Ésa. 49,1–6. Második Ebed-Jahve-ének: Az Úr többre bízza szolgáját.
Az Úr szolgája számol itt be a saját prófétai elhívásáról. Ez az elhívás nemcsak Izráelre tartozik, hanem a népek összességére, még a legtávolabb élőkre, a szigetekre is. Jer 1:5-höz hasonlóan, a régi próféták öntudatával mondja el, hogy Isten az „anyaméhtől fogva” hívta el őt. Prófétai működése nem emberi elhatározáson alapul. Munkája az igehirdetés. Az Igét itt támadó fegyverekhez hasonlítja. A kard az ige mindent átható erejét jelenti, Jer 23:29; Ef 6:17; Zsid 4:12; Jel 1:16; a nyíl pedig az ige messzeható erejét. De szolgálata végzése közben oltalmazza is prófétáját az Úr: elrejti keze árnyékába. A 4. vers elmondja, hogy a szolga már munkálkodott Izráelben, de nem fogadták el igehirdetését. A visszautasítás fájdalmában azonban nem szakadt meg kapcsolata az Úrral. Hiszi, hogy Ura megjutalmazza. Erre a bizakodásra azzal felel az Úr, hogy még többre bízza szolgáját. Először azon fáradozott a próféta, hogy az Úrhoz térítse meg a foglyokat, s így készítse elő őket arra, hogy hazájukba is visszatérjenek. A súb ige kétféle alakja „megtérést” és „visszatérést” jelent. De annak ellenére, hogy a foglyok nagy része visszautasította az evangéliumot, Isten üzenete érvényes marad, sőt a többi népekhez is el fog jutni.
A kollektív magyarázat itt nagy nehézségekbe ütközik. Ellene mond az egész elhívás egyéni jellege. Ellene mond a versmérték is, melyben az Izráel szó felesleges (az egyik legrégebbi betoldás). Deuteroésaiásnál az Izráel szó mindig csak a Jákób szóval párhuzamosan áll. De Izráel bűnös múltját sem lehetne úgy értékelni, mint ahogyan a 4. vers beszél. Téves dolog azt állítani, hogy a súb ige az 5. versben az egyiptomi szabadításra vonatkozik. A Biblia szerint Egyiptomból „felhozta” (cáláh) Isten a népet. A „visszahozás” és „összegyűjtés” Babilóniából és a diasporából történik.
Az Úr szolgájának Izráel helyreállítását célzó munkájáról van itt szó. Mivel Ő ebben hűségesen fáradozott, a többre bízatás távlatait nyitja meg előtte az Úr: az üzenet az egész világra eljut. Isten, az egész világ Ura, minden ember üdvösségét akarja.
Ezt azonban már nem Deuteroésaiás és nem is Izráel végezte el. Isten elszéledt gyermekeinek az összegyűjtése Jézus Krisztus feladata, Jn 11:52. Ő éppen a látszólagos sikertelenség által, szenvedése és halála által valósítja meg ezt. De részesül szolgálatában a Benne hívők közössége is, ApCsel 13:46., 47. Itt van a közösségi magyarázat részigazsága. – Azáltal, hogy Isten szolgája elvégzi, ami rábízatott, Isten dicsősége valósul meg, 3. v.
Ésa. 49,7–13. Eljött a kegyelem ideje.
Ezt a perikopát tévesen sorolták az Ebed-Jahve-énekek közé, mivel 49:1–6 után következik és a 7. versben előfordul a „szolga” szó. Ezért került bele a 8. versbe 42:6-ból a „nép szövetségévé” kifejezés, amit a szír fordítás – következetesen – még a „pogányok világossága” kifejezéssel is megtold. A két kifejezés magyarázatát lásd 42:6-nál.
Izráelt szólítja meg „megváltója” (lásd 41:14-nél). Izráel a fogságot nemcsak nyomorúságnak, hanem szégyennek is érezte: mélyen megvetett és megutált népnek érezte magát. (A szenvedés és a szégyen szoros kapcsolatban áll. Különösen a zsoltárokban olvashatjuk gyakran a „megszégyenül” szót: a kegyesek kérik az Urat, hogy ne essenek szégyenbe, és remélik, hogy ellenségeik: a gonoszok meg fognak szégyenülni.) Itt tehát Izráel panaszát láthatjuk, éppen úgy, mint a 14. versben, 40:27-ben és 45:9–10-ben. A panaszra feleletképpen hangzik a szabadulás ígérete: Eljött a kegyelem ideje, ütött a szabadulás órája, „meghallgattalak”. A sötétségben, fogságban levők, 42:7; szabadok lesznek: mindenütt „legelhetnek”, oázissá válik a puszta, hűs fák árnyéka védi őket a nap hevétől, hiszen maga Isten vezeti őket a pusztán át, 40:11; 41:18. A diaspora-zsidóság is hazatér. (A színím szó nem Kínát jelenti, hanem szevéním-nek olvasandó. Ez Syene, a mai Asszuán, Ez 29:10; 30:6.) Ezt látva leborulnak a népek és képviselőik, a királyok. A hódolat nem Izráelnek szól, hanem a szabadító Istennek. A hódolatba belekapcsolódik az egész teremtett világ.
A 8. verset szó szerint idézi 2Kor 6:2. Itt az ige jó értelmezését is megtaláljuk: a kegyelem ideje most van! Már Deuteroésaiás sem a távoli jövőben várta a szabadítást, hanem hamarosan. Az eschaton az Újszövetség tanúsága szerint Krisztussal eljött, Mt 12:28.
Ésa. 49,14–26. Nem feledkezett el Jeruzsálemről az Úr!
Három kisebb perikopával találkozunk itt. Közös vonásuk az, hogy mindháromnak a hátterében Izráel panasza áll. A panaszra prófétája által felel az Isten. Segítségét ígéri népének. Mindháromszor felismerhetjük Isten segítségének a célját is. Bizonyára nemcsak a fogság népének a csüggedt közhangulatáról beszélhetünk itt, hanem az istentiszteleti alkalmakon elhangzott ún. panaszénekekről is.
14–20. Izráel Istenre panaszkodik: elhagyta Jeruzsálemet, mint férj a feleségét, JSir 1:1. A panaszra hóseási és jeremiási tradíció alapján felel a próféta: szereti Isten Jeruzsálemet. Szeretete nagyobb, mint a legnagyobb földi szeretet: az édesanya szeretete gyermeke iránt. „Tenyerébe véste” Isten Jeruzsálemet: szüntelenül emlékszik rá, Ex 13:9.16. Hamarosan felépül Jeruzsálem: már sietnek építői (így pontozandó a „fiaid” szó), a babiloni megszálló katonaság pedig kivonul belőle. Így áll helyre Jeruzsálem tisztessége a népek előtt: olyan lesz, mint a felékesített menyasszony. Szinte gorombán fejezi ki a próféta azt, hogy az ország népe elszaporodik: szűk lesz az ország, amely eddig „gyermektelen” volt, s majd mindenkinek össze kell húzódnia, hogy elférjenek, Zak 2:5–9.
21–23. Itt is észrevehető a nép panasza: „gyermektelen és meddő vagyok”. A fogság idején ilyen asszonyhoz hasonlított Jeruzsálem, 54:1–3; JSir 1:5; 5:3. A hazatérés után úgy jár, mint az az asszony, akinek rabnője szült gyermeket, Gen 16. Csodálkozva tekint a megszemélyesített Jeruzsálem a fogságból hazatérőkre. A hazatérésben felhasználja Isten a pogányokat is. Képviselőik, a királyok és fejedelemasszonyok segíteni fogják Izráelt a hazatérésben, „dajkái” lesznek. Eschatologikus Sion-tradícióval van itt dolgunk, mely arról beszél, hogy Jeruzsálembe fognak zarándokolni a népek, Ézs 2:2–4. A fejezet 12. versét is ide sorolják néhányan. A jövendölés Tritoésaiás felé mutat, Ézs 60; bár még nemzeti váradalmak is színezik. Innen származik a 22. vers két kifejezése: „kezét felemeli” és „hadijelvényt tűz ki”, Ézs 5:26. Ez eredetileg harcba hívást jelent. Itt azonban a szabadulás szolgálatában áll: ezért hívja össze Isten a népeket. De nem a nemzet nagysága a fő cél, hanem az, hogy Izráel „megtudja, hogy én vagyok az Úr”. Itt ezékieli nyomokon jár a próféta, 5:13; 6:7.13 stb. A cél tehát Isten dicsősége. Ezt ismerik meg, akik Istenben „reménykednek”. A deuteroésaiási kegyességről joggal el lehet mondani, hogy az a „reménység vallása”, Zsid 10:23.
A nemzeti váradalmaktól megtisztult eschatologiai reménység az Újszövetségben jelenik meg. Jézus hirdette, hogy Isten országába „napkeletről és napnyugatról” fognak jönni a népek, Mt 8:11.
24–26. Izráel itt Babilóniára panaszkodik. Úgy gondolja, hogy a tirannusnak (ez itt a gibbór szó jelentése) és az erőszakosnak (olv. cáríc, GSV és a qumráni szöveg alapján, ez látható a feleletben is, 25. v.) a hatalmából nem lehet megszabadulni. De Istennél nincs lehetetlen. Isten maga harcol ellenük, Zsolt 35:1. A nyersnek ható 26a azt jelenti, hogy belviszályt ébreszt az Úr ellenségei soraiban. Ő nemcsak a látható események Ura, hanem a szívek Ura – még ellenségei szívének is Ura! De nemcsak úgy Úr Ő, hogy bukásukat okozza. Úgy is, hogy „megismerjék” Őt. Nemcsak Izráel fogja „megismerni” az Urat, hanem „minden test”. A megváltó Isten, 41:14; „Jákób erős Istene”, Gen 49:24; Ézs 1:24; ad szabadítást népének. Ez minden népnek javára történik.
Jézus Krisztus magára vonatkoztatta a 24–25. versben foglalt ígéretet. Ő teljesítette be ezt úgy, hogy az ember megszabadult a Sátán fogságából, Mt 12:29; Lk 11:21–22.
szerző: dr. Karasszon Dezső
forrás: Jubileumi Kommentár
BIBLICA THEOLOGIA 
Vélemény, hozzászólás?