Ézsaiás könyve 42. rész

Ésa. 42,1–4. Az első Ebed-Jahve-ének: Az Úr szolgája csendben munkálkodik.

Már a régi zsidó írásmagyarázók véleménye is megoszlott az Ebed-Jahve-énekek értelmezésére vonatkozólag. Voltak közöttük az egyéni, a közösségi és a messiási értelmezésnek is képviselői. A későbbi keresztyén írásmagyarázat is mindmáig erre a három ágra szakad. A három között azonban koránt sincs olyan kibékíthetetlen ellentét, mint első pillantásra gondolnánk. Ezért anélkül, hogy a hármat össze akarnánk keverni, vagy a különbségeket el akarnánk simítani, mindhárom magyarázati mód részigazságait szem előtt kell tartanunk.
Forma szerint királlyá törtértő kinevezéssel van dolgunk. Isten, mint a mindenség Ura, maga mutatja be az új uralkodót. Kézen fogva vezeti a mennyei lények elé. Lélekkel ruházza fel, mint egykor Dávidot, 1Sám 16:13. Az, hogy szolgájának nevezi, nem megalázó. Ellenkezőleg: azt jelenti, hogy a szolga az Úr bizalmasa, terveibe beavatott, a mennyei „tanács” részese. A szolga funkciója prófétai. Az igaz vallást, Isten tóráját és mispátját hirdeti. Munkaterülete az egész világ. Munkáját nyitott szívvel fogadják majd a népek. A távoli „szigetek” (a zsidók által ismert világ legtávolabbi pontjai, a Földközi-tenger szigetei) már várják. A szolga módszere a kímélet, a halk szó. De munkájához a szenvedés is hozzátartozik. Addig „nem alszik ki és nem törik össze”, amíg el nem végezte hivatását. Már itt is kiolvasható a sorok közül, hogy azután összetörik, meghal.
Az egyéni magyarázat szerint Deuteroésaiás saját tapasztalatait is tükrözi ez az ének. Ő maga is csendben munkálkodik a babiloni foglyok között. Nem ítéletet hirdet, hanem vigasztalást, örömhírt. Az üzenet nemcsak egy kis nép ügye, hanem minden népre tartozik. De a prófétát félreismerték, üldözték, népe sem értette meg. Sorsa igazi prófétasors, mint Mózesé vagy Jeremiásé.
A közösségi magyarázatot már a LXX is képviseli, amely az 1. versben többletként tartalmazza a Jákób és Izráel szót: szolgám, Jákób… választottam, Izráel. A világmisszió, Isten törvényének, az igaz vallásnak a terjesztése Izráel feladata. Most még, tudniillik a babiloni fogságban, Izráel nem hallatja szavát. Később sem erőszakkal uralkodik a népek fölött, hanem az igazság (’ämät) erejével, de győzni fog.
Végül a messiási magyarázatra is figyelni kell. Az Újszövetség szerint Isten így mutatja be Fiát: Te vagy az én szeretett fiam, akiben én gyönyörködöm, Mk 1:11; Mt 17:5. Jézus Krisztus missziója is az egész világnak szól. Isten országát szenvedéseivel építi. Munkájába tanítványait is bevonja. Nekik kell Krisztus tanítványává tenni minden népet. A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiai megjelenését, Róm 8:19.

Ésa. 42,5–9. Az Ebed-Jahve elhívatása.

Nem egységes az írásmagyarázók véleménye arról, hogy itt Ebed-Jahve-énekkel van-e dolgunk. Ezekben a versekben nem fordul elő az Ebed-Jahve név. Mégis, főleg tartalma miatt, az előző énekkel szoros kapcsolatban állónak gondoljuk. Ott a szolga „bemutatásáról” volt szó, itt elhívásáról. A költemény prófétai tradíciókra épít. Különösen Jeremiás elhívása történetével mutat hasonlóságot, tartalmi és szerkezeti szempontból egyaránt. A mindenség Teremtője, aki az eget sátorként kifeszítette, a földet korongalakúvá „lapította” és az emberbe lelket lehelt (teremtéstradíció a himnuszok stílusában), tehát a mindenség Ura az, aki „elhívta” szolgáját. Akit elhívott, azt kézen is fogja, meg is őrzi, hivatása teljesítésében megsegíti. A szolga hivatása: „nép szövetségévé, pogányok világosságává teszlek”. A berít ‘ám nem azonos tartalmú az ’ór gójim-mal, hanem fokozó értelmű gondolatpárhuzammal van dolgunk. A „nép” tehát itt nem kollektív értelemben áll (népeknek, az emberiségnek szóló szövetséggé), hanem Izráelre vonatkozik. A szolga, a második exodus Mózeseként, először saját népét vezeti ki a fogságból.
Sőt Isten szövetségét is érvényesíti, megújítja, mint pl. Esdrás, Neh 8–10. De nemcsak saját népe javára végzi szolgálatát, hanem a többi népeknek is „világosságot”, igaz hitet hirdet, 49:6. A szolga azt az ígéretet kapja, hogy hivatása teljesítése folyamán kijelentéseket kap Urától. Az Úr mindig megmondja, mit fog tenni. Amit a szolga mond, éppúgy be fog teljesedni, mint a régi próféták szavai. Így valósul meg Isten dicsősége, így győz Isten a bálványokkal folytatott perben.
Az Újszövetség Jézus Krisztust is és a tanítványokat is a világ világosságának nevezi, Mt 5:14; Lk 2:32; Jn 8:12.

Ésa. 42,10–17. Hősként vonul ki az Úr.

A 10–12. versekben az eschatologikus himnuszok stílusában szólítja fel a próféta az egész föld lakóit, hogy énekeljenek „új” éneket az Úrnak, Zsolt 96:1; 98:1; Jel 5:9. Mindenekelőtt a fogságban élő, csüggedt Izráelnek szól a biztatás, hogy énekeljen az Úr dicsőségére, mert jön a szabadítás. Izráel szabadulását eschatologikus eseménynek látja a próféta. Isten hősként „vonul ki”, hogy harcoljon népéért. (A szent háborúk tradíciójából merít a próféta, Ex 15:3; Bír 5:4–5.)
Most már nem vár tovább az Úr. Eddig is nehezére esett tétlenül várnia, „hallgatnia”, míg népe fogságban volt. Isten együtt szenvedett népével. De most közbelép. Hegyeket tarol le, folyókat szárít ki, népeket győz le és akadályokat hárít el népe elől. Utat készít népének, 40:3; s maga vezeti őket. Megszégyenülnek a bálványimádók, de ujjongani fognak az Úr hívei.

Ésa. 42,18–25. A fogság az engedetlenség büntetése.

Ezeknek a verseknek a szövege romlott állapotban maradt ránk. A szövegjavítások között legnevezetesebb a nehezen fordítható mesullám szónak a LXX-ban található értelmezése: móseléhem, hoi kyrieuontes autón, akik uralkodnak felettük, 19. v.
A sálam héber szó jelentése: megad, megtérít, kártérítést fizet, kipótol, helyreállít, megfizet, bosszút áll. Itt pual participium áll: aki „megfizetést” kapott. Az értelmezés nehézsége abból adódik, hogy a szót jó és rossz értelemben egyaránt használja a Szentírás. Itt tehát jelentheti a mesullám szó Izráelt úgy is, mint amely Istentől jutalmat, kárpótlást kap, de úgy is, hogy méltó büntetést kapott. Ez utóbbi a kontextusba jobban beleillő értelmezés, hiszen itt a „szolga” bűneiről van szó. Kétségtelennek látszik, hogy az „Úr szolgája” itt nem ugyanazt jelenti, mint az Ebed-Jahve-énekekben: ott a szolga nem vak és engedetlen, hanem jó tanítványként figyel az Úr kijelentésére, 50:4–5. Itt pedig a szolga Izráelt jelenti, mely – az első Ésaiás szavai szerint – nem lát a szemével és nem hall a fülével, 6:10. Hiába hirdették a próféták Isten szavait, hiába tapasztalt csodákat a nép, nem tért meg. Ezért büntette meg népét az Úr. Ezért került fogságba.
A fejezet vége a próféta fájdalmát tükrözi: még mindig nem érti meg a nép, mi történt vele, hanem zúgolódik, perlekedik Istennel, 40:27; 49:14. Nem perlekedni kell, hanem megalázkodni, elfogadni az igazságos ítéletet! „Isten igaz, minden ember pedig hazug”, Róm 3:4.

(szerző: Dr. Karasszon Dezső; forrás: Jubileumi Kommentár)