Ézsaiás könyve 44. rész

Ésa. 44,1–5. A hazatért nép boldog élete.

Az első két versben egymást követik az Izráelre vonatkozó megtisztelő nevek. Ilyen a Jákób-Izráel, ilyen az, hogy szolgájának nevezi népét az Úr. Ilyen a Jesúrún név, amely a jásar gyökből származik. A gyök jelentése: egyenes, derék, becsületes. Az előző perikopában Jákób, a csaló állt előttünk, Gen 27. Itt Izráel, a becsületes, Deut 32:15; 33:5.26. A választás, alkotás és anyaméhben formálás, továbbá a „ne félj” a papi üdvjövendölések bevezető kifejezése, bármennyire is egyénre vonatkozik eredetileg, itt a népnek szól. A nép teremtése itt is párhuzamban áll a nép megsegítésével. De most nem a hazavezetés mozzanata áll a középpontban, hanem a hazatért nép boldog élete. Isten Lelke árad rájuk, Gen 2:7; Ézs 32:15; Zsolt 104:30. Ahogyan a folyóvíz mellett virul a növényzet, Zsolt 1:3; úgy növekszik a hazatért nép. Sokan csatlakoznak hozzájuk (prozeliták). Nem politikai világuralmat ad népének az Isten, hanem missziót. Régi időkben szokás volt, hogy a hívek a kezükre vagy a homlokukra tetoválták isteneik nevét. E szokás nyomai a Bibliában is megtalálhatók, Ex 13:16; Deut 6:8.9; Ez 9:4; Jel 7:3; 13:16. De nemcsak Istenhez csatlakoznak majd az emberek, hanem Isten népéhez, Jákób-Izráelhez is, Zsolt 87. Önkéntesen, folyamatosan „szaporodik a gyülekezet az üdvözülőkkel”, ApCsel 2:47. Aki Istenhez tartozik, Isten népéhez is hozzátartozik.

Ésa. 44,6–8. Isten pere a bálványokkal.

Itt újból perbeszéddel van dolgunk, 41:21–24-hez és 43:8–15-höz hasonlóan. A bálványokat felszólítja Isten, hogy tegyenek hozzá hasonlóan: jövendöljék meg az eseményeket. De az eredmény már előre biztos: nincs olyan, mint az Isten, sőt rajta kívül nincs Isten. Nem méltók Babilónia istenei arra, hogy higgyenek bennük az emberek. Egyedül Isten a történelem Ura. Ő a „Kőszikla”, mondja a zsoltárok nyelvén a próféta. S amit mond, nem hűvös, vértelen, elvi monotheizmus csupán, hanem harc a hamis hit ellen.
Azt a modern kérdést, hogy ha nincsenek istenek, miért kell ellenük harcolni, céltalan felvetni. Hiszen a fogság népe valóban a győztesnek látszó babiloni istenek igézetében élt. Pál apostol szavaival élve, abban a veszélyben voltak, hogy Isten imádatából visszaesnek az „elemek” imádatába, Gal 3:3; 4:8.9. De az Úr, aki a történelemnek is és a természetnek is Ura, harcol népe hitéért.

Ésa. 44,9–20. Gúnydal a bálványok készítéséről.

Ez az igeszakasz és az ezzel rokon 40:19–20; 41:6–7 valószínűleg későbbi Deuteroésaiás koránál. Nem annyira prófétai polémia, hanem a bölcsességirodalom terméke.

A bálványok „tanúi” azok, akik imádják őket. De ezek a tanúk nem látnak semmit a bálványok erejéből, működéséből. Hiszen a bálványok az embertől származnak, 11. v. Hogyan is lehetne erejük, ha maga az a mesterember is kimerül, aki készíti őket? Bármilyen díszes is a bálvány, bármennyire is templomban „lakik”, ugyanolyan közönséges anyagból készül, mint amivel az ember kenyeret vagy húst süt. Aki leborul a bálvány előtt, értelmetlen. Az ilyen ember „hamun legeltet”, hasonló ahhoz a pásztorhoz, aki felperzselt rétre viszi nyáját. A bálványimádás tehát megszűnik, mihelyt az értelmes gondolkodás megkezdődik. Hiszen a bálványimádás haszontalan, sőt utálatos dolog, 9. v.; Deut 7:26; 32:16.
Ezzel szemben az igaz Isten nem „embertől van”, Ő nem lakik kézzel csinált házban, Ézs 61:1. Isten „tanúi” látják, tapasztalják Isten erejét. Hívei nem „hamun legeltetnek”, hanem jó legelőn, hűs forrásvíz mellett, Zsolt 23.

Ésa. 44,21–23. A bűnbocsánatra megtéréssel kell felelni.

A 21–22. versben folytatódik az 1–4. versekben kezdődő üdvígéret. A megtisztelő Jákób-Izráel megszólítás után kétszer is szolgájának nevezi népét az Úr. Azzal biztatja, hogy nem felejtette el, a fogság ellenére sem, hiszen ő teremtette, 49:15. Bocsánattal ajándékozza meg: ahogyan elszáll a felhő, úgy tűnik el a nép vétke. Itt Deuteroésaiás üzenetének alaphangja: a vigasztalás csendül meg újra, 42:1–2; 43:25. Azonban Isten feleletet vár: a bocsánatot nyert nép térjen meg Istenéhez, önként szolgálja és imádja az Urat. A 23. vers lezárja a 42:14-gyel kezdődő igeszakaszt. A megváltozott nép örömében részt vesz az egész kozmosz: ég, föld, hegyek. Isten dicsőségét az egész világ elismeri, 49:13; 55:12. A prófécia theocentrikus.

Ésa. 44,24–28. Kyrost az Úr tette uralkodóvá.

Először Izráelt szólítja meg az Isten, mint népe teremtője és megváltója. Teremtés és megváltás (az utóbbi kifejezés értelmét lásd 41:14-nél) párhuzamban áll Deuteroésaiásnál. A következőkben a jellegzetes participiumos himnusz-stílussal találkozunk. Az Úr maga mond magáról himnuszt. A mindenség egyedüli alkotójának mondja magát, de a történelemnek is Ő az egyetlen Ura. Ő az, aki a babiloni varázslók (bad, „fecsegés” helyett bar, „jós” olvasható a 25. versben) jövendöléseit meghiúsítja. Rengeteg ilyen jövendölés szövege maradt ránk. Valamennyi „üdvjövendölés”. Mindez hazugnak bizonyult Babilónia bukásával. Ezzel szemben beteljesedett Isten szolgáinak (26. v. többes számnak pontozandó), a fogság előtti prófétáknak a beszéde. De éppen így be fog teljesedni az a szó is, amit most szól Isten Deuteroésaiás által Jeruzsálem újjáépüléséről. Hiszen ugyanaz az Isten mondja ki ezt, aki hatalmas szavával legyőzte a tengert, az ősi ellenséget, 51:9. Lehet, hogy a próféta már jelképesen beszél tengerről, és a babiloni birodalom megdőlésére gondol. Itt említi először Kyros nevét. „Pásztorom”-nak mondja, az „uralkodó” értelmében, 2Sám 5:2; Jer 23; Ez 34. Kyros uralkodásának nem a világuralom az igazi célja, hanem az, hogy beteljesedjék Isten akarata „tetszése” (héfäc): a jeruzsálemi templomnak kell felépülnie, mert Isten népe között akar lakni. Ugyanezt maga Kyros is elmondja híres ediktumában, Ezsd 1:1–4.

(szerző: Dr. Karasszon Dezső; forrás: Jubileumi Kommentár)