Az alábbiakban szeretném közreadni Rolf Rendtorff: Theologie des Alten Testaments II. kötetének a teremtéssel kapcsolatos alfejezetét (7-11.), amely a Biblia több évtizedes és valóban komoly – nem a szó szerinti értelmezésen alapuló – kutatásának az eredményeit foglalja magába. Közreadásának két fő oka van:
(1) meggyőződésem szerint a bibliai teremtéstörténet nem szó szerint értelmezendő, illetve nem természettudományos leírás – ennél fogva a fundamentalista írásértelmezés (különösen a teremtéstörténettel kapcsolatban) kifejezetten tévúton jár;
(2) a Biblia üzenetének átadása során elképzelhetetlen jelentőséggel bírhat a teremtéstörténet ezen értelmezése az igehirdetés, a bibliai tanítások és az evangelizáció során.
A zsidó Biblia sokoldalúan beszél a teremtésről és Istenről, mint teremtőről. Izráel alapvető történelemvázlata, ami a Pentateuchosban (Tóra, Mózes öt könyve) csapódott le, a teremtéssel kezdődik, pontosabban szólva Isten teremtő tettével. Néhány más nagy történelemfelfogás is, melyek a zsidó Bibliában később találhatók meg. szintén ezzel kezdődnek (Zsolt 136; Neh 9). Egyébként a zsidó Biblia egyéb helyein is nem meglepő módon komoly számban találunk arra a teremtésre, mint alapvető eseményre vonatkozó utalásokat és visszautalásokat, ahol a világ és az emberiség története elkezdődött.
A Biblia első szava a berésit = „kezdetben” (Gen 1,1). Előtte nem volt semmi – magán Istenen kívül. A Zsolt 90,2 ezt így fogalmazza meg: Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó, Isten! A Dtn (5Móz) 4,32 szerint ez az a legkorábbi időpont ameddig az ember vissza tud gondolni, azaz addig a napig, hogy embert teremtett Isten a földre. A Péld 8,22-31 szerint pedig Isten cselekvésének a kezdete (résit) az volt, hogy minden más előtt megteremtette a bölcsességet:
Az Úr útjának kezdetén alkotott engem, művei előtt réges-régen. Az ősidőkben formált engem, kezdetben, mielőtt a föld létrejött. Mikor még nem voltak mélységek, megszülettem, mikor még nem voltak tele a források vízzel. Mielőtt a hegyek helyükre kerültek, a halmok létrejötte előtt megszülettem; amikor még nem alkotta meg a földet, a rónákat, még a világ legelső porszemét sem. Ott voltam, amikor megszilárdította az eget, amikor kimérte a látóhatárt a mélység fölött. Amikor megerősítette odafönt a fellegeket, amikor felbuzogtak a mélység forrásai, amikor határt szabott a tengernek, hogy a víz át ne léphesse partját, amikor kimérte a föld alapjait, én már mellette voltam mint kedvence, és gyönyörűsége voltam mindennap, színe előtt játszadozva mindenkor. Játszadoztam földje kerekségén, és gyönyörködtem az emberekben.
Ez a szövegrész egyébként a Krisztus prae-existetiájának is a bizonyítéka.
Amikor a zsidó Bibliában a világ és az emberiség kezdetéről esik szó, csak egyetlen válasz létezik: Isten volt ott mindennek a kezdetén, és minden őtőle vette kezdetét.
A kérdésre, hogy ez a kezdet miként zajlott le, a zsidó Biblia különféle válaszokat ad. A Gen 1,2 szerint az isteni teremtő cselekedet kezdete előtt a föld a tohú wabohú kaotikus állapotában volt és a tehóm »ősáradata« borította (ld. Zsolt 104,6). A »kezdet« az ókori gondolkodás számára nem szükségszerűen jelenti azt, hogy azelőtt csak a »semmi« volt. A »creatio ex nihilo« (semmiből való teremtés) gondolatát először csak a hellenizmus idején mondták ki (2Makk 7,28):
ἀξιῶ σε, τέκνον, ἀναβλέψαντα εἰς τὸν οὐρανὸν καὶ τὴν γῆν καὶ τὰ ἐν αὐτοῖς πάντα ἰδόντα γνῶναι ὅτι οὐκ ἐξ ὄντων ἐποίησεν αὐτὰ ὁ θεός, καὶ τὸ τῶν ἀνθρώπων γένος οὕτω γίνεται.
Kérlek, gyermekem, tekints az égre és a földre, nézz meg mindent rajtuk, hogy belásd: Isten mindezt nem már meglévő anyagból teremtette – és ugyanígy jött létre az emberi nem is. (Deuterokanonikus könyvek a Septuaginta alapján, Magyar Bibliatársulat, 2004; 160.)
(Ez viszont nem kanonikus, hanem csak másodlagosan kanonikus szöveg, amire nem építhető dogma – a fordító megjegyzése)
A Gen 1-ben nem a semmi és a teremtettség közötti ellentétről van szó, hanem polaritásról: káosz-kozmosz (von Rad 1972, 31). Ebben Izráel ókori keleti környezetének tradíciói csendülnek fel. A tehómot Tiamat káoszszörnnyel hozták összefüggésbe, akit a babiloni mitológiában Marduk isten ölt meg, aki aztán áldozata testéből formálta meg a kozmoszt (ld. Enuma elis, 4. tábla). Ezzel a háttérrel vélték a Gen 1,2-t a »káoszcsaták mítosza« halvány variánsának, amelyben a teremtő Isten a káosz megszemélyesített hatalmát harc során legyőzi és utána megteremti a világot (Gunkel 1895). Az ókori keleti tradíciók azonban sokkal többrétűbbek és differenciáltabbak (lásd Stolz 1970), és Isten küzdelme a kaotikus áradattal mindenekelőtt a más hatalmakkal szembeni fölényének a kifejeződése, amelyek az ő teremtését fenyegetik (Podella 1993). Ezen felül a teremtéshez ellenségesen viszonyuló hatalmak legyőzése nem egyszeri és lezárt folyamat, hanem a fenyegetés mindig és folyamatosan fennáll, és Istennek újra és újra bizonyítania kell hatalmát (Levenson 1988).
A »fegyver«, amit Isten a Gen 1. részében használ, a kimondott szó. Ez még világosabban és érthetőbben jelenik meg a Zsolt 104,6k-ben, ahol Isten mennydörgő hangjával a tehómot – amely itt a Gen 1,2-höz hasonlóan a vizekkel van azonosítva – visszavonulásra és ezzel a szárazföld szabaddá tételére kényszeríti. Itt a harc eleme sokkal kifejezőbben jelenik meg, mint a Gen 1-ben. Ezen felül még világosabbá válik az, hogy a teremtéssel szemben álló erők nem tűntek el: Isten szab nekik határt, amelyet nem léphetnek át (104,9; lásd Jer 5,22). A Gen 1,6k-ben is határt szab Isten a víznek, méghozzá kétféle szempontból is. Egyrészről az égbolt boltozatának, boltívének segítségével »szétválasztja« (hibdíl) Isten azt a vizet, ami felül és ami alul marad. Másrészről az alsó vizek számára így határoz bizonyos területet meg annak érdekében, hogy a »száraz« megkapja saját területét (1,9k). A »vízözönben« viszont megmutatkozik az, hogy a káoszvizek romboló hatalma még létezik; tehát a Teremtő engedélyével a »nagy tehóm« alulról tör elő, és a fent összegyűlt víz a »csatornákon« keresztül lezúdult (Gen 7,11), így közösen rombolják le a teremtést – addig, amíg Isten nem parancsol nekik megálljt, illetve nem zárja be a fenti és a lenti csatornákat (8,2). A Zsolt 104,9-ben azt olvassuk, hogy azok a nekik szabott határokat nem léphetik át; viszont ez egyszer a Teremtő a vízözönben megengedte számukra azt, hogy elöntsék a földet. A zsoltár írója nem szól Istennek Noéval kötött szövetségről; tudja viszont, hogy Isten a tehómnak nem fogja még egyszer megengedni a föld elárasztását. A Jób könyvének írója is tudatában van ennek. A Jób 38. részének nagy Isten-beszéde is – a Zsolt 104-hez hasonlóan – beszél arról a határról, amelyet Isten a tengernek szabott, és itt is az ő szava a döntő eszköz: Eddig jöhetsz, tovább nem (38,8-11). Az ekként megkötözött tengernek megvan a szilárd helye a teremtéssel foglalkozó fejezeten belül.
Az ezekben a szövegekben összegyűjtött tradíciók vonalai különböző irányokban követhetők tovább. A harc motívuma többször és még érthetőbben is megjelenik. Istent a következőképpen szólítja meg az Ézs 51,9: Hiszen te vágtad ketté Rahabot, te döfted le a tengeri szörnyet! Rahab és a szörny (tannín) olyan mitikus alakok, amelyek a káoszt reprezentálják. Isten az ősrégi nemzedékek idején (51,9a) legyőzte és megsemmisítette őket, és ezzel közvetlen összefüggésben kiszárította a tengert, a nagy mélység vizeit (51,10). Itt Istennek a káosz erőivel szembeni harcáról szólnak a tradíció elemei, és a teremtéssel fennálló összefüggés is egyértelműen kijelentetik. Nagyon hasonló ehhez a Zsolt 74,13-17 szakasz is, ahol a tannínim mellett – melynek fejeit Isten a tenger felett szétzúzza – a Leviatan is megjelenik, amelyet Isten ugyanúgy legyőz. És újra nyilvánvalóan megjelenik a teremtéssel való kapcsolat, amikor arról van szó, hogy Isten teremtette a napot, a holdat és a föld határait, ahogy az évszakokat is meghatározta (74,16k; lásd Jób 26,12k. A Zsolt 89-ben újra Rahabról van szó, amelyet Isten átszúrt és megsemmisített (89,11), és ezután következik az a kijelentés (89,12k), hogy Isten hozta létre a földkerekséget, teremtette északot és délt (bárá mint a Gen 1-ben).
Az utóbb említett szövegekben viszont nem Istennek a káosz erőivel vívott harca a tulajdonképpeni téma; sokkal inkább a próféta vagy zsoltáríró jelenének a szükségei állnak a középpontban. Ebből a helyzetből kiáltanak Istenhez, emlékeztetik korábbi hatalmas tetteire és kérik őt, hogy avatkozzék be az aktuális szükséghelyzetben: Ébredj, ébredj, szedd össze erődet, ó, Úrnak karja! Ébredj, mint hajdanában, az ősrégi nemzedékek idején! Hiszen te vágtad ketté Rahabot, te döfted le a tengeri szörnyet! (Ézs 51,9); Miért tartod vissza kezedet? Emeld föl jobbodat, végezz velük! (Zsolt 74,11) Isten, meddig gyalázhat az ellenfél? Örökké csúfolhatja nevedet az ellenség? (Zsolt 89,47). Ennek során világossá válik, hogy nem a káoszerők a tulajdonképpeni ellenségek, hanem a »halandó emberek«, akiktől Izráel fél és emiatt megfeledkezik Teremtőjéről (Ézs 51,12k). Ezek azok, akik a szentélyben mindent elpusztítottak (Zsolt 74,3) és Isten nevét gyalázzák (74,18). A Zsolt 89,11-ben egy merész fordulattal »ellenségei« (ti. Istené) párhuzamba lesznek állítva Rahabbal (ld. 89,52). A káoszerők elleni harc motívuma ezekben a szövegekben erős aktualitást nyer. A teremtő Isten, aki a történelem kezdetén a káosz erői felett aratott győzelmével bizonyította korlátlan hatalmát és fölényét, a nép aktuális ellenségeivel szemben is képes ugyanezt bizonyítani, és nemcsak képes rá, hanem bizonyítani is fogja (ld. Jeremias 1987, 28k).
Egy másik fonal is fut, de ellentétes irányban. A harc motívuma teljesen háttérbe kerül, és csak a szó (beszéd) jelenik meg teremtő erőként: Az Úr igéje alkotta az eget, egész seregét szájának lehelete … mert amit ő mondott, meglett, és amit parancsolt, előállott (Zsolt 33,6.9; lásd Zsolt 148,5; Ézs 48,13). A beszéd általi teremtés szuverenitása – ahogy az a Gen 1-ben megjelenik – ezekben a szövegekben találja meg hasonmását. Ennek során különösen a Zsolt 33 teszi felismerhetővé, hogy itt sem a teremtés az egyedüli és tulajdonképpeni téma. Sokkal inkább a sokféle megjelenési formával bíró isteni szó áll a középpontban: Mert az Úr igéje igaz, mindent hűségesen cselekszik. Szereti az igaz ítéletet (33,4k). A kezdetnél jelenlévő teremtő beszédre való emlékeztetés nagyon is lényeges aspektus. Isten teremtő cselekedetének a hatása viszont semmiképpen nem elválasztható más tetteitől. A Zsolt 148-ban minden teremtmény, amelyet Isten igéjével teremtett, és ezáltal a mitikus tradíciók a Teremtő dicséretébe lesznek beleszőve. A tannínimnek és a tehomótnak is dicsérniük kell őt, együtt a tűzzel és a jégesővel, a hóval, a köddel és a viharral, amely az ő parancsát teljesíti (148,7k). Ennek során a bárá = »teremteni« ige, amely egyébként az első teremtési elbeszélésben a keretverseken (Gen 1,1; 2,3) kívül csak az ember teremtése esetében használatos (Gen 1,27-ben háromszor). A Zsolt 104,26 szerint Isten a Leviatánt játékszerévé tette. Ilyen módon ezek a lények megfosztatnak mitikus karakterüktől és többé nem veszélyeztethetik a világrendet (ld. Ebach 1984). Ehhez járul még JHWH teremtő isteni szuverenitásának meggyőző kifejezése is.
Fordította: Halász Zsolt
További ajánlott olvasmány e témában: Amikor elkezdte…
BIBLICA THEOLOGIA 