Ézsaiás könyve 51. rész

Ésa. 51,1–8. Érvényesek az ősi ígéretek!

Három versszakkal van itt dolgunk. Mindegyik imperativusszal kezdődik: hallgassatok rám, 1. v., figyeljetek rám, 4. v., hallgassatok rám 7. v.
1–3. Az első versszak biztatást tartalmaz azoknak a foglyoknak, akik „igazságra” törekszenek és keresik az Urat, várják és kérik a szabadítást. Ezeket vigasztalja a próféta azzal, hogy Ábrahámra és Sárára mutat (ún. bővített exodus-tradíció). Teremtő tett volt már Izsák születése is, de Ábrahám „megsokasítása” is. Itt még mitikus történeteket is érint a próféta, melyek arról szóltak, hogy egy-egy ember sziklából, forrásból, fából született, Deut 32:18; Jer 2:27; Mt 3:9. Isten újból meg tudja tenni a régi csodát: el fog szaporodni a nép, megépül az ország. „Megvigasztalja” Isten Sion romjait. Itt is látjuk, hogy a vigasztalás nemcsak üres szavakat jelent, hanem segítő tetteket. Olyan lesz az ország, mint az Éden-kert, Gen 2; Ézs 35:1–10. Deuteroésaiás próféciájának a vigasztaló alaphangja csendül meg itt újra. De nem csupán nemzeti váradalommal és Sion-tradícióval van dolgunk, hanem a szabadítás célja is világosan felismerhető: Sion-Jeruzsálem Isten dicséretének a helye!
4–6. A második versszak a népeket szólítja meg. A stílus az Ebed-Jahve-énekekre emlékeztet, ezeket készíti elő. De itt még nincs szó a szolgáról. Isten közvetlen kapcsolatban áll a népekkel. Törvénye és tanítása, az igaz istenismeret közvetítés nélkül jut el a népekhez. Ő „ítéli” a népeket, Ő szabja meg az emberi együttélés rendjét. Erre „várnak” a szigetek, a távoli népek is, 42:4. A 6. vers az apokalyptika nyelvén beszél az ég és a föld elmúlásáról. Ez a gondolat Deuteroésaiásnál jelenik meg először. A látható világ mulandó. Isten szava, Isten „szabadítása” és „igazsága” azonban örök, 40:6–8; Mt 24:35; Róm 8:18; 2Kor 4:17.
7–8. A harmadik versszakot próbálták Deuteroésaiás korára vonatkoztatni: a megszólítottak Izráel népének kegyesei, a csúfolók a babiloni hatalmasok, az ígéret az utóbbiak pusztulására és Izráel szabadítására vonatkozik. Valószínűbb azonban, hogy fogság utáni állapotok tükröződnek itt. Deuteroésaiás még csüggedt, kishitű népet vigasztalgatott. Itt Izráel már a jeremiási jövendölés fényében jelenik meg, mint amelynek szívében van Isten törvénye, „tanítása” Jer 31:31–34. De a körülöttük élők csúfolják őket hitükért, Zof 2:8. Az ígéret Isten „igazságát” és „szabadítását” nemcsak egy esetre, a fogságból történt szabadulásra vonatkoztatja, hanem tartósan, az egész jövendőre nézve biztosítja a hívőknek. Az ígéret gyakorlati célja az, hogy a hívők a jelenben se féljenek az őket fenyegető ellenséges erőktől. A diadal reményében már most is diadalmasan élhetnek.

Ésa. 51,9–23. Vége a nép szenvedéseinek.

Ebben a hosszabb igeszakaszban, mely még az 52. rész néhány versében is folytatódik, még felismerhetők azoknak a nemzeti panaszénekeknek nyomai, melyeket Izráel a fogságban istentiszteleti alkalmakon mondott el. De itt már nem a panasz a fő, hanem az arra kapott vigasztaló felelet.
Panaszének-töredék a 9., 10. vers. Abból indul ki, hogy Isten sokáig tétlen volt, 42:10–17. A teremtéstörténet eseményeit azért emlegeti, hogy Istent a jelen nyomorúságai közt is segítésre bírja. Feltűnő a babiloni mítoszok erős hatása: Rahab, Tannin, a tenger és a „nagy mélység” (tehóm-Tiamat) mitikus lények, Gen 7:11; Jób 7:12; 9:13; 26:12; Zsolt 89:10.11. Rahab „kettévágása” által keletkezett a mennyei és a földi óceán, a tenger kiszárítása által pedig a szárazföld. Rahab olykor Egyiptomot is jelenti, Ézs 30:7. Itt is összekapcsolódik a teremtéstörténet a „megváltás” történetével, az első exodusszal: akkor is „kiszárította” az Úr a tengert, Ex 14. Az első exodus pedig a másodikra mutat: az Úr, aki hajdan is csodákat tett, újra megmenti népét. Erről szól a 11. vers, amely a Sion-tradíció hatásait mutatja.
A 12. versben jellegzetes deuteroésaiási stílusban hangzik a felelet a nemzeti panaszénekre: „Én, én vagyok vigasztalótok!” A vigasztaló tartalmú üzenet mögött felismerhető Isten dorgáló szava, perlekedése népével. Hiszen a nép emberektől félt, akik olyanok, mint a fű, 40:6–8. Ez bűn Istennel szemben, „elfeledkezés” Istenről! Tehát nem Isten feledkezett el népéről, 40:27; 49:14–16; hanem a nép vette le tekintetét hatalmas teremtő Istenéről! Ezért további büntetést érdemelne. De Isten újból „felriasztja a tengert”, legyőzi az ellenséget, és népe szabad lehet.
A 16. vers az Ebed-Jahve-énekekhez tartozó töredék. A vers vége hóseási idézet, Hós 2:25.
17–23. Különösen hatásos formája a vigasztalásnak, hogy a felelet szó szerint ismétli a panasz szavait: Serkenj föl, serkenj föl! (9. v.) De – Jeruzsálemnek kell „fölserkennie”. Sokáig kellett özvegyként élnie, gyászolnia. Itt újból a nemzeti panaszénekek állnak a háttérben.
Az Úr haragjának pohara Isten büntetését jelenti, Zsolt 75:9; Jer 25:15–29; JSir 4:21; Ez 23:31–33; Hab 2:16; Jel 14:10. Mint „özvegyet” nem támogatták Jeruzsálemet „fiai”, és nem szánták meg szomszédai. Tehetetlenek voltak, bekerítette őket az ellenség, olyanok voltak, mint antilop a hálóban. A 18–20. versekhez jó kommentár a Siralmak könyve.
Isten megelégelte a büntetést. Most már Babilóniának adja haragja poharát. Méltán teszi ezt, mert a zsarnok túllépte hatáskörét, durván és kegyetlenül bánt Isten népével. A legyőzött nyakára lépni szokás volt, Józs 10:24; Zsolt 110:1.
Ebből az igeszakaszból megtudjuk, hogy Izráelnek nem volt könnyű sorsa Babilóniában. Az ostrom szenvedései után még sok gyötrelem érte. Nem szól azonban a fejezet Izráel bűnbánatáról. Nem érdem szerint, nem is a nép lelki érettsége miatt jött a szabadulás, hanem ingyen. De Isten elvárja, hogy népe a szabadulásra, sőt már a szabadulás örömhírére is megtéréssel feleljen.

szerző: Dr. Karasszon Dezső
forrás: Jubileumi Kommentár