgozást végző számára, amelyek a szövegprobléma megoldására nyújtanak egy (!) lehetséges megoldás. (Az apparátus nyelvezetének részletes leírását lásd: Wonneberger, 33-78.; a latin rövidítések feloldásáról lásd még Fischer, 352-354.; Brotzman / Tully, 194-218.)
5.2.1. A szövegtanúk (csoportok) jelölései
Az apparátusban leggyakrabban a fő szövegtanú-csoportokat említik. Szigorúan véve ezek olyan gyűjtőkifejezések, amelyek egy adott szöveghagyomány vagy fordításhagyomány kéziratait foglalják össze. A szamaritánus Pentateuchos kivételével (szamaritánus sinnel jelölve) a BHS apparátusában fő tanúcsoportjait latin nagybetűkkel, gótbetűs írással azonosítják (itt helyettesítésként normál írással):
G = ógörög fordítás / Septuaginta,
L = ólatin fordítás / Vetus Latina,
M = Masszoréta szöveg,
Q = qumráni szövegek,
S = szír nyelvű fordítás / Pesitta,
T = arámi nyelvű Targumok,
V = Jeromos latin fordítása / Vulgata.
Ezen felül vannak a görög fordítás zsidó recenziói, amelyeket hagyományosan görög kisbetűkkel adnak meg:
α’ = Aquila,
θ’ = Theodotion / Kaige-Theodotion,
σ’ = Symmachus.
Amennyiben a hagyomány egy főtanúcsoporton belül megoszlik, további differenciálás történik. Ebből a célból az alcsoportok vagy kódok rövidítését felső indexbe tett betűvel (kitevőben) adják hozzá a főcsoport jelöléséhez. Ha például a Septuaginta egy szövegvariánsát csak az Alexandriai Kódex (A) igazolja, akkor az apparátusban a GA rövidítés jelenik meg. Ha az kitevő előtt van egy mínusz jel G-A, akkor a megfelelő olvasatot a főcsoporttanú adja, kivéve a Codex Alexandrinust. Végül nem specifikus gyűjtőkifejezések, mint például az Ms (= kézírásos kézirat) vagy az Mss (= több kézirat) is előfordulnak, amelyek szintén hozzáadhatók egy főcsoporttanú jelöléséhez. Gyakran szükséges rákeresni a releváns tudományos szövegkiadásokban, amelyeket a fő tanúk azonosítottak.
Az apparátus használatakor figyelembe kell venni, hogy a BHS feldolgozásának időszakában (1967–1977) csak a qumráni barlangokból és azok környékéről származó tekercsek egy részét adták ki. Ezért a BHS-apparátusból hiányozhatnak a qumránból származó fontos szövegtanúk. Ezért ajánlott egy BHQ kötet, szövegkritikai kommentárt vagy egy a qumráni kéziratokhoz kiadott bibliai locusindex bevonása is (Lange 2009., 533-559.).
5.2.2. Értékelő kifejezések
A szöveges tanúk szimbólumai mellett a latin rövidítések további információkat nyújtanak, amelyek megkönnyítik a felhasználó számára a szóban forgó szövegprobléma megértését és leírását, valamint szükség esetén az egyes változatok magyarázatát. A nyelvtani, masorétikus és egyéb információk mellett gyakran léteznek úgynevezett értékelő kifejezések is, amelyek meghatároznak egy bizonyos tényt a hagyományos eredményekben, és szükség esetén súlyozást végeznek. A leggyakrabban használt értékelő kifejezések:
add (additum) = hozzéadás (ld. a + jel),
crrp (corruptum) = szövegromlás,
dttg (dittographice) = kettős írás,
dub (dubium) = kétséges,
frt (fortasse) = lehetséges,
gl (glossatum) = glossza, széljegyzet,
om (omittit) = elhagyás (ld. a > jel),
prb (probabilior) = talán,
tr (transponit) = éthelyez.
Az utóbbi példa, valamint számos hasonló kifejezés a BHS-ben kettős értelműek: például a „tr” rövidítés befejezett igealakban értelmezhető, amely azt jelzi, hogy egy adott szövegtanúban egy szó vagy szócsoport át lett rendezve (transponit „áthelyezi”). Vagy a „tr” felszólításként is értelmezhető, miszerint a szövegprobléma megoldása érdekében átrendezés javasolt (transpone „rendezd át!”). Az utóbbi esetben nem egy értékelési kifejezésről van szó, hanem egy cselekvési instrukcióról vagy a BHS feldolgozójának korrekciós javaslatáról.
5.2.3. Cselekvési utasítások
Azok a latin rövidítések, melyeket imperativusi vagy gerundivumi értelemben kell feloldani, cselekvési instrukciókat tartalmaznak. Ezek a szöveg helyreállítására irányulnak, ezért ezeket olyan szövegkritikai megfontolások eredményének kell tekinteni, amelyeket a BHS feldolgozója egy direktív rövidítés formájában közöl. Még ha a korrekciós instrukció okai gyakran nem is azonnal érthetőek, ezek esetében nem feltételezésekről van szó. Ehelyett a BHS feldolgozója általában azokat a korrekciós javaslatokra hivatkozik, amelyeket az akkori kommentárirodalomban részletesen megvitattak és meg is indokoltak. Példák az ilyen utasításokra:
cj (conjungendum) = összekapcsolandó,
dl (delendum) = törlendő,
ins (inserendum) = beillesztendő,
l (legenda) = olvasandó,
tr (transzponendum) = megváltoztattandó.
Magától értetődő, hogy a BHS feldolgozói által a szövegkritikai apparátusban megadott instrukciók nem kötelező érvényűek, különösen azért, mert sok esetben már nem felelnek meg a kutatás jelenlegi állásának. Mindazonáltal esetről esetre valódi segítséget nyújtanak azzal, hogy megmutatják, hogy egy adott szövegprobléma megoldásában milyen irányban érdemes kutatni.
A BHS apparátusának megfejtése után a szövegkritikai információk általánosságban érthető állításokká fordíthatók, így a következő kérdésekre lehet választ adni: Milyen variánsok állnak rendelkezésre? Hogyan fordítják le ezeket? Mely szövegtanúk támasztják alá ezeket? Mi a különbség a variánsok jelentésében? Van-e kapcsolat a variánsok között? Milyen nehézségeket kell még megoldani? Minél pontosabban írjuk le a szöveg problémáját, annál könnyebb a szövegkritika következő lépéseinek megvalósítása.
5.3. A tanúk súlyozása (külső szövegkritika)
A külső szövegkritika a szövegkritika kiindulópontja, és azon szövegtanúk azonosításával foglalkozik, amelyek egy bizonyos értelmezést adnak. Ennek megfelelően a különböző változatokat össze kell vetni a megfelelő szövegtanúkkal, és a tanúcsoportokat egymással kell összehasonlítani. Ahogy a szövegtörténetből már látható, nem minden kézirat vagy szöveghagyomány rendelkezik ugyanezzel a tulajdonsággal. Ezért a külső szövegkritika esetében az az elv érvényes, hogy a kéziratokat súlyozni kell és nem megszámolják (manuscripta ponderantur non numerantur). Ez azt jelenti, hogy az egyes szövegtanúk minőségét (kor, megbízhatóság stb.) részesítik előnyben a kéziratok mennyiségével szemben. Azonban a főtanúcsoport-beli szövegtanúk, mint a masszoréta szöveg, qumráni, szamaritánus Pentateuchos, Septuaginta, Aquila, Symmachus, Theodotion, Pesitta, Targum, Vulgata, Vetus Latina stb. (Steck 1999., 41.) rangsorolása nem határozható meg a vizsgált szövegtől függetlenül, sőt ez akár félrevezető is lehet. Ennek oka, hogy egy kézirat vagy szöveghagyomány tanúértéke attól függően változik, hogy melyik tanúcsoporthoz kapcsolódik. Például a Vetus Latina nagyobb súlyú, ha az olvasata összhangban van M-mel G-vel szemben. Ha viszont a Septuagintával együtt olvassuk, melynek származtatott fordításának számít, akkor súlyát alacsonyabbnak kell tekinteni. Ezen túlmenően néhány ószövetségi iratban található masszoréta szövegnek rosszabb a hagyományozott minősége (például Sámuel könyvei), így annak tanúértéke ott gyengébbnek számít. Módszertani szempontból tehát nem szabad követni azt a gyakran ajánlott szabályt, miszerint a masszoréta szöveget előnyben kell részesíteni ott, ahol nyelvileg és tényszerűen hibátlannak tűnik. Ehelyett, bár vezető szerepet játszik a szövegtanúságban, a masszorét szöveget nem szabad másként kezelni, mint a többi tanúcsoportot. Ebből eredően a külső szövegkritika célja, hogy megbecsülje az egyes variánsok külső tanúságának fokát (nagyon jó, jó, kevésbé jó, alig igazolt).
Az elérni kívánt eredmény nem befolyásolja a belső szövegkritika alapján történő további vizsgálatot. Azt is fontos szem előtt tartani, hogy ha egy helyesírási hiba vagy szövegváltozás már a nagyon korai időpontba történt és ennek eredményeként minden fontos szövegtanú megerősíti, de az eredeti szöveg csak egyetlen kéziratban vagy fordításban maradt fenn. Ezért a belső szövegkritikának függetlenül tanúértéküktől minden variánst meg kell vizsgálnia. Nyilvánvaló helyesírási hiba esetén ez akár a legjobban igazolt szöveg rovására is vezethet szövegkritikai döntéshez.
5.4. Az olvasatok értékelése (belső szövegkritika)
A belső szövegkritika egy szövegprobléma meglévő értelmezéseit vizsgálja, és minden egyes variánsra olyan bizonyítékokat gyűjt, amelyek véletlen szöveghibára vagy szándékos változásra utalnak. Ennek érdekében a rendelkezésre álló olvasatokat belső kritériumok szerint vizsgálják. A belső kritériumok közé tartozik a szöveg kontextusa, szókincse, nyelvtana, stílusa és kolometria (a költői szövegek esetén), valamint a tartalom, irodalmkritikai megállapítások, teológiai profil és történelmi háttér (ld. van der Kooij, 153.).
Első lépésként a variánsokat nyelvészeti szempontból vizsgálják. Ha a nyelvészeti vizsgálat arra a következtetésre vezet, hogy egy adott olvasmány lexikai értelemben valószínűtlen, nyelvtanilag lehetetlen vagy stilisztikailag kétségbe vonható, akkor figyelembe kell venni annak lehetőségét, hogy véletlen szöveghibáról van szó. Ehhez a szövegromlás okait kell a további vizsgálatba bevonni (lásd a fenti 4.2. olvasatbeli és másolási hibákat).
Ugyanakkor a nyelvészeti vizsgálatnak figyelemmel kell kísérnie különböző aspektusokat, és tartalmaznia kell exegetikai kérdéseket is. Például elég sok esetben a nyelvtani szerkezet megszakadása szerkesztői illesztést jelez. Amennyiben irodalimkritikailag és szerkesztéstörténetileg (bibliai értelmezés, történeti kritika) alapján már megfelelően igazolható, hogy a nyelvtani egyenetlenség a szöveg bővülése következtében keletkezett, akkor nyilvánvalóan nem szöveghibával van dolgunk. Sokkal inkább kell ellenkező előjellel az esetet megítélni: a nyelvtani szakadás azt támasztja alá, hogy az olvasatot tekintsük eredetinek (lectio difficilior), míg azok a variánsok, amelyek nem mutatnak fel ilyen egyenetlenséggel, magyarázhatók az eredeti szöveg kisimításával (lectio facilior).
A második lépésben tematikus vizsgálatot végeznek. Ez arra szolgál, hogy választ kapjunk egy olvasat eredetiségére irányuló kérdésre, mivel ez attól is függ, hogy a kijelentés értelmesen illeszkedik-e a tematikus kontextusba. Így előfordul, hogy egy variáns lehet nyelvtanilag és stilárisan hibátlan, de a kontextussal nem áll logikus kapcsolatban, sőt, akár ellentmondásosnak is bizonyul. Ezen a ponton a belső szövegkritika a legközvetlenebb módon érinti az exegézist, és az válik feladatává, hogy igyekezzen az adott olvasatból az értelmet ilyen–olyan módon tűrhetően visszanyerje. Amennyiben ez nem sikerül, nagyobb valószínűséggel létezik egy másik, talán kevésbé jól igazolt variáns ebben a szakaszban. Némely esetben az is megfigyelhető, hogy az adott értelmezés elfogadható értelemmel bír, de sem szándéka, sem teológiája vagy történelmi háttere egyáltalán a szövegrésszel nem egyezik meg. Ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hanem figyelembe kell venni annak lehetőségét, hogy a szöveget ezen a ponton szándékosan módosították. Ennek megállapításában a szándékos szövegjavítás mögött húzódó különféle motivációk segíthetnek (lásd fent 4.3. a szándékos szövegváltoztatásokról).
Miután minden héber olvasatot ilyen módon megvizsgáltunk, a belső szövegkritikának is a régi fordításokhoz, különösen a görög változatokhoz kell fordulnia. Az első kérdés az lesz, hogy miként magyarázható egy fordítási variánsnak a héber szövegtől való eltérése. Ennek okai magukban a fordításokban rejtőzhetnek, például a célnyelv nyelvtani sajátosságában vagy a rendelkezésre álló kifejezésmódok korlátaiban, ami nem teszi lehetővé az eredeti kifejezések pontos reprodukcióját. De fakadhatnak ezek a fordító személyéből, nyelvtudásából vagy stilisztikai képességeiből is. Nem ritka, hogy egy szöveget a fordító vallási nézetei vagy kulturális háttere befolyásol. Ezekben az esetekben az eredeti héber szöveg rekonstrukciója során a lefordított változat kiesik. Ha azonban egy eltérés nem a fordításra vezethető vissza, tovább kell azt vizsgálni, hogy a szöveghiba a görögségben jelenlévő belső hagyományból fakad-e. Ennek az az oka, hogy az ősi fordítások kéziratai – akárcsak a héber szövegek esetében – szintén ki vannak téve véletlenszerű hagyományozási feltételeknek, és nem is hiba nélkül. Csak abban az esetben, ha ezt a lehetőséget kizártuk, feltételezhetünk az eredeti fordítási változat mögött olyan eredeti héber szöveget, amely tükrözheti az eredeti hangzást, vagy legalábbis hozzá legközelebbinek mondható. Egy ilyen héber forrásszöveg rekonstrukciójába (visszafordításába) kommentárokat kell bevonni vagy különleges vizsgálatokat kell végezni.
5.5. A szövegkritikai döntés
Miután a szövegtanúk külső kritériumok szerinti áttekintése és a variánsok belső kritériumok szerinti vizsgálata egymástól függetlenül lezajlott, a kapott részeredmények alapján döntést kell hozni abban a témában, hogy a megbízhatóság, legrégebbiként való elérhetőség, az eredeti hangzáshoz legközelebb álló olvasatként melyik szövegvariánst részesítsék előnyben. A legegyszerűbb esetben a leginkább igazolt olvasat felel meg a legvalószínűbb nyelvi és tartalmi olvasatnak. Gyakran azonban a szövegkritikai döntést a külső és belső szövegkritika közötti mérlegelés alapján hozzuk meg. A döntéshozatal során három szövegkritikai szabály áll rendelkezésünkre, de ezek nem alkalmazhatók minden problémás esetre, és nem használhatók mechanikusan. A szabályoknak megfelelő bizonyítékok bemutatása igényli az alapos megfontolást.
5.5.1. Lectio corrupta sive mutata corrigenda
Ez a szabály azt mondja ki, hogy egy romlott vagy módosított olvasatot javítani kell. Ez vonatkozik minden olyan variánsra, amely a belső kritériumok alapján véletlen szöveghibát vagy szándékos változtatást tartalmaz. Konkurens olvasatok esetén tehát mindig előnyben részesítendő az a variáns, amely sem szöveghibával, sem szándékos változtatással nem magyarázható.
5.5.2. Lectio difficileor probabilior
Ez a szabály kimondja, hogy a nehezebb olvasatot kell a legvalószínűbbnek értékelni. Ahogy a megfogalmazás is világossá teszi, ez egy relációs szabály, amely két vagy több olvasatot hasonlít össze. Ennek az a jól megalapozott feltételezés képezi a háttér, hogy a szöveg története során a nehéz kifejezésmódok könnyítése és egyszerűsítése történt, nem pedig fordítva. Konkurens olvasatok esetén tehát a ritkább és szokatlanabb változatot kell a legvalószínűbben régebbi változatnak tekinteni. A szabály alkalmazható minden olyan szövegrészlet variánsaira, melyek eltéréseik ellenére a külső és/vagy belső szövegkritika alapján javarészt „ekvivalensnek” tekinthetők, és amelyek kontextusukban többé-kevésbé tolerálható értelemmel bírnak. Ezek után a preferenciális döntést a nehezebb olvasat javára hozzuk meg. A szabály viszont nem alkalmazható, ha egy olvasat értelmetlen, romlott vagy érthetetlen, és ezáltal már nem kapcsolható egyetlen konkurens olvasathoz sem.
5.5.3. Lectio brevior potior
Ez a szabály azt mondja ki, hogy a rövidebb olvasatot tekintjük a korábbinak. Ennek az az oka, hogy a szöveg történetén keresztül bizonyítható, hogy a bibliai szövegekbe gyakrabban kerül be valami, és ritkán vesznek ki belőle bármit is. Mindenekelőtt azok az írnokok és másolók voltak azok, akik egy bizonyos közösség használatára készítették el szövegüket, ezért egyik-másik helyen részletesebben fogalmaztak, egy-egy a jelentést alátámasztó szót illesztettek be, vagy a jelentést magyarázó további megjegyzést adtak a szöveghez. Amennyiben az írnok egynél több alapszöveget használt, az is számolhatunk, hogy két különböző olvasatot kombinált és ezt beillesztette a saját szövegébe. Amennyiben az ilyen kiterjesztések a belső szövegkritika során stilisztikai simításként, kiegészítő magyarázatként, margóba helyezett megjegyzésekként vagy konflációval[1] létrehozott értelmezésként azonosíthatók, akkor ezek további jellemzői, és így a szövegkritikus döntés is magától értetődővé válik. Ez a szabály viszont nem alkalmazható abban az esetben, ha a rövidebb szöveg haplográfia, homoioteleuton vagy homoioarkton útján történő kihagyásokkal jött létre (lásd 4.2.6. és 4.2.7. kihagyás, amelyek ugyanazzal a szóvéggel vagy -kezdettel jelennek meg). Ezekben az esetekben a rövidebb olvasat kialakulását a hosszabb olvasat magyarázhatja, amely így feltételezhetően a korábbi. Összefoglalva, a szövegkritika gyakorlati eredménye egy olyan előnyben részesítendő olvasat meghatározásában (!) áll, melyet a legrégebbinek, legmegbízhatóbbnak és leginkább eredetinek ítélünk a többi variánshoz képest. Minden egyes szövegkritikai döntés mögött tehát olyan folyamat áll, melyben gondosan mérlegeljük az előnyöket és hátrányokat. A döntéshozatali folyamat befejezése után még egy minőségellenőrzési fázis következik, ami azt vizsgálja, hogy minden fiatalabbnak ítélt variáns eredetük tekintetében meggyőző módon magyarázható-e. Amennyiben kivétel nélkül mindegyik visszavezethető a legkorábbi elérhető olvasatra, akkor tekinthető a szövegkritikai döntés megbízhatónak és alaposnak.
[1] konfláció = két vagy több különálló fogalom, ötlet vagy entitás egyesítésének folyamata, ami gyakran zavarhoz vagy félreértéshez vezet (a ford.)
— * —
Irodalomjegyzék
1. Lexikonbejegyzés
- Theologische Realenzyklopädie, Berlin / New York 1977-2004
- Religion in Geschichte und Gegenwart, 4. Aufl., Tübingen 1998-2007
2. Tudományos szövegkiadások
- Biblia Hebraica Stuttgartensia (= BHS), hg. v. K. Elliger / W. Rudolph, Stuttgart 1967-1977, 5. verbesserte Ausgabe Stuttgart 1997.
- The Hebrew University Bible (= HUB): M.H. Goshen-Gottstein (Hg.), The Book of Isaiah, Jerusalem 1995; C. Rabin / S. Talmon / E. Tov (Hg.), The Book of Jeremiah, Jerusalem 1997; M. Goshen-Gottstein / S. Talmon (Hg.), The Book of Ezekiel, Jerusalem 2004.
- Biblia Hebraica Quinta (= BHQ), hg. v. A. Schenker u.a., Stuttgart 2004ff.
- The Hebrew Bible. A Critical Edition (= HBCE): V. Fox, Proverbs. An Eclectic Edition with Introduction and Textual Commentary (Bd. 1), Atlanta, Georgia 2015.
3. Bevezetések a szövegkritikába
- Barthélemy, D., Studies in the Text of the Old Testament. An Introduction to the Hebrew Old Testament Text Project, Textual Criticism and the Translator Vol. 3, Winona Lake, Indiana 2012.
- Brotzman, E.R. / Tully, E.J., Old Testament Textual Criticism. A Practical Introduction, 2. Aufl. Grand Rapids, Michigan 2016.
- Fischer, A.A., Der Text des Alten Testaments. Neubearbeitung der Einführung in die Biblia Hebraica von Ernst Würthwein, Stuttgart 2009.
- Tov, E., Der Text der Hebräischen Bibel. Handbuch der Textkritik, Stuttgart / Berlin / Köln 1997.
- Tov, E., Textual Criticism of the Hebrew Bible. Third Edition, Revised and Expanded, Minneapolis 2012.
4. További szakirodalom
- McCarthy, C., The Tiqqune Sopherim and Other Theological Corrections in the Masoretic Text of the Old Testament (OBO 36), Freiburg (Schweiz) / Göttingen 1981.
- Delitzsch, F., Die Lese- und Schreibfehler im Alten Testament, Berlin / Leipzig 1920.
- Dexinger, F., Das Garizimgebot im Dekalog der Samaritaner, in: G. Braulik (Hg.), Studien zum Pentateuch (FS W. Kornfeld), Wien / Freiburg / Basel 1977, 111-133.
- Freedman, D.N. / Beck, A.B. / Sanders, J.A. (Hgg.), The Leningrad Codex. A Facsimile Edition, Grand Rapids, Michigan 1998.
- Haug, H., Zur abweichenden Kapitel- und Verszählung im Alten Testament. Ein Fund aus der Hinterlassenschaft von Eberhard Nestle, ZAW 113 (2001), 618-623.
- Hendel, R., The Oxford Hebrew Bible. Prologue to a New Critical Edition, VT 58 (2008), 324-351.
- Jepsen, A., Von den Aufgaben der alttestamentlichen Textkritik, in: Congress Volume Bonn 1962 (VT.S 9), Leiden 1963, 332-341.
- Lange, A., Handbuch der Textfunde vom Toten Meer, Bd. 1: Die Handschriften biblischer Bücher von Qumran und den anderen Fundorten, Tübingen 2009.
- Meyer, R., Hebräische Grammatik, Berlin / New York 1992.
- Orlinsky, H.M., The Origin of the Kethib-Qere System. A New Approach, in: Congress Volume Oxford 1959 (VT.S 7), Leiden 1960, 184-192.
- Quast, U. (Hg.), Septuaginta. Vetus Testamentum Graecum, Bd. IV,3: Ruth, Göttingen 2006, 194-207 (Anhang I).
- Schenker, A., Urtext, Kanon und antike Bibelausgaben, in: ders., Studien zu Propheten und Religionsgeschichte (SBA 36), Stuttgart 2003, 201-210.
- Schenker, A., Art. Textkritik der Bibel. Altes Testament, in RGG 4. Aufl., Bd. 8, Tübingen 2005, 200-201.
- Steck, O.H., Die erste Jesajarolle (1QIsa). Schreibweise als Leseanleitung für ein Prophetenbuch (SBS 173/1), Stuttgart 1998.
- Steck, O.H., Exegese des Alten Testaments. Leitfaden der Methodik, 14. Aufl. Neukirchen-Vluyn 1999.
- Tov, E., The Biblical Texts from the Judaean Desert – an Overview and Analysis of the Published Texts, in: ders. / E.D. Herbert (Hgg.), The Bible as Book. The Hebrew Bible and the Judaean Desert Discoveries, London 2002, 139-166 (wiederabgedruckt in: ders., Hebrew Bible, Greek Bible, and Qumran. Collected Essays (TSAJ 121), Tübingen 2008, 128-154).
- van der Kooij, A., Art. Textgeschichte / Textkritik der Bibel, I. Altes Testament, in: TRE 33, Berlin u.a. 2002, 148-155.
- Williamson, H.G.M., Do we Need a New Bible? Reflections on the Proposed Oxford Hebrew Bible, Biblica 90 (2009), 153-175.
- Wonneberger, R., Leitfaden zur Biblia Hebraica Stuttgartensia, 2. Aufl. Göttingen 1986.
BIBLICA THEOLOGIA 
Hozzászólás