Ézsaiás könyve 48. rész

Ésa. 48,1–11. A meg nem érdemelt kegyelem.

Ennek a perikopának a megértésénél abból indulhatunk ki, hogy a „régiek” Izráelnek a babiloni fogságig tartó történelmét és a korábbi próféták beszédeit jelentik, az „újak” pedig arra a szabadulásra vonatkoznak, amit a fogságban hirdet a próféta (von Rad). Az első tizenkét vers jól készíti elő a fejezet második felének az üzenetét: Jön Kyros! (Westermann). Ez az örömüzenet nem áll ellentétben Izráel bűnének az említésével, 40:2; 42:18–25. Hiszen a fogságban „böjtöltek”, bűnbánati istentiszteleteket is tartottak, Zak 7:5–6. Ilyen alkalomból hangozhatott el a próféta szava (Volz).
Az 1–2. vers a kultuszhoz tartozó kifejezéseket tartalmaz. Ilyenek: az Úr nevére esküdni, Deut 6:13; 10:20; Jer 4:2; 12:16; és az Ő nevét „emlegetni”. Az utóbbi a nemzeti panaszénekekben történt: azért emlegették Isten nagy tetteit, melyeket a múltban vitt véghez, mert azt remélték, hogy a jelenben is hasonlókat fog tenni. De a fogság népe „nem híven és igazán” hivatkozik Istenére, őseire és Jeruzsálemre – mondja a próféta Ézs 29:13 nyomán.
A következő versekben Deuteroésaiás jellegzetes érvelését láthatjuk: Isten hatalmát és egyetlenségét az bizonyítja, hogy előre megmondja, mi fog történni. Így volt ez a fogság előtt is, amikor még sokszor bálványt imádott a nép, Jer 44. Deuteroésaiás itt is prófétai tradíciókra támaszkodik. Különösen erős az ezékieli hatás. Ő mondta keménynyakúnak és kemény homlokúnak Izráelt, Ez 2:4–8; 3:7.9; 5:7; deuteronomiumi tanítás alapján Deut 9:6.27.28. Itt már
azt a gondolatot is megtaláljuk, amit a 9–11. vers mond ki: Isten nem a nép érdeméért adta az egyiptomi szabadítást, hanem saját dicsőségéért: ne gondolják a népek, hogy nem tudta megmenteni népét, Num 14:16. A nép bűnének a megrajzolásában megint ezékieli gondolatokat summáz a próféta: a nép „az anyaméhtől fogva bűnös” volt, 8. v., Ez 16; 20; 23. Ezért vetette Isten a babiloni fogság „kohójába”. Ez a kifejezés az exodus-tradícióból való, Deut 4:20; 1Kir 8:51; Jer 11:4.
Azonban a próféta nemcsak a különböző tradíciókból vett mozaikokat rak egymás mellé. Továbbmegy. A „kohó”-ba kerülésnek nemcsak okát mondja meg, hanem a célját is: Isten meg akarja tisztítani népét, „mint az ezüstöt” (korrekció: kemó käszäf, 10. v.). Ezzel is nagyobb lesz dicsősége, éppen úgy, mint a csodálatos új exodusszal.
Hasonló bűnbánatot találunk az atyák vétke miatt a fogság utáni időkben is, Ezsd 9; Neh 9; Dán 9. Ezen a nyomon jár Jézus is, Mt 23:30–35; Lk 3:8. Sőt Jézus, Deuteroésaiáshoz hasonlóan, összeköti az Isten országáról szóló örömüzenetet a megtérés parancsával, Mt 4:17.

Ésa. 48,12–22. Eljött a szabadulás ideje.

A 12–16. versekben a babiloni himnuszok mintájára „én-stílusban” szólítja meg népét az Isten. Ő az első és utolsó 41:4; 44:6; a világ teremtője Gen 1:2–2:4; a csillagok ura Zsolt 147:15–18; Ézs 40:26 és a történelem ura. Isten szava vita formájában hangzik el. Így akarja népét bátorítani, bizalmukat felébreszteni. Közben a bálványokkal is perel: közülük (nem kell korrekció!) senki sem jelentette meg előre a jövendőt. Ez a differentia specifica (von Rad) Isten és a bálványok között. Isten, aki kezdettől fogva világosan beszélt prófétái által, 45:19; most Kyrost hívta el, akit „szeret”, 14. v. A kifejezés az ókori kelet udvari stílusából való: az uralkodó Isten „barátja”. Párhuzamos ez a „felkent” 45:1; „pásztorom” 44:28; „tanácsom végrehajtója”, 46:11; kifejezésekkel. Mivel a történelem Ura „hívta el” Kyrost, eredményes lesz „útja”.
A 16. vers vége a 61:1-re emlékeztető töredék. A „lelkét” szó után hiányzik valami. Magában véve akár Deuteroésaiás önvallomásának, akár az Ebed-Jahve-énekek töredékének is tekinthető.
A 17–19. vers első pillanatra nem látszik a kontextusba illőnek. Olyan ez az intő, tanító perikopa, mintha megszakítaná az örömüzenet hirdetését. Westermann azonban rámutatott arra, hogy a 81. zsoltár szerkezete is hasonló: az üdvígéret után intelem következik. Ebből nagy valószínűséggel következtethető, hogy Deuteroésaiás is istentiszteleti alkalmakon szólt a fogság népéhez.
A nép csüggedten kérdezte a fogságban: Hol marad az Ábrahámnak szóló ígéretek beteljesedése?, Gen 22:17. Hiszen mi „kivágattunk” az Úr „színe elől”, Jeruzsálemből 19b! A felelet, 43:22–28-hoz és 48:1–11-hez hasonlóan az, hogy Izráel eljátszotta az ígéreteket! Isten, mint Izráel tanítója, megmagyarázza népének a múltat: Izráel engedetlen volt. De Isten, mint tanító, Zsolt 32:8; 139:24; nemcsak feddeni akar, hanem a jövendőt is megmutatja. Hiszen az az „út”, amin a múltban kellett volna járnia a népnek, a jövendőben is jó és hasznos út marad. A „megváltó” Isten, aki kiszabadítja népét a fogságból, engedelmességet kíván. Az engedelmeseknek „békességet” ad: mindent bőven megad, amire szükségük van, Zsolt 81:14–17; Ézs 11:9; Ám 5:24.
Deuteroésaiás prófétai perfectumokkal fejezi ki azt, ami szemmel még nem látható (21. v.). Annyira bizonyos a szabadulás, hogy már lehet ujjongani, lehet hirdetni, már az egész világ is tudomásul veheti, Jer 50:8; 51:6; Jel 18:4. A második exodust az első exodus mintájára rajzolja meg a próféta, Ex 17:6; Num 20:11; Ézs 41:18; 43:19.20.
A 22. vers, 57:21-hez hasonlóan, későbbi. Formája szerint az egyéni panaszénekekhez tartozik. Tartalmi szempontból jól summázza a fejezet mondanivalóját: bár a kegyelemnek nincs ára, de újabb bűnökkel el is lehet játszani.

jeasja
szerző: Dr. Karasszon Dezső
forrás: Jubileumi Kommentár

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s