Ézsaiás könyve 43. rész

Ésa. 43,1–7. Az Úr megváltja népét.

Ezekben a versekben igen sok „bibliai kulcsszót” találunk. Ilyenek: bárá’, „teremt”, jácar, formál”, gá’al, „megvált”, qárá’ besém, „nevén szólít”, mósíca „segítő, szabadító”, kófär, „váltságdíj, kárpótlás”, bánaj és benótaj, a nép mint Isten „fiai és leányai”, kábód, „dicsőség”.
Formai szempontból az ún. egyéni panaszénekek egyik részével, a papi üdvjövendöléssel van dolgunk, melyben Isten a könyörgőt biztatja, sorsa fordulását ígéri. Innen való a „ne félj”. A megváltás az eladósodott embernek vagy vagyonának a visszaváltása, megvásárlása 41:14; jogi kifejezés, éppen úgy, mint a tulajdonba vétel szava: „enyém vagy”. Most azonban mindez a biztatás Jákób-Izráelnek, Isten népének szól, s a megváltás is, meg a vele párhuzamosan álló „teremtés” is azt jelenti, hogy Istentől származik Izráel nemzeti léte, Ő hozta ki Egyiptomból (exodus-tradíció). Most még nagyobb mértékben Izráel teremtőjének és megváltójának bizonyul Isten: Babilóniából is kiszabadítja népét. A tűzből-vízből kimentés a természet erőivel szemben oltalmazó Úrra mutat, Zsolt 66:12. Ő a természet Ura.
A kultikus tradíciókon túl itt is érvényesül a prófétai tradíciók hatása. Az „Izráel Szentje” kifejezés Ésaiástól, Isten szeretetének a gondolata Hóseástól való. Mindkettőjüknél megtalálható Isten atyaságának a gondolata is, Ézs 1:2; Hós 11:1. Isten, mint Atya, magához gyűjti népét, fiait és leányait, mert szereti őket. Szeretetén nem változtat az sem, hogy a nép fogságban, szétszórtságban él. De nemcsak szereti népét az Isten, hanem mint a történelem Ura, meg is tudja szabadítani. Kyrosnak, akit eszközéül használ, Izráel hazaengedéséért kárpótlásul Egyiptomot, Etiópiát és a délarábiai Szábát, 1Kir 10:2 adja az Úr. Ez volt a hódító asszír-babilóniai királyok régi vágya. Nincs tehát szó Izráel világuralmáról. Isten dicsőségéről van szó. Ezért „teremtette” Isten Izráelt, ezért „szólította nevén”, ezért fűzte szorosra kapcsolatát népével.

Ésa. 43,8–13. Izráel az Úr tanúja.

Újból bírósági tárgyalás formájában harcol a próféta a nép lelki vaksága ellen, mint 41:31–29-ben. A pogányokat arra hívja fel, hogy tanúskodjanak bálványaik mellett. Van-e közöttük olyan, aki a múltban megjövendölt valamit és az beteljesedett? Tud-e valamelyikük a jelenben olyan jövendölést adni, mely érvényes a jövőre? Van-e közöttük olyan, aki ura a történelemnek? Ha igen, akkor az Úr meghajol előttük, elismeri istenségüket. De a (fiktív) bírósági tárgyaláson sor sem kerül a bálványok tanúinak kihallgatására. Nincs bizonyítékuk, némák maradnak. Ezzel szemben az Úrnak van tanúja: saját népe! Igaz, hogy ez a nép még vak és süket, még nem érti Isten dolgait, és nem értette a múltban sem, 42:18–25. De az a hivatása, az léte értelme, hogy tanúskodjék Uráról! Erre választotta ki népét az Úr! Izráel léte nem öncélú, nem az a cél, hogy nagy és gazdag legyen, hanem az, hogy a nép tagjai Isten tanúi és szolgái legyenek (a 10. versben többes szám olvasandó, csak pontozásbeli korrekció). Izráel kétféleképpen tanú: sorsával, létével is, de tudatosan, bizonyságtételével is. S ha még nem alkalmas erre a nép, majd alkalmassá teszi őket az Úr: megismerik Őt (belső közösségre jutnak Vele), hisznek neki (rábízzák sorsukat) és megértik, hogy egyedül Ő az alfa és ómega, a történelem Ura, Aki megszabadítja népét. A pogányok istenei, az emberi nemzedékekhez hasonlóan, keletkeznek és elmúlnak (sumér-akkád mítoszok, theogoniák). De Isten nem „formáltatott”. „Én vagyok az” – ebben a tömör, az exodus-tradícióból származó (Ex 3:14) mondatban kifejezésre jut Isten egyetlensége. Deuteroésaiás monotheizmust hirdet. De ez nem csupán elméleti igazság, nemcsak tiszta tan, hanem történelmi tapasztalat is. Sőt a közeljövőben is megtapasztalja Izráel, hogy amit Isten mond – és nem „idegen” (ti. idegen isten), az beteljesedik. A földi nagyhatalmak sem tudnak változtatni rajta.
Az újszövetségi gyülekezet létének is a tanúskodás a célja és értelme, ApCsel 1:8. Erre a szolgálatra csak az Úr tud alkalmassá tenni, az ember maga alkalmatlan, 2Kor 3:5; Jel 3:2.

Ésa. 43,14–21. A csodálatos szabadulás.

A 14–15. vers külön egység. Itt nevezi először nevén Babilóniát a próféta. Kyrost, akit oda „küld” az Úr, nem nevezi itt meg. A 14. vers beríhím, „zárak” szavát a LXX a bórehím,
pheugontas, „menekülők” szóval adja vissza. Mindkettő jó értelmet ad. Az egyik szerint az Úr „leszállítja” (ti. a Seólba) Babilónia menekültjeit, a másik szerint „leveri a zárakat” népe „börtönéről”. Különös kifejezés a káldok „ujjongásának hajói”. Kereskedelmi, vagy luxushajókra gondolnak egyes magyarázók. De más pontozással azt az értelmet kapjuk, hogy gyászra változik a káldok ujjongása. Mindezt „értetek” cselekszi az Úr, aki mint népe „megváltója” (lásd 41:14-nél), Izráel Szentje és királya, szabadulást ad népének.
A szabadulásról a 16–21. versekben jövendöl a próféta. Újra az exodus-tradícióra épít. A 16–17. vers a Vörös-tengernél véghezvitt csodákra mutat, Ex 14. Az új exodus alkalmával nem a tengert teszi szárazzá az Úr, hanem a pusztát oázissá, 41:17–20. De jelentőségében is felülmúlja az új a régit. Mindeddig az exodusról szólt Izráel ősi hitvallása. De amit most készül tenni az Úr, amellett eltörpülnek a régiek! Azonban a nemzeti szabadítás nem végcél. Isten, aki magának teremtette népét, magának is váltja meg. A megszabadult nép dolga Isten dicsőítése!
Újabb magyarázók szerint (Fohrer, Westermann) a múlt „emlegetése” főleg az ún. nemzeti panaszénekekben történt. A fogság szenvedéseit emlegette a nép, emlékeztetve az Urat régi, nagy tetteire és kérve az újabb szabadítást, 51:9; 63:11–14. Erre felel az Úr: meghallgatja az imát és csodálatos tetteket visz véghez.
Az Újszövetség is beszél a régiek elmúlásáról és az új teremtéséről, 2Kor 5:17; arról, hogy a régit fölülmúlja az új, 2Kor 3:6–11 és arról, hogy Isten a jövőben adja híveinek – szenvedésük után – a legnagyobb ajándékot, 2Kor 4:17. Az „értetek”, mely a perikopa egyik kulcsszava, az úrvacsora történetében is visszatér, 1Kor 11:24.

Ésa. 43,22–28. Vád és bocsánat.

Újra jogi kifejezésekkel él a próféta. Isten vádbeszédet tart népe ellen. Feltehetőleg válasz ez a nép számára, mely igazságtalansággal vádolta Istent a babiloni fogság miatt (Westermann). Ezzel szemben Isten a nép bűneire mutat rá. Különös módon nem a szociális bűnöket ostorozza, mint a fogság előtti próféták, hanem a kultuszt, azt, amire Izráel a legbüszkébb volt. Ugyanazt a radikális prófétai kritikát találjuk itt, amit Ámósnál 5:25–26 és Jeremiásnál 7:21–23: egyrészt az áldozati kultuszt (a „szolgálat”-ot) nem Isten akarta, az „egy darab ethnikum” Izráelben, másrészt a kultusz sokszor nem is az igaz Istennek szólt, hanem a bálványoknak. Nem Isten „szolgáltatta és fárasztotta” népét, hanem – szinte lefordíthatatlan szójátékkal – a nép adott munkát Istennek, „szolgáltatta és fárasztotta” Istenét bűneivel! Ez volt az egyetlen – „teljesítménye”. Már Jákóbtól kezdve, Hós 12:3–4; végig az egész üdvtörténeten át, Ez 16; 20; 23 szüntelenül vétkeztek Izráel „szóvivői”, vezetői.
Emberi logika szerint a vád után az ítéletnek kellene elhangoznia. Izráel bűnére nincs mentség. De váratlanul a bocsánat szava hangzik. Az ok, minden értelmen felül: „önmagamért”. Az előző perikopa egyik „vezérszava” a „tiérettetek” volt. Itt pedig az érdem nélkül áradó bocsánat másik oldalát láthatjuk: Isten önmagáért, hűségéért, dicsősége megvalósulásáért gyakorol kegyelmet népével. Ez a kegyelem valósul meg! Érvényes 586 után is, amikor Isten azzal büntette népét, hogy ellenség gyalázta meg (hillél) a jeruzsálemi templomot, hadiátok (héräm) és szidalom érte Izráelt. Nem ez volt Isten utolsó szava. Isten irgalma győzött haragja felett. Az irgalom az Újszövetség szerint is „szolgálat”. Az Ószövetséghez hasonlóan fogalmaz az Újszövetség: az Ember Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak (diakonéthénai), hanem hogy Ő szolgáljon (diakonésai) és váltságdíjul adja életét sokakért, Mt 20:28.

(szerző: Dr. Karasszon Dezső; forrás: Jubileumi Kommentár)