EVANGÉLIUM – 1. rész

szerző: Detlev Dormeyer

fordította: Halász Zsolt

1. A METAFORÁTÓL AZ EVANGÉLIUM MŰFAJÁIG

1.1. Pál

Az eredeti páli levelek – más újszövetségi irattal ellentétben – több bizonyítékot is tartalmaznak: az evangélium Pál teológiájának központi témája.

Az evangélium fogalmának a tartalma nem egyértelműen rögzített, hanem az őskeresztény üzenet új közel-keleti metaforája (Strecker, 123.). Jézus szavaiból még hiányzik az “evangélium” főnév. Viszont – Ézsaiás könyvéhez (LXX) hasonlóan – használia az ευαγγελιζω (euangelidzó) igét (ld. Lk 7,11/Mt 11,5).

Pál a szó gyakori használatával (48-szor) hivatkozik az evangéliumra, de a pontos tartalmát nem határozza meg. Az 1Kor 15,3-5 hitvallási formuláját Pál kifejezetten evangéliumnak nevezi (1Kor 15,1); az 1Thessz 1,9k hitvallási formuláját indirekt módon kapcsolja össze az evangéliummal (1Thessz 1,5). Egyik fentebb említett formula sem szándékozik az evangélium tartalmát rögzíteni. Éppen ezért fulladt kudarcba Seeberg azon kísérlete, hogy az újszövetségi levélirodalomban elszórtan fellelhető hitvallási formulák és idézetek alapján állítsa össze az őskereszténység katekizmusát, mint egy őskeresztény evangéliumot (Seeberg; Frankemölle 1994, 102-107.)

Az evangélium abszolút értelemben vagy kompozíciós metaforaként a páli levelekben Isten Jézusban való üdvtettére vonatkozik, amelynek a középpontjában a kereszt és a feltámadás áll. Ennél fogva az “evangélium” szó – amennyiben Jézus Krisztussal, Isten Fiával áll kapcsolatban – mindig genitivus objectivus alakban áll. Ez azt jelenti, hogy ez a Jézus Krisztusról szóló evangélium, méghozzá az ő tetteiről, kereszthaláláról és feltámasztásáról szól. Ez a tárgyi kapcsolat akkor válik egészen világossá, amikor Isten a genitivushoz alanyként kapcsolódik: “Isten evangéliuma” (Róm 1,1).

Az evangélium nyílt használatával Rudolf Bultmann leszűkítése (az evangélium csak a Krisztusról szóló “hellenisztikus kérügma, melynek a leglényegesebb tartalma a Krisztus-mítosz, amint azt Páltól ismerjük (különösen Fil 2,6kk; Róm 3,24)” (Bultmann, 372.) túlhaladottá válik. Az evangélium kezdettől fogva Isten minden Jézuson véghezvitt cselekedetét és magának Jézusnak az üdvcselekedeteit jelöli.

A feltámadás és a kereszthalál egyedi eseményei magyarázzák az evangéliumot, de ugyanakkor az evangélium-metaforától függetlenül is idézhetők. A deutero-páli levelektől egészen Antiochiai Ignatiusig tart az evangélium nyitott használata (Koester 1990, 1-20).

Exkurzus: AZ EVANGÉLIUM A GÖRÖG-RÓMAI IRODALOMBAN

Az ókorban az evangélium szintén az örömhírrel kapcsolatos szakszónak számított. A hírvivőnek jutalmat adtak (Homérosz, Odüsszeia 14,152-167). A római császárkultuszban az evangéliumok központi jelentőségűek. Az uralkodó császár trónra lépése vagy születésnapja ünnepnek számított, a halála utáni megistenülését (apotheosis), mint bonum nuntium-ot (gör. euangelion) ünnepelték (Seneca, Apocolocyntosis = Játék az isteni Claudius haláláról 1,3).

Asia római provincia gyűlése (székhelye Ephesos) az Augustus császár szeptember 23-i születésnapjáról szóló evangéliumot az újév kezdőnapjának nyilvánította, és ezután minden év ezen a napon kezdődött. A Kr.u. 9. év kalendáriumi felirata több példányban is fennmaradt (Leipoldt/Grundmann 2, 107; Ettl, 122-139; Witulski).

Az Újszövetségben viszont még nem jelenik meg a Jézus Krisztusról szóló evangélium évszakok alapján történő ilyen jellegű ciklizálása. Csak a korai egyház alkotta meg később az egyházi ünnepek éves körét. A karácsonyi ünnepet Rómában a 4. században vezetik be december 25-i dátummal. Ezzel szemben az Újszövetség a Jézus Krisztussal elkezdődött evangélium közeli teljessé válására vár és nem veszi figyelembe az egyes ünnepeket. Emiatt az Újszövetség csak az evangélium szó egyes számú alakját ismeri, a többes számú alakot – ευαγγελια- pedig nem. Mindenesetre az ókori irodalomban a császári üdvcselekedet (születésnap, nagykorúvá válás, trónralépés, apoteózis) is egy egyes számú alakra korlátozható, amint azt Senecánál is látjuk, de nem létezik a szónak semmilyen abszolút értelmű használata (Ettl, 139).

Az Ószövetség szintén nem ismeri az ευαγγελιον egyes számú alakot. Mind az ευαγγελια többes számú alakja, mind az ευαγγελια nőnemű alakja alig használatos, és csak a küldött jutalmát (LXX: 2Sám 4,10, 2Sám 18,22), vagy a győzelemről szóló hírt jelöli (LXX: 1Sám 18,20-27; 2Kir 7,9). Ezzel szemben az ευαγγελιζω ige (= örömhírt hirdetni) központi jelentőséggel bír Ézsaiás prófétai könyvében és 2Sám 4,10-ben.

Ézsaiás könyvének második felében található egy önálló összefüggő rész, amely csak Izráel száműzetése idején (Kr.e. 586-538) “nőtt hozzá” Ézsaiás próféta eredeti beszédeihez, és amelyet a ‘deutero-Ézsaiás’ = második Ézsaiás (Ézs 40-55) görög fogalmával jelölünk. Deutero-Ézsaiásban a beszélőt Isten az örömhír hordozójává (= ευαγγελιζομενος) nevezi ki (Ézs 40,1-9). Ezután Isten a prófétának kijelenti Izráelnek a száműzetésből való visszatérését (Kr.e. 538.).  Ezt követően Isten egy hangnak azt a megbízatást adja, hogy készítse elő az Ő uralkodóként való megjelenését, epifániáját. Isten ezen hangja a következőkben megújítja azt a hírvivői megbízatást, amelyet az eredeti Ézsaiás próféta már a száműzetés előtt mintegy kétszáz évvel kapott (Ézs 6,1-13; Kr.e. 739 körül). A deutero-Ézsaiásnak nevezett új prófétának vagy prófétacsoportnak Isten szócsövévé kell válnia, amelyen keresztül az öröm a megszabadított Izráelnek hirdettetik (Berges, 19-29). Az utolsó, azaz negyedik Isten-szolgája énekben (Ézs 52,13-53,12) aztán a próféta vagy prófétacsoport magát az örömhírt hozó követként jelöli meg. Mint később a Názáreti Jézus (Mk 1,14k), ő/ők is Isten közeledő királyi uralmának az evangéliumát hozza/hozzák.

A felkent-örömkövet hivatalát az Újszövetségben Jézus Krisztus tölti be végérvényesen. Apostolai által népének hirdeti Isten éppen megjelenő és az előttük álló végidőkben megjelenő üdvcselekedeteit (Róm 10,15-16a). Jézus Krisztus evangéliuma tehát kapcsolódik az ószövetségi örömhír hozójához és görög-római császárkultuszhoz.

Philón és Josephus szintén használja a görög-római proklamációs nyelvezetet, ők azonban azt csak a cézárokra vonatkoztatják és zsidó személyekre nem (ευαγγελιζομαι Philón, Legatio 18k, 119, 231; ευαγγελιον Josephus, A zsidó háború 2,420; 4,618; 4,656; Ebner/Schreiber, 118k).

1.2. Az evangéliumok könyvei

Az elbeszélő jellegű könyvek esetében az evangélium-metafora a lehető legexponáltabb helyen áll, méghozzá a legrégibb evangélium feliratában: Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete (Mk 1,1). Az összetett kompozíciós metafora – Jézus Krisztus evangéliuma – a “kezdet” szó hozzáadásával átvitt értelmű mellékjelentést kap. Az 1,1 felirattal az kezdődik elbeszélés folyamata, az evangélium-metaforát szavakban és tettekben fejti ki.

A könyv átvitt értelmű megjelölése evangélium, és ráadásul a tartalmáé. Ugyanakkor teológiai metafora is egyben. A Mk 1,1 jellegű kettős funkciójában – metafora és jelentésátvitel – lehet annak az alapja, hogy miért is nevezik az elbeszélő könyvek ezen négyes kánonját “evangéliumok”-nak (Heckel, 17-62).

Újszövetségi Szentírás kialakulásának folyamata során a nyílt evangélium-metaforát és az átvitt értelmű könyvcímet  a 2. század közepéig párhuzamosan, egymás mellett használták, amint az Márk evangéliumában is egymással párhuzamosan történik. Az evangéliumon belül viszont az evangélium lexéma (= fogalmi jelentéssel bíró nyelvi elem – a ford.) újra nyitott, átvitt értelem nélküli metaforává válik: Miután Jánost fogságba vetették, elment Jézus Galileába, és hirdette az Isten evangéliumát (Mk 1,14). Az evangélium szó Márk evangéliumában összesen 7-szer fordul elő: Mk 1,1.14.15; 8,35; 10,29; 13,10; 14,9.

Jézusnak az Isten közeledő uralmáról szóló kijelentései (Mk 1,14.15: Jézus mint az evangélium alanya) és Isten Jézussal kapcsolatos tettei (Jézus mint tárgy) két cselekményívként kapcsolódik össze. Ezért az elbeszélő mű közepétől kezdve újra felhasználásra kerül az evangélium, méghozzá átvitt értelmű mellékjelentéssel. Mk 8,35-től viszont az abszolút értelemben vett evangélium Jézus cselekedeteire tekint vissza (Mk 8,35; 10,29; 13,10; 14,9; Dormeyer 1987, 453k). Jézus az evangélium tárgyává vált. Jézus ezen kettős funkcióját – az evangélium alany és tárgya – Már a Mk 1,1 felirata is mutatja, ami Jézus Krisztust genitivus subjectivus-ként és objectivus-ként is használja (Gnilka 1978, I 43).

Márk könyve mind szerkezetében, mind tartalmában átfogó hozzáférést biztosít Isten Jézus Krisztusban való evangéliumához és éppen ezért maga a könyv is evangéliumnak nevezhető. A közösség számára az “evangélium” könyvek és a levelek tapasztalat-orientált olvasása megnyitja annak a lehetőségét, hogy az evangéliumot a szerepekkel való azonosulás, a műfaji formák, szerepek, beszédaktusok, érvelések, fogalmi mezők, témák, normák, igazságok, denotatív és konnotatív jelentéssel bíró metaforák, és fiktív, ill. történeti helyzetek konstrukciója útján a saját kommunikatív cselekedetei során hatni engedje. A gyülekezetek sokféleségének megfelelően az 1. században a négy evangélium és a különféle levélgyűjtemények evangéliummá váltak.

A leveleket az evangéliumoktól tulajdonképpen az különbözteti meg, hogy a földi Jézusról szóló tradíciókat kizárólag az evangéliumok foglalják magukba. Ennek a filozófus-életrajz és a próféta-életrajz műfajának kiválasztása az alapja. Amint a levelekben a rövid formulák és az érvelések mellett található kevés Jézus-hagyomány is evangéliumnak számít (1Kor 15,1-5), úgy csak az evangéliumokba foglalt összes Jézus-hagyomány mondható evangéliumnak.