Ésa. 45,1–8. Kyrost az Úr teszi diadalmassá.
Formai tekintetben királynak szóló üdvjövendöléssel van dolgunk. Trónralépés alkalmával szokás volt a királynak diadalt jövendölni. A Bibliában Zsolt 2 és 110 hasonló. Néhány formai hasonlóságot az ún. Kyros-cilinder is tartalmaz (ez 538 utáni). Ebben azt olvashatjuk, hogy Marduk világuralomra hívta el Kyrost, nevén szólította és kézen fogta. A dokumentum második felében Kyros maga mondja el, hogy Babilónia elfoglalása után sok népet hazaengedett és templomaikat helyreállíttatta. A hasonlóság nem közvetlen irodalmi függés miatt van, hanem onnan ered, hogy Deuteroésaiás is az ókori keleti „udvari stílusból” merít. Így tehát az inthronizációs rítusokból ismert mondatok és kifejezések itt csak másodlagos értelemben érvényesek. Hiszen nem is maga Kyros hallja a neki szóló elhívási orákulumot, hanem – a fogság népe. Ennek kell tudomásul vennie, hogy Kyros az Úr „felkentje”, nem a szó újszövetségi értelmében ugyan (mésíah = Krisztus), hanem csak úgy, ahogyan az Ószövetség a földi uralkodókat felkenteknek nevezi: 1Sám 24:7; Zsolt 2:2. Kyros tehát az Úr megbízottja. Megbízatása tisztán s kizárólag politikai. Azért „fogta kézen” és vezérli őt az Úr, hogy egyik győzelmet a másik után arassa. A királyok erőtlenné, tehetetlenné válnak Kyrosszal szemben. Ezt jelenti az a kifejezés, hogy a királyok derekán megoldódik az öv. (A kifejezésnek inkább az ellentéte gyakori: a derék „felövezése”, az erő összeszedése, harcra vagy munkára készülés értelmében, 1Sám 2:4; Jer 1:17). A zárak és ajtók megnyitása célzás Bábel híres száz érckapujára. A gazdag hadizsákmány pedig Kyrosnak Krősus felett aratott győzelmére vonatkozik. De Babilónia kincsei is az övéi lettek, Jer 50:37; 51:13.
Mindezzel a fogság előtt élt nagy próféták nyomdokain jár Deuteroésaiás. Hiszen az első Ésaiás is Istent tartotta a történelem és a népek Urának, aki Asszíriával is szabadon rendelkezik. Sőt Jeremiás az Úr „szolgájának” mondja Nebukadneccárt, 27:6–7. Kyrost nem azért kente fel az Úr, mintha ő az Úr híve lett volna. Deuteroésaiás pogánynak tekinti Kyrost, olyannak, aki nincs személyes kapcsolatban az Úrral. Mégis elhívja, felövezi az Úr, „noha nem ismertél”, 4–5. v. Más kérdés, hogy a győzelmek után Kyros hitt-e Izráel Istene erejében. Sajnos a 3. vers „tudd meg” szava kiesik a versmértékből, túl sokat nem lehet építeni rá. Annyi bizonyos, hogy Kyros győzelmei után is Marduk hívének vallotta magát. Másrészt bizonyára hitt Izráel Istene létezésében is. A szövegből az derül ki, hogy Isten Kyrosszal is meg akarja ismertetni magát.
Az elhívás célja túlmutat Kyroson. Egyrészt Izráel, Isten választott „szolgája” a cél, másrészt az embervilág „napkelettől napnyugatig”. Mindenkinek meg kell tudnia, milyen hatalmas az Úr. Jellegzetes deuteroésaiási párhuzammal és fokozással van itt dolgunk. Egyúttal el kell dőlnie annak a hatalmas pernek is, amely Isten és a bálványok közt folyik, 5. v. Igen merész módon nemcsak a babiloni istenekkel szemben folytat harcot a próféta, hanem a perzsa (!) dualizmussal szemben is. Az abszolút monotheizmus értelmében azt tanítja, hogy Isten „sötétséget és világosságot alkotott”. Ez túlmegy a teremtés és a bűneset történetén, amely szól ugyan arról, hogy Isten világosságot alkotott, de a sötétséget előfeltételezi. A vers második fele nem annyira a jó és rossz princípiumának a teremtéséről szól, mint inkább a „békességről” és a „bajról”, jó és rossz sorsról, arról, hogy a nyomorúságot is Isten adja. De nem a baj az Isten utolsó szava. A fogság nyomorúsága után boldog időt hoz népére. Parancsot ad az égnek és a földnek, hogy igazságot és szabadulást teremjenek, Zsolt 85:12; Hós 2:21–24.
A Kyrosról szóló összefüggő jövendölésben (44:24–45:8) a himnusz (sőt babiloni mintára: Istennek önmagáról mondott dicsérete), a vita és az elhívási, illetve trónralépési orákulum elemeit találhatjuk meg. Mindezek a kultuszban kapott korábbi szerepüktől eltávolodva, elvonatkoztatva jelennek meg itt. Az üzenet szétfeszíti a régi formákat. A tartalom azonban nem változik. Deuteroésaiás a legnemesebb prófétai hagyományokra épít. Így mutat előre – a főpróféta, a király – Krisztus felé.
Ésa. 45,9–13. Vétek perlekedni a szabadító Istennel.
A „jajok” a próféták ajkán a nép bűneit ostorozó ún. „dorgálásokat” (Scheltwort) vezették be, Ézs 5:8kk., Mt 23:13kk. Itt a bölcsességirodalom stílusában írt három hasonlat bevezetésére szolgál. A hasonlatok eredetileg a kételkedő, sorsa miatt zúgolódó ember magatartását mutatják. A fazekas és az agyag hasonlata a Bibliában gyakori, Ézs 29:16; Jer 18:1kk., Róm 9:20., 21. Azt fejezi ki, hogy az ember Isten kezében van, felesleges lázadoznia ellene. – A szobor és a szobrász hasonlata az olyan emberről szól, aki Isten bölcsességét vonja kétségbe: nem jó, amit alkotott! (A 9. vers vége más változatban is ránk maradt: „és amit csinált: nincsenek kezeid”, ti. az alkotónak; és „nem a te kezed csinálmánya vagyok”.) – A gyermeknek szülei ellen (suffixum nélkül is saját szüleit kell értenünk, Jn 2:4) lázadó szavai pedig, amelyekben saját születését hányja szemükre (éppen úgy imperfectum, mint Jób 3:3), egészen abszurd magatartást tükröznek: olyat, amellyel az ember egyszerre vét a szülők ellen és önmaga ellen, az élet ellen, hiszen értelmetlennek tartja azt.
Ezek a látszólag távol álló hasonlatok nem véletlenül kerültek ide. Részei annak a vitának,
amelyben Deuteroésaiás áll népével. A fogság népe elcsüggedt és perlekedni kezdett Istennel. Úgy látta, Isten elhibázta a történelem irányítását, hiszen népe fogságra jutott. Így a nép élete céltalanná és reménytelenné vált.
A próféta, mint Isten követe, Isten nevében felel a csüggedőknek: a teremtő Isten a történelem Ura, a jövendő Ura is. Kételkedés helyett jobban tenné a nép, ha Istenét „kérdezné”. Ő felelne! Felelete az, hogy Ő Atya, aki törődik gyermekeivel. S miközben a nép kételkedik és zúgolódik – főleg az ellen, hogy Kyrost, a nemzsidót választotta eszközéül az Úr –, Isten csendben készíti a szabadítást. Isten egyengeti Kyros útját, mert Ő fogja Isten népét szabadon bocsátani. Ingyen fogja ezt megtenni. Nem kell ajándék, nem kell megvesztegetés.
A fogság népe először azon botránkozott meg, hogy fogságba került, legyőzték a pogányok. Azután azon, hogy Isten pogány uralkodó által akarja őket megszabadítani. Később megbotránkoztak a Dávid házából származó Messiáson is. A szőlőmunkások az Úr jóságán is megbotránkoznak, Mt 20:1–16.
Ésa. 45,14–25. Az Izráel szabadulása utáni események.
Három összefüggő perikopa van itt: 14–17, 18–19 és 20–25. Mindháromban a Kyros győzelmei utáni időkhöz fűződő prófétai váradalommal van dolgunk.
14–17. Már 43:3 együtt említi Egyiptomot, Ethiópiát és Szábát. Ezeket az országokat kapja Kyros kárpótlásul és jutalmul Izráel szabadon engedéséért. Kyros bilincsbe verve fogja hazavinni az egyiptomi hadifoglyokat. Még a legyőzöttek is fel fogják ismerni, hogy Izráel Istene az egyetlen igaz Isten. Jeruzsálem a világ vallásos központjává válik. Nem Izráel politikai világuralmáról van szó itt. Izráel nem is vesz részt Egyiptom legyőzésében, csak „megszabadul”, 17. v. De „örök szabadulással” szabadul meg. Ez az „elrejtőzködő” Isten titka, mint „szabadító” megmutatja hatalmát.
A 18–19. vers önálló bevezetés után először a himnuszok stílusában magasztalja a mindenséget teremtő Istent, majd a rom-ország újjáépülését ígéri. Nem csupán általános jellegű megállapítás az, hogy Isten az ember lakóhelyének szánta a földet, hanem a kontextus alapján Palesztinára vonatkozó kijelentésnek tekinthetjük. A chaoshoz, tóhu-hoz hasonlítja a próféta az ország állapotát. Olyan puszta az ország, amilyen a világ volt Isten teremtő munkájának kezdetén. Itt Deuteroésaiás és a későbbi Papi irat közös forrásból merít. – Isten azonban azt akarja, hogy újra népe lakjék ott. Ezt az akaratát éppen úgy kijelenti népének, mint ahogyan a korábbi próféták által szólt. Deuteroésaiás a régi próféták utódjának tartja magát. Amilyen igaz volt az ő szavuk, éppen olyan igaz az is, amit most mond Isten. Ennek az is a bizonyítéka, hogy a próféták nyíltan szóltak: templomban, utcán, ünnepeken. Ezzel szemben a bálványok papjai „sötétben” szólnak, rejtett orákulumokban. Az mond igazat, aki nyíltan mer szólni, Mt 26:55; Jn 3:20.21; ApCsel 26:26.
A 20–25. versekben új perbeszéddel van dolgunk. Jogi szakkifejezésekkel szólítja fel a „népek menekültjeit” az Úr, hogy közeledjenek ítélőszékéhez és terjesszék elő védekezésüket. A „menekültek” itt elsősorban Babilónia népei, azok, akik megmaradnak az ítélet után. Sőt a világ összes népeinek a maradékára gondolhatunk, hiszen a jövendölés eschatológiai jellegű. A perben Isten marad felül. Kiderül, hogy a bálványok nem tudnak szabadulást adni. Mégsem ítélettel végződik a bírósági eljárás, hanem – megbocsátással! Már a 20. vers is erre mutat: a tudatlanságból elkövetett bűnök ui. bocsánatot nyerhetnek, Lk 23:34; ApCsel 17:30. Isten nem legyőzni, hanem meggyőzni akarja a népeket. Azt akarja, hogy a népek hozzá „forduljanak”, rá „esküdjenek”, benne bízzanak, őt ismerjék el Uruknak, és megszabaduljanak, 22. v. Azt akarja, hogy önként hajtsanak előtte térdet és tegyenek hitvallást róla. A 24–25. vers egy ilyen hitvallás
szavait tartalmazza. Isten is „megesküszik” arra, hogy a hozzátérő embert valóban üdvözíti. Mivel nagyobbra nem esküdhet, önmagára esküszik, Gen 22:16; Ex 32:13; Zsid 6:13.
Ez az univerzális üdvígéret valóban az „elrejtőzködő” Isten titka, az ószövetségi kijelentés egyik csúcspontja. A prófétai váradalom beteljesedését az Újszövetség Krisztusban látja, Róm 14:11; 1Kor 15:24–28; Fil 2:9–11. A keresztyén egyház számára is reménység e népek megtérése. Ennek a reménységnek a beteljesedését a hívek nem tétlenül várják, hanem ezért imádkoznak és dolgoznak.
(szerző: Dr. Karasszon Dezső; forrás: Jubileumi Kommentár)
BIBLICA THEOLOGIA 
Vélemény, hozzászólás?